Torrington - részlet, II. részavagy minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden nyomtatható verzió hír küldése (II. rész)

Különös körülmények között fogyott el az a laposüvegnyi pálinka, ami augusztus huszonegyedikére megmaradt. Az erdei sétát megzavarta egy aprónak látszó incidens: valóban megállt azon a nyáron az emberi faj fejlődése. Pár héttel a holdra szállás után. Ahogy azt a Doki a vécében elmondta egyedül, bár igaz, hogy ő az emberi fejlődésről beszélt, ami kicsit mást jelent. De akkoriban még, hogyha az emberek fejlődésről beszéltek, akkor az úgynevezett emberi fejlődésre gondoltak, fénysebességre, fotonrakétára, az űr meghódítására és eközben víg, promiszkuus szerelmi életre. Ebben az értelemben ijesztően forradalmi gondolat volt a Dokitól, hogy ez az egész épp most áll meg, a Hold meghódításakor. Azt tényleg nem tudhatta akkor, hogy innen kezdve a történelem - az emberi faj szemszögéből nézve legalábbis - lefelé tart, egy másik faj irányába, ami majd az emberiségből emelkedik ki.

Ezt a kezdőpillanatot Olbach bácsi társasága itt élte át a János-hegyen. A pillanat nem volt feltűnő, és látszólag a későbbi évtizedek is hasonlóan teltek, mint az előbbiek. Mindössze annyi volt a különbség, hogy az új felfedezések ettől kezdve már nem azt a célt szolgálták, amit látszólag szolgáltak, vagy­is az emberi faj boldogulását, hanem éppen a kihalását, igaz viszont, hogy azt a lehető legemberségesebb módon. Igazából a faj csendes elaltatását szolgálták, és egy tökéletesebb, új faj kikísérletezését és az emberi tudat ebbe való átmentését... Én magam is, most, kétezer-nyolcban, amikor ezeket a sorokat írom, ezen a folyamaton dolgozom, ebből élek. De ne szaladjunk előre ezerkilencszázhatvankilenc augusztus huszonegyedikének késő délutánjáról!

A csodapálinka Gál Ervinnel teljesen hétköznapi pálinka módjára viselkedett. Vakmerő fiút csinált ebből a gyáva, félszeg, harminckét éves és gyors lelki rothadásnak indult fiatalemberből. Harmadszor húzta meg a laposüveget, és máris egy autó elé vetette magát, mert vagánykodni akart Emmának. Nem volt még gyereke, ezért úgy gondolta, jó móka lesz, ha két ugrással átér az erdei műút túloldalára a taxi előtt, ami meglepő sebességgel jelent meg a kanyarban. Átér, és a túloldalról szép hosszú orrot mutat majd a kezével Emmának. De nem ért át, hanem hasra esett az úttesten. A taxi nyüszítő fékekkel centikre állt meg Gál Ervin fejétől. A micsinálsz, te őrült?!-kiáltások elhaltak, beállt a csend.

Két másodperc telhetett el, aztán a taxi furcsa manővert hajtott végre: elkezdett visszafelé gurulni a lejtőn, és pillanatokon belül eltűnt a kanyarban, amerről jött, a fák között. Ez a megoldás meglepő volt, ijesztő, sőt, már-már természetfeletti (mintha visszafordult volna az idő), de mégiscsak egy egyszerű cserbenhagyásra emlékeztetett leginkább, úgyhogy Olbach bácsi és Patai nem is figyelt fel az esemény sötét hátterére. Pontosabban felfigyeltek, hogyne figyeltek volna fel, sőt, mind a ketten ugyanarra gondoltak, a Halak- és a Vízöntő-korszak határára, de ezt kimondani - felvilágosult emberek lévén - szégyellték volna egymás előtt. És hát - mivel saját koruk legokosabb emberei közé tartoztak - nem is most figyeltek fel arra, hogy világkorszak-váltás van, hanem már jóval előbb, más eseményekkel kapcsolatban. Mindketten réges-rég tisztában voltak azzal, hogy az ő egész életük egy nagy korszakváltás idejére esik, és abban is fog felmorzsolódni mindenestül. Egyszóval rég túl voltak a felismerésen, ezért itt, most eszükbe se jutott a Vízöntő-kor hajnala, hanem egészen hétköznapi módon a taxisofőr jó édesanyját kezdték szidni, a feltápászkodó Gál Ervin pedig megmenekült a komolyabb letolástól.

Gál Ervin első szava Emmához, mintha meg se ijedt volna, ez volt:

- Ki halt meg?!

Még porolták. Emma jól ismerte Gál Ervin hülye, régi kérdésére a hülye, régi választ, tehát ijedtsége ellenére víg, hatéves nevetéssel vágta rá:

- Kossuth Lajos!

Négyesben kirándultak az erdőben, más szóval hárman sétáltatták Emmát. Patai, ígéretéhez híven, Klárika nélkül jött, Gál Ervin pedig, mint egy rakás szerencsétlenség, egyszerűen rájuk ragadt.

Olbach bácsi indulás előtt suttogva elmagyarázta Patainak és Gál Ervinnek, hogy ma mindenről szabad beszélniük Emmának, csak a szüleiről nem. Mindketten bólogattak. Patai ravasz, Gál Ervin pedig patais pofával. Nem tetszettek ők ketten Olbach bácsinak, nem örült, hogy ezek újabban ennyit vannak együtt. Pataitól kimondottan félt, Gál Ervintől csak émelygett, de annak mégsem örült, hogy ez a lehetetlen alak most már úgy tűnik, Patait is mesterének tekinti. Éppenúgy, mint eddig őt. Vagy ki tudja, miért ragadt rájuk... esetleg rájuk ragasztották?  Vagy nem is Patai spekulál Olbach bácsi életművére, hanem Gál Ervin?

A kirándulás mindezek ellenére jól indult. Emma mind a kettőjüket jól ismerte a könyvtárból. Szerette is őket. Patai a gazdag nagybácsit játszotta, Gál Ervin meg a vicces bácsit. Felváltva vezették kézen fogva hárman, legalábbis eleinte.

Az úttörővasút Széchenyi-hegyi végállomásán a büfében Patai három parádés bókkal elolvasztotta a pultosnőt, aztán a vitrinre mutatott:

- A teljes készletet kérjük!

A vitrinben öt isler és három minyon hevert összesen, mind a nyolcan jócskán túl életük delén, de Patai gesztusa nagyúri volt. Emma, aki spórolós tudóscsaládba született, később ehhez a nagyúri gesztushoz mérte az összes többi nagyúri gesztust, amiben része volt. Nagyon tetszett neki Patai modora, ami rosszul is esett a nagyapjának. Olbach bácsi felmordult, hogy Emma elrontja a gyomrát a sok süteménnyel, de Gál Ervin megoldotta a problémát. Vicces bácsi-szerepébe nagyszerűen beleillett az az erős tréfa, hogy sorra felzabálja a sütiket a gyerek elől. Bár arra azért vigyázott, hogy ne legyen sírás a vége, két minyont hagyott Emmának, aki az islert nem is szerette.

Az úttörővasúttal a János-hegyi állomásig utaztak, ott leszálltak, elindultak a sétaúton a kilátó felé, és nemsokára elérték az erdei műutat, ami felvezet a kilátóig. Szóval minden a tervek szerint alakult. Még a különös taxikaland sem vette el a kedvüket.

- Gazember, huligán taxisok! - üvöltötte Olbach bácsi. - Ki se mert szállni a disznó! Három ilyen kehes vén szivar miatt!

- Ki a harmadik? - viccelt Gál Ervin, aki kehes volt, de vén nem. - Emmácskára gondolsz, Bandi bácsi?

- Rád, Ervinkém, rád! - nevetett Patai. - Ne reménykedjél te olyan hosszú életben! Fogok én még a döbbenettől elakadó írógéppel nekrológot írni a fiatalon elhunyt tehetségről, csak szívjad azt a patkánymérget napi két dobozzal.

- Két és fél! - vágta rá Gál Ervin büszkén. Ezt Olbach bácsi se hagyhatta szó nélkül.

- Ha lett volna egy kicsivel több szerencsénk - mosolygott, - akkor már most fogalmazhatnánk a nekrológot. Gál Ervin, a közepes tehetségű költő egy taxi kerekei alatt fejezte be nyomorult életét...

- Komikus hirtelenséggel! - röhögött Patai.

Gál Ervin szerepe most az volt, hogy felfújja magát. Így is tett. Nem értette, miért ugratják őt az idősebbek a könyvtárban. Nem tudott rendesen visszavágni, ezért jobb ötlet híján megjegyezte a sérelmeket.

Egyszóval jól alakult a kirándulás. A baj akkor kezdődött, amikor sötétedni kezdett, és Patai ennek ellenére rájuk erőszakolta az ötletét, hogy gyalog sétáljanak le a kilátótól az erdőn át az úttörővasút Ságvári-liget nevű állomásáig, ami túl nagy út egy öt és fél éves gyereknek. Sötétedni pedig azért kezdett, mert túl sokáig ültek a János-hegyi kilátó kerthelyiségében.

Zseblámpájuk persze nem volt, az út pedig néhol meredeken lejtett. Olbach bácsi nem engedte Gál Ervinnek, hogy a karjába vegye Emmát (na az kéne). Ő fogta Emma kezét. Ez is hiba volt. Emma magát a gyaloglást jól bírta, de az elsötétülő erdőben elfogta a félelem. Jobb lett volna, ha Patai és Gál Ervin fogják a kezét két oldalról, és mögöttük jön a nagyapa. Így lett volna neki a legmegnyugtatóbb, de ehhez túl keskeny volt az erdei gyalogút. Csak két személy fért el egymás mellett. Így aztán elöl ment Patai, hátul pedig Gál Ervin bóklászott, akiben Emma a legkevésbé bízott meg a három férfi közül. Emma háta tehát nem volt kellően védve, bal kezét pedig hiába fogta a nagyapja, mert jobb keze felől ott volt maga az esti erdő, fáival, bokraival, fái, bokrai lombjával, egész sötét lényegével. Mindezek ellenére Emma viselkedése hősies volt, és nem is történik meg a baj, ha Patait nem szállja meg útközben az ördög.

Hogy megszállta, arról Olbach bácsi is tehet, bár ő ezt tagadta, amíg csak élt. A csodapálinka állt a háttérben, amiről a taxis kaland után megfeledkeztek, és még mindig ott kotyogott a laposüvegben Olbach bácsi zakója belső zsebében. Elővette, körbekínálta, körbejárt kétszer, és elfogyott. Ez a két korty a kilátónál megivott két-két korsó sörrel együtt most éppen elég volt ahhoz, hogy Gál Ervin még idétlenebb legyen, Patait megszállja az ördög, szegény Olbach bácsi pedig - a csodapálinka rossz hírének megfelelően - rövid időre gyáva, gerinctelen féreggé aljasuljon (ő így érezte később). Így léptek be a kilátó mellett az erdőbe.

Ahol is Patai, hátra-hátraszólva a válla fölött, manókról kezdett magyarázni. Szőrös talpú manónépségről, amely itt menetel a közelben, a fák közt.

- Mégpedig mögöttünk, vagy mellettünk, Emma. Kísérnek minket. Ha figyelsz, hallhatod is, ahogy csapkodják azt a szőrös talpukat a földhöz! Biztos, hogy nem hallod? Álljunk meg?

- Ne! - mondta bátran Emma. A nagyapja pedig igyekezett azt gondolni, hogy Emma ezek szerint nem fél. - Nem is hallom őket!

- Hát én pedig hallom! - suttogta Patai vicces aggodalommal csóválva a fejét, és mégiscsak megállt. - Hajaj! Csapkodják azok bizony a szőrös talpukat a gyalogúthoz! Csapkodják, nagyon is csapkodják, sajnos! Szőrös talpú manónépség!

- Ki halt meg? - érte utol őket Gál Ervin. Emma most már nem vágta rá, hogy Kossuth Lajos. A nagyapja megérezte a keze szorításán, hogy fél a gyerek. És arra gondolt, kell is, hogy féljen. Egyáltalán nem árt egy kis félelem. Amelyik gyereket egyszer az életben legalább nem ijesztgették halálra vicces családi barátok a sötét erdőben, az a gyerek edzetlen lesz az életre. És valóban így is gondolta. És talán igaza is lett volna, de a Pataiból periszkópozó ördög rosszabbat akart.

Az erdei ösvényen még baj nélkül végigmentek, bár nyomukban végig ott meneteltek a szőrös talpú erdei manók, mely tényről Patai aggodalmas hangon végig tudósította Emmát. De amikor kiléptek a fák közül, a manók szerencsére odabent maradtak. A Ságvári-ligethez értek, az úttörővasút állomására. Egy pillanatra megoldódni látszott a helyzet, ám rögtön kiderült, hogy teljes félórát kell várniuk a következő kisvonatra. Márpedig ijesztő hely volt ez az állomás így este. Rajtuk kívül senki más nem várakozott. Talán három villanykörte világította meg a peront. A keskeny nyomtávú, vékonyka sínek mintha félelemből húzódtak volna ennyire közel egymáshoz. Leültek egy padra, körülöttük az esti szélben nyugtalanul zúgott az erdő, és akkor Patai a következő mesét mondta el Emmának:

- Élt egyszer Csehországban, annak is a morvaországi részében, nagyon régen, még Mátyás király ideje előtt egy szerzetes. Hasonlított egy pap bácsihoz, csak a feje búbja itt fent kopasz volt neki. Itt, nézd csak, Emma!

- Gonosz volt? - kérdezte Emma.

- Egyáltalán nem volt gonosz! Nem is lett volna szabad neki gonosznak lenni! A szerzetesek azért vannak, hogy jók legyenek. Mint a gyerekek. Hát ez a mi szerzetesünk sem volt gonosz, de az az igazság, hogy nagyon jó se volt. Mit gondolsz, hogy hívták?

- Úgy, hogy Prick? - kérdezte Emma ck-val.

- Bravó, kisasszony! Eltalálta! Pricknek hívták a szerzetes barátot, csak nem i-vel, hanem ipszilonnal. Pryck! Hallottad az ipszilont?

- Igen.

- Na, szóval volt ennek a Pryck-szerzetesnek egy szeretője.

- Hoppá - mondta Gál Ervin.

- Volt neki, bizony. És bizony nagyon nem lett volna neki szabad, hogy szeretője legyen, mert az ilyesmi a szerzeteseknek tilos volt. Mit gondolsz, Emma, hogy hívták a szeretőjét?

- Lány volt?

- Nem, hanem asszony!

- Gríga.

- Jó - mondta Patai. - Hogy honnan találod te ki ezeket, hallod? Pryck és Gríga. Hát ez a nyavalyás Pryck egyszer nagy bajba került. Mert ennek a Grígának volt ám egy férje is! És egyszer megy ám haza ez a férj, és sehol a felesége! Szalad a férj a baltáért, és rohan Pryck házához, mert azt nem is mondtam, hogy ez a Pryck ekkor már nem is volt szerzetes, hanem orvvadászatból élt egy viskóban a városka szélén. Be is nőtte a feje búbját akkorra már a haja. Hát beront ennek a Grígának a férje a Pryck viskójába, mert sejtette ám a boldogtalan, hova kell berontania a baltával, és ott találja Prycket és Grígát együtt! Emeli a baltát, hogy most akkor megöli mindkettőt, de Pryck kiugrott az ágyból, kicsavarta a baltát a kezéből, és fejbecsapta vele!

- Miért? - kérdezte Emma.

- Tényleg, miért? - kérdezte Olbach bácsi, akinek igazából csak most kezdett rossz érzése lenni.

- Várjátok ki a végét! Gríga kiabált, sikoltozott, addig-addig, amíg össze nem szaladt a fél város. És mind nekiestek Prycknek és Grígának. Akkor jöttek volna jól azok a szőrös talpú erdei manók!

- Miért? - kérdezte Emma.

- Azért, mert ha akkor kijönnek az erdőből a szőrös talpú erdei manók, akkor kiszabadítják Prycket és Grígát, és megteszik őket királyuknak-királynéjuknak. De sajnos nem ez történt.

Emma nem kérdezett, de figyelt.

- Jöttek az emberek, és rájuk gyújtották a házat - folytatta sajnálkozva Patai. - Gríga megfulladt odabent a füsttől, Pryck kimenekült, hát erre megfogták, és felakasztották a piactéren. De nincs még vége! Eltemették őket a temetőárokba, ahova a nagy bűnösöket szokás meg az öngyilkosokat. Bekaparták őket a földbe. Ez történt Morvaország Krumlovice nevű városában, ezernégyszázkettőben.

Emma elkenődött.

- De ennek nem volt jó vége!

- Ki mondta, hogy vége? - kérdezte Patai. - Ki mondta, hogy rossz vége lesz?

- Én tartok tőle - mordult fel Olbach bácsi -, hogy rossz vége lesz.

Itt követte el a legsúlyosabb hibáját. Mert csak ennyit mondott. De hát sajnos kíváncsi volt Patai történetére nagyon. Patai ugyanis egyes források szerint kiugrott szerzetes volt.

- Legyen jó a vége! - kérte Emma.

- Legyen jó vége? - tűnődött Patai. - Megpróbálhatjuk. Elvégre tényleg jó vége volt, csak rosszul kezdődött. Hm, hm. Meg rosszul is folytatódott. De a vége jó lesz!

- Ígérd meg! - kérte Emma.

- Ígérd meg! - mondta fenyegető hangon Olbach bácsi.

- Ígérd meg, Péter! - kérte Gál Ervin.

- Megígérem! - válaszolta Pataiból az ördög ünnepélyesen. - A vége az biztos, hogy jó lesz!

Olbach bácsi az égre emelte a szemét, gyanakodott. Az ölébe vette Emmát.

- Szóljál, ha félsz, csillagom.

- Mondd tovább! - kérte Patait Emma. - Most már úgyis rosszakat fogok álmodni.

Gál Ervin felnevetett. Milyen édes.

- Feküdt, feküdt Pryck a sírjában - folytatta Patai -, és sokáig nem gondolt semmire. De egyszer aztán, évek múltán, Prága városában egy másik szerzetes beleírta őket egy könyvbe. Kézzel írta bele őket a nagy könyvébe, és ahogy írta, írta bele a könyvébe Prycket és Grígát, úgy éledt fel a sírjában Pryck és Gríga. És akkorra, amikorra az egész történetüket beleírta a könyvébe a másik szerzetes, addigra ők is feléledtek egészen. És akkor tanakodni kezdtek egymással.

- Te, Gríga! - mondta Pryck. - Minket beleírtak egy könyvbe! Érzem! A csontjaimban érzem! És addig, amíg ez a könyv megvan, nem nyughatok! Megyek és elpusztítom!

- Pryck nem is volt gonosz! - kiáltotta Emma.

- Eddig nem! De most elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, akik megölték, és ráadásul beleírták egy könyvbe. Na de hogy jusson ki a sírjából? Mint már említettem volt, a temető legszélébe temették őket, a temetőárokba, a gyalogösvény mellé, egészen közel a gyalogösvényhez. Ott ásták meg a sírjukat, egyetlen karnyújtásnyira a gyalogösvénytől. Gondolt ezért egyet Pryck, és lassan, lassan kidugta a hosszú, jéghideg karját a sírjából, és...

- Menjél te a fészkes fenébe, Patai! Emmácska, el ne higgyél neki semmit!

- És? - kérdezte Emma.

- Mondom, kidugta a hosszú, jéghideg kezét a sírjából, és elkapta egy... hogy is mondjam... szarvas bokáját.

Majdnem kislányt mondott szarvas helyett.

- És a szarvas kimentette?

- Igen. Kihúzta őt a sírjából. De bár ne tette volna! Mert Pryck azóta járja a világot, és keresi azt a könyvet, amibe beleírták. Járja és járja, keres és kutat mindenfelé. És bizony egyáltalán nem lehetetlen, hogy most éppen ebben az erdőben keresi. Itt matat és motoszkál valahol a sötétben most is. Itt kutat és keresgél. Itt, mögöttünk, a fák közt.

Patai közönyösen mutatott a mögöttük zúgó sötétségbe. Emma összerándult.

- És hol van ennek a jó vége? - kérdezte Gál Ervin.

- Befejeztem, Gál elvtárs?! - szólt rá szigorúan Patai. - Szóval Pryck azóta keresi a könyvet, amibe beleírták. Először a szarvasba bújt bele, aztán egy vízhordó lányba, aztán egy kocsisba, és így tovább. Járta a világot, és kereste a könyvet, hogy elpusztítsa. Na de mi történt eközben a könyvvel?

- Elolvasta valaki? - kérdezte Emma.

- Úgy bizony! És nem is akárki olvasta el, hanem maga a fiatal Mátyás király, amikor Prága városában raboskodott, és még nem is volt király. Elolvasta bizony, és nem tetszett neki. Nagyon nem tetszett neki. Az az igazság, hogy irtózatosan gonosz egy könyv volt ez! A fiatal Mátyás király legszívesebben összetépte volna, pedig nem volt félős fiú, és bizony jól is tette volna, ha összetépi. De ő azt gondolta, hogy könyvet nem tép össze. Mit gondolsz, mit csinált a könyvvel a fiatal Mátyás király?

- Visszaadta az apukájának - mondta bizonytalanul Emma.

- Az apukája nem tudott olvasni. Azt gondolta magában a fiatal Mátyás király, hogy énnekem ugyan ez a könyv nem tetszett, na de majd tetszik másnak. És elhatározta, hogy ha egyszer ő majd mégis király lesz esetleg, vagyis mégsem vágják le a fejét Prága főterén, ami pedig éppen ekkoriban egészen biztosnak látszott, nos akkor ő alapít majd ennek a könyvnek egy könyvtárt otthon, Budán, a palotájában. És így is tett később. Azóta őrzik Budán a királyi könyvtárban azt a könyvet. Mégpedig könyvtárosok őrzik, sok-sok könyvtáros őrzi, és igen komolyan őrzi, egyik könyvtáros komolyabban őrzi, mint a másik, de mind közül a legeslegkomolyabban a főkönyvtáros őrzi. Tudod-e, hogy manapság ki őrzi a legeslegkomolyabban ezt a szörnyűséges könyvet?

Emma a fejét rázta. Patai Olbach bácsira mutatott.

- Nagyapád.

Emma rövid gondolkozás után keservesen sírni kezdett.

- De akkor téged keres a Pryck! - mondta a nagyapjának.

- Patai - kezdte szelíden és fenyegetően Olbach bácsi. Emma fejét simogatta.

Patai nyugodtan fölemelte az ujját.

- Türelem, most jön a jó vége! Lehet, hogy már meg is találta!

- A nagyapát?! - kiáltotta Emma. - Az nem a jó vége!

- Jó, akkor nem mondom el a végét - vont vállat Patai.

- Most már mondjad, Patai! - mondta dühösen Olbach bácsi.

- Mondjam, Emma? - kérdezte Patai.

- Igen!

- Járta, járta a világot Pryck, belebújt ebbe az állatba, belebújt abba az emberbe. Az ő képükben járta a világot. És járja mind a mai napig, mindig valakinek a képében. Na mit gondolsz, Emma, kibe bújt bele végül ez a Pryck? Kinek a képében járja ma a világot?

Patai sejtelmesen Gál Ervinre nézett. Gál Ervin pár lépésre állt tőlük, és a Gál elvtárs miatt sértődötten cigarettázott.

- Bele? - mutatott rá Emma.

- Nemnem! - ingatta az ördög Patai fejét. - Nem bizony! Hanem... beléd, Emma!

- Hülye állat! - ugrott fel Olbach bácsi, a karjában Emmával. - Sade-ista, perverz idióta! Hogy lehet ilyeneket egy gyereknek...?!

Először még Patainak állt feljebb.

- Bocsáss meg, Bandikám, te is végighallgattad, nem? Mért csak most szólsz, kérlek szépen? Emma! Ugye nem volt ez olyan rossz vég?

Emma, aki meredten nézte a nagyapja karjából Patait, most úgy kezdett el zokogni, olyan képtelen szirénahangon, amilyenre csak csecsemők képesek. Inkább sikoltás volt ez, ami időnként megcsuklott. Egyenletes és kibírhatatlan. Az ördög mindenesetre rögtön kiugrott Pataiból, és három hosszú ugrással eltűnt az erdőben.

- Elnézést - hebegte Patai. - Bocsánat.

Patai soha nem szokott hebegni, de Olbach bácsit ez most nem hatotta meg.

- Mentek innen?! Mentek innen?! - ordította, és Patai az ártatlan Gál Ervinnel együtt a peron túlsó végéig menekült előle. Amikor megjött a piros kisvonat, Gál Ervin a nyitott kocsiba szállt fel, Olbach bácsi pedig Emmával a zárt, üvegezettbe.

Patai nem szállt fel, hanem eltűnt az erdőben. Úgy döntött, gyalog megy haza. Átvág az erdőn. A Szabadság-hegyen laktak a feleségével, egy társasház emeletén a Nesz utca harmincban. Talán-talán az járt a fejében, hogy megnyugtatná Emmát, ha látná a vonatból, hogy ő be mer menni a sötét erdőbe. De ha erre gondolt, rosszul számított, mert az a látvány, ahogy begyalogolt az erdőbe, minden volt, csak megnyugtató nem. Emma nem is nyugodott meg addig, amíg - persze nem most, hanem tizenvalahány év múlva - utána nem ment.