Torrington - részlet, I. részavagy minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden

Olbach bácsi csodapálinkájáról mindenki tudta az Állami Korvin Könyvtárban, hogy ez a rendkívüli ital szükség esetén - rövid időre - még a legbátrabb férfit is gyáva, gerinctelen féreggé aljasítja, és ezért Olbach bácsi már nem egy reménytelennek tűnő helyzetből menekült meg a segítségével.

Olbach bácsi jelenlétében ezt a tiszteletlen tréfát egy kacsintás helyettesítette, amit ő soha nem vett észre, vagy ha mégis, akkor másra magyarázott. Isten áltasson! - mordult fel koccintáskor komor arccal, és azt hitte, ezen a régi szóviccén kacsintanak össze a beosztottjai. Ez pedig nem zavarta. Egészséges dolognak tartotta, hogy a beosztottak összekacsintanak a főnökük mögött - ettől még azért őtőle elvárják ezt a fanyar tósztot. Így gondolta. Hosszú évtizedek óta főzte már a csodapálinkát nyéki házában, és amióta az úgynevezett törvénytelenségek után rehabilitálták, majd visszahelyezték a Korvin Könyvtár élére, sőt, idővel még a Magyar Tudományos Akadémia Enciklopédiaszerkesztő Intézete (ESZI) igazgatójának is kinevezték, minden nyáron behozott a könyvtárba egy üveggel, a neve napján, július tizenhetedikén. Ilyenkor gyűlt össze az úgynevezett vének tanácsa, hogy Endre-napra koccintson. Olbach bácsi pedig így szólt ilyenkor mindig:

- Isten áltasson mindannyiunkat az emberi kor legvégső határáig!

Nagyjából ez történt az Úr ezerkilencszázhatvankilencedik évében is, de mégis valahogy másképp: mert ez egy különös, nagy jelentőségű év volt, meglepő dolgok derültek ki róla később. Persze minden évről ki szoktak derülni később meglepő dolgok, de ez a hatvankilences év tényleg egy jámbor és egyértelmű évnek látszott sokáig, egy fő- és számos mellékeseménnyel. A könyvtárban néhány nappal odébb tolták az Endre-napot, hogy összevonják az év főeseményének, a holdra szállásnak a megünneplésével. Július huszadikának éjszakája amúgy is alkalmasabb időpontnak ígérkezett az Endre-napnál egy kis mulatozásra: aznap kezdődik az egy hónapos nyári szünet, és este már üres lesz az egész épület.   

Ez a nyár, az Olbach család végleges széthullásának nyara Mara nénit is rettenetesen megviselte, de a férje annyira össze volt törve, hogy ő nem bírta nézni.

- Hívd össze a fiúkat! - sugalmazta Olbach bácsinak. - Hívd össze őket egy egész éjszakára! És vigyél be két üveg pálinkát kivételesen, majd sütök nektek valamit. Mulassatok egyet! Mondd nekik, hogy kanmuri lesz!

- Kanmuri - húzta el a száját szegény Olbach bácsi. - Kanmuri? Ebben a bibliai korban?

De a gondolat szöget ütött a fejébe, és az összejövetel létrejött. Mégpedig úgy, ahogy Mara néni sem gondolta volna, mert Olbach bácsi előle is eltitkolta szégyenletes tervét. Mert kétségbeesés szülte, vad tervet dolgozott ki Olbach bácsi erre az estére, és nagyon jól tudta, hogy Mara lebeszélné róla. Ő pedig hagyná. Ezt pedig nem akarta. A legmélyebb titokban tehát három üveg csodapálinkát készített elő erre az alkalomra.

Istenítéletre készült Olbach bácsi.

Arra gondolt, hogy a mulatság adott pillanatában kiáll majd a szoba közepére, és ordítani fog. Ha még bír majd ordítani. Ha netán nem bír, vagyis addigra annyira berúg, hogy már nem képes beszélni, akkor úgy lesz jó, akkor úgy ítélt az Isten, de ha bír még majd beszélni, akkor körülbelül a következő szavakat intézi majd a jelenlevőkhöz:

- Barátaim! Rettenetes helyzetben vagyunk. Iván fiunk úgy döntött, hogy disszidál. Augusztusban a zágrábi kiállítása után továbbutaznak a menyemmel az Adriára, onnan átszöknek Olaszországba, menedékjogot kérnek, aztán - valószínűleg egy éven belül - Emmácskát is kivitetik maguk után.

Ti jól tudjátok, Iván a mi utolsó gyerekünk.

Mara és én érveltünk, fenyegetőztünk, hiába. Még zsarolni is próbáltuk őket. Kereken megmondtam nekik: nem fogjuk kiengedni utánatok a lányotokat! Nem érdemlitek meg. Majd mi felneveljük szépen, itthon. Mara pedig megfenyegette őket, hogy egyszerűen megmondja őket Emmácskának, beárulja nála a szüleit, hogy el akarják őt hagyni! Iván és Edit ezek után megesküdött nekünk, hogy két hét után szépen, lebarnulva hazajönnek az Adriáról. Az eskü az eskü, akkor is, ha hamis. Úgy tettünk Marával, mintha elhinnénk. De nem hittük el. Most ez a helyzet.

Barátaim. Ti erről tudtok. Az egész könyvtár tud róla hetek óta. Fogadásokat köttök, hogy hazajönnek-e, vagy sem. Fogalmam sincs, ki az, aki itt mindenről mindent tud, de ez az ember most itt van köztünk, és én ezt az embert most megkérem, hogy könyörüljön meg rajtunk. Jelentse föl a fiamat és a menyemet a megfelelő helyen! Hogy ne juthassanak ki Jugoszláviába, vonják be az útlevelüket, ne mehessenek el, és ne hagyjanak magunkra minket öregen. Beszéltem.

Körülbelül ezt a beszédet tartotta volna Olbach bácsi a vének tanácsának. Lehet, hogy nem ilyen részletesen és őszintén, de mindenképpen botrányosan. Talán tényleg ordítva. És tényleg a legutolsó pillanatban ahhoz, hogy az a bizonyos valaki a társaságból, akinek megvannak a megfelelő kapcsolatai, és meg is sajnálja Olbach bácsiékat nyomorult helyzetükben, még intézkedhessen, ha megvan még hozzá a szíve.

A helyzet valóban reménytelennek látszott.

A nyár eleje óta készen voltak a család tervei az elutazás napjára, augusztus huszonegyedikére, csütörtökre. Két fő probléma merült fel ezzel a nappal kapcsolatban. Az első maga Emma volt: minél kisebb megrázkódtatás érje. Először csak annyit kéne megmondani neki, hogy az anyuék elutaznak, de majd jönnek, holnap vagy holnapután. A nagyszülők feladata lesz lassan beavatni a kislányt abba, hogy sokáig kell várnia a szüleire, akár két hétig is... Később pedig elmagyarázni neki, hogy az anyuék nagyon sokára fognak megjönni. Magyarán kisszerű hazudozást írt elő a családi tanács az öregeknek, hosszú, dühös vita után, Edit ellenszavazatával, Mara néni tartózkodásával, kettő az egy arányban. (A csodapálinka Editre nem hatott, mivel őrá semmiféle pálinka nem hatott, Mara néni pedig soha nem ivott.) A másik probléma a könyvtár volt. A könyvtár irigykedett és gyanakodott, ahogy az egy adriai úttal kapcsolatban minden egészséges kollektívától elvárható, pláne, ha a főnök fiának az adriai útjáról van szó. Ezt a gyanakvást el kellett oszlatni: szó sincsen disszidálásról. Ez a feladat elsősorban Olbach bácsira hárult, aki nem is tiltakozott, a könyvtárt azt bízzátok rám, azt majd én leszerelem, mondta, de közben megszületett a fejében az istenítélet ötlete.

A konkrét terv ez volt: augusztus huszadikán Emma szüleivel és nagyszüleivel megtekinti a tűzijátékot a Duna-partról, majd nyugovóra tér szülei Tűzoltó utcai lakásán. A nagyszülők is ott alusznak náluk. A szülők éjfélkor felülnek a zágrábi vonatra. Reggel Olbach bácsi magával viszi Emmát a könyvtárba. Aznap ér véget a nyári szünet, mindenki bent nyüzsög. A nagyapa szépen megsétáltatja a kislányt az épületben, megvirítja mindenfelé, kakaót kér neki a büfében, ajnároztatja nénikkel, bácsikkal, megfürdeti a kislányt a rossz nyelvekhez tartozó tekintetekben. Közben majd egy-egy alkalmas pillanatban ennek-annak bizalmasan odasúgja, hogy Ivánkáék ma utaztak el Jugoszláviába, de Emma előtt titkolják, mert egy kéthetes út miatt fölösleges volna felizgatni a gyereket. A könyvtári nénik, bácsik egyetértően bólogatnak majd, legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék Olbach bácsinak azt, amit persze ki se mond szó szerint: hogy szó sincs itt disszidálásról.

Délutánra pedig János-hegyi kirándulást terveztek Emmának: a nagyszülők fölviszik a Szabadság-hegyre fogaskerekűvel, onnan úttörővasúttal át a János-hegyre, aztán fel a kilátóba, majd haza. Pontosabban nem is haza, hanem Nyékre, bizony, kicsim, Nyéken fogsz ma aludni! Ez lesz majd az igazi meglepetés!

Gyönyörű szép nap lesz ez Emmának, csodálatos, zsúfolt program, odavan a könyvtárért, a könyvtári nénikért-bácsikért, odavan a János-hegyért, de mind e programok közül legeslegjobban a kint alvást szereti Nyéken, a nagymamáéknál. Jóformán észre se fogja venni, hogy az apuék nincsenek itthon. Két hét Nyék! Utána pedig iskolába megy. És közben majd valahogy... hát igen, valahogy majd megmondja neki Mara és ő, hogy az apuék hosszabb időre mentek el.  

Hát ezt a tervet akarta elárulni Olbach bácsi a csodapálinka segítségével, bár sejtette, hogy úgysem bírja majd megtenni.

És eljött a kanmuri napja, és a Hold leigázásának éjszakáját csodapálinkával ünnepelték meg együtt, a könyvtári társalgóban (akkor még a Bródy Sándor utcai épületben), a televízió előtt.

- Isten áltasson mindenkit az emberi kor legvégső határáig! - mordult fel Olbach bácsi este kilenckor, négy és fél órával azelőtt, hogy Armstrong, az Erőskezű, a Holdra tette a lábát.

A társaság, amit vének tanácsának is becéztek, és az Enciklopédiaszerkesztő Intézet (ESZI) válogatott dolgozóiból állt (ne féljünk a szótól: enciklopédistákból!), ekkoriban így állt össze: mindenekelőtt maga Olbach bácsi, aztán a Nagyok, három idős filológus, akik igazából négyen voltak Olbach bácsival együtt. Teljes jogú tag volt a Doki, akinek ekkor már meg voltak számlálva a hónapjai, és ezért említem Gizella néni előtt. Gizella néni tiszteletbeli férfi volt és tiszteletbeli enciklopédista. Tőle tudta Olbach bácsi, hogy a könyvtárban fogadásokat kötnek Ivánék hazatérésére. Gizellára egyébként Mara néni féltékeny volt, és össze is szorult a szíve, miközben a kanmuri mellett érvelt, mert tudta, hogy Gizella mindenképpen ott lesz. Tag volt még az aránylag ifjú Gál Ervin, Olbach bácsi védence és életrajzírója, valamint Öcsi bácsi, a portás, akit - alkoholról lévén szó - reménytelen lett volna elzavarni. És nem utolsósorban ekkoriban már tagja volt a vének tanácsának az ESZI helyettes igazgatója, Patai Péter. Megfigyelői státusban.

A holdra szállás éjszakája olyan volt, mint a többi. A nap lenyugodott este, és hajnalban felkelt, úgy, ahogy eddig is, ami Olbach bácsit igazolta, aki eleve nem értett egyet az űrkutatással, a holdra szállást pedig elhamarkodottnak tartotta.

A kanmuri hamar elfajult a társalgóban. A társaságból, mint mindig, Patai volt a leghangosabb: csak azt kapja a büdös kurva (mármint a Hold), amit megérdemelt, ezt rikoltozta a legmodorosabb hangján. A többiek nevettek, kicsit még Gizella néni is, pedig az ő társaságában máskor még Patai is kerülte a csúnya szavakat.

A Doki ünnepélyesen kijelentette Gál Ervinnek, hogy ha létezett fejlődés az emberiség történetében, akkor ez a mai éjszakán megállt, ezért Gál Ervin nyugodtan abba is hagyhatja annak a szovjet sci-fi-regénynek a fordítását, amiből úgysem ért egy büdös szót se. Pontosabban csak a büdös szavakat érti, de se a filozófiát, se a technikai hátteret nem, ezért hogyha mégis folytatni akarja a fordítást, ezentúl legalább őt, a Dokit hagyja vele békén, ne nyúzza, hogy segítsen, ne magyaráztassa el huszadszor is a relativitáselméletet, mert őneki (a Dokinak) Gál Ervin nyavalygása nélkül is éppen elég baj az, hogy megállt az emberiség fejlődése. Sajnálja, ő egy ilyen pali, akit az ilyesmi zavar.

- Mondhatjátok persze, hogy nem vagyok normális - tette hozzá a fehér csempéknek vizelés közben, már egészen egyedül. Pedig csak félig volt igaza: az emberi faj fejlődése valóban megállt, de későbbi számítások szerint csak körülbelül négy héttel a holdra szállás után. Körülbelül négy hétig a saját tehetetlensége még vitte előre az emberi faj fejlődését. A megállás pillanatát kevés földlakó észlelte, és ezek sem látták meg benne a problémát. A könyvtár Dokija legalább ráérzett.

Olbach bácsinak Patai volt a leggyanúsabb a társaságból. Neki volt a leghomályosabb múltja. Tizenvalahány éve volt a könyvtárban. Amikor Olbach bácsit kiengedték a börtönből, majd rehabilitálták, kitüntették, és visszahelyezték az ESZI élére, Patait már ott találta, mint helyettesét. De a tanárképző főiskolán is volt állása.

Állítólag filozófus volt, bár az ESZI-be speciel az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) archívumából helyezték át. Az ÁEH-nak két fő feladatköre volt: távlatilag a vallások és egyéb hamis tudatok megszüntetésének magasztos, marxista ügyét szolgálta, hétköznapi (operatív) szinten pedig minden létező egyház zaklatása, kompromittálása és morális lezüllesztése volt a dolga. Innen került tehát Patai az ESZI filozófiai szakcsoportjába az ötvenes évek derekán. Érthető módon nem keltve maga iránt semmilyen szimpátiát. Művei mindenesetre nem voltak, ennek Olbach bácsi rögtön utánanézett. Persze Szókratésznak sem voltak művei, tehát Patai is lehetett ettől még filozófus. Rejtélyes figura volt, ami nem azt jelentette, hogy nem lehetett róla tudni semmit, hanem éppenséggel a bőség zavarát jelentette. Patairól beszélték többek közt, hogy tagja volt a nyilas pártnak, később átlépett az államvédelmi hatóság kötelékébe (vagy csak a felesége volt ávós?), a Szovjetunióban szerezte a diplomáját, pontosabban semmiféle diplomája nem volt, ezzel szemben - Szondi Lipót munkatársaként, naná, mi másként! - sorsanalízissel foglalkozott a negyvenes évek második felében, illetve nem is akkor foglalkozott sorsanalízissel, hanem éppenséggel manapság foglalkozik vele, de az sem kizárt, hogy az ötvenes években foglalkozott, amikor állítólag készült egy titkos, egész Budapestre kiterjedő sorselemző felmérés, amit félbeszakítottak az ötvenhatos események, ha ugyan nem a felmérés következménye volt az egész ötvenhat... És így tovább. Hajmeresztő elképzelései voltak a könyvtárnak Patairól - bár a könyvtárnak majdnem mindenről hajmeresztő elképzelései voltak. Amit biztosan lehetett róla tudni (magától Pataitól), hogy pontosan ezer nőt akar abszolválni élete során, és a háromnegyedén már régen túl van.   

Mindez azonban mellékes volt Patai jövőjéhez képest. Patai jövőjéről senki nem tudott semmit. Bár volt egy feltételezés, hogy talán ő a jövő embere, de ebbe a könyvtár nem szívesen gondolt bele.

De Olbach bácsinak mint szerkesztőbizottsági elnöknek muszáj volt belegondolnia. Így aztán kénytelen-kelletlen belegondolt. Évekig figyelte Patait, és arra a következtetésre jutottak otthon, Mara nénivel, hogy Patai - vár. Valamire türelmesen vár. Dekkol a könyvtárban. Egy meghasonlott kommunista, aki eltette magát jobb napokra, sőt, Mara néni szelíd szavai szerint egy kommunista remete lehet. Egy remete, aki taktikusan kivonult a pusztába (puszta alatt ezúttal az enciklopédiaszerkesztő bizottságot értve), és ott vár. Elmélkedik. Pontosabban szólva inkább spekulál a pusztában. Egy spekulatív remete. Az a fajta szent ember, aki arra spekulál, hogy egyszer majd, ahogy a nagykönyvben meg van írva, megjelenik nála néhány aggodalmas képű pasas a városból, hogy nagy baj van odabent, és ő, a szent ember, álljon az élükre, mert itt már csak ő segíthet. És akkor ő majd az élükre áll, mert igazából ezért ment ki a pusztába, hogy egyszer majd élére álljon az aggodalmas képű pasasoknak. Voltak ilyen jellegű szent emberek mindig is. Olbach bácsiék nem egy ilyet ismertek. (Sőt, valljuk be, még maga Olbach bácsi is meggondolta volna, hogy ne álljon-e az élére az aggodalmas képű pasasoknak, ha őérte jöttek volna ki egyszer a maga pusztájába - de szerencsére nem jöttek soha.)

Hát erre várt Patai. Vagy másra. Várni várt, az biztos. A rosszabb (de még csak nem is a legrosszabb) nyelvek szerint azonban egyszerűen arra várt, hogy végre meghaljon a felesége. A felesége alkoholista volt, szörnyű múlttal. Patai előszeretettel beszélt róla ocsmányságokat, és élvezte, hogy undorodik tőle könyvtáros és enciklopédista egyaránt. De mit volt mit tenni, Patai itt volt a könyvtárban, és őszinte férfibarátságot ápolt Olbach bácsival, amit a bácsi fogcsikorgatva, de viszonzott, sőt, egyenesen a kötekedésig őszintévé tették a viszonyukat, amit csak a kölcsönös titkolózás árnyékolt be.

Olbach bácsinak az volt a gyanúja, hogy Patai egyszerűen el akarja lopni az életművét. De ha egy életművet el lehet lopni, gondolta dühösen, akkor el is kell. Persze nem örült neki, hogy ellopják az életművét, de már rég megszokta. Olbach bácsi élete fő művét ekkor már harminc éve nem adták ki, ezért igen sokan lopták el eddig is, és lopták folyamatosan (Kossuth-díjat kapott helyette kárpótlásul és egy megcsonkított kiadást).

És elkövetkezett az istenítélet.

Jócskán éjfél után járt az idő, amikor Olbach bácsi, titkos terveinek megfelelően, középre állt, és így szólott a vének tanácsához:

- Kedves barátaim... kérlek szépen... ha a van rá érteke... ha van rá érkeztetésetek, kérlek szépen... aznap! Pontosan aznap... mert négy hét az igen sok idő... pláne, ha évekről van szó... mert az évekről is mindig kiderül valami... amit meg lehet érteni... egyszóval séta... erdei lenne... hogy az elválás, kérlek szépen... ne legyen olyan... végleges... ezért is kell beszélnünk... alkalmasint, mihelyt... most itt természetesen nem... de néhány héten belül feltétlenül... és akkor majd szerét ejtjük... ennek a gazemberségnek...

A vének tanácsa kajánul bólogatott. Hogyne, persze, Bandi bátyám, legyél egészen nyugodt, ez a legtermészetesebb. Ebben a késői pillanatban egyébként a vének tanácsa effektíve már csak Pataiból állt, mivel Gizella és a Nagyok rég hazamentek, a Doki a vécében aludt, Öcsi bácsi és Gál Ervin pedig összeölelkezve, bamba arccal dőlt hol előre, hol hátra, noha formailag legalább álló helyzetben.

Patai másnap délelőtt a maga keresetlen stílusában megérdeklődte Olbach bácsitól, hogy a mi a szomorú lófaszt próbált az éjjel mondani. Olbach bácsi ekkor már aggódva törte zúgó fejét, hogy mit is mondhatott: csak nem árulta el tényleg Ivánékat? Mert akkor végleg eljátszotta a becsületét, és most már Mara előtt is. A családja jövőjével együtt. Motyogott valamit Patainak, hogy semmi, semmi... De tudta, hogy Patai nem felejt könnyen, és nagyon is lehet, hogy csak ki akarja ugratni a nyulat a bokorból, igazából nagyon is jól emlékszik minden szóra.  

- Édes öregem, én bevallom neked, hogy semmire nem emlékszem.

- Valami erdei sétáról beszéltél - vigyorgott Patai -, ha nem sértelek meg ez esetben a beszélés kifejezéssel.

Olbach bácsi kissé megkönnyebbült.  

- Hát én nem tudom, mit mondhattam még, de jobb, ha fátylat borítunk rá!

- Beszéltél valami gazemberségről is.

- Gazemberségről? Én mondtam úgy, vagy pedig - győzte le Olbach bácsiban az újabb ijedtség a másnapos, lassú beszédet. - Vagy pedig te minősíted annak, utólag?

- Gazemberségnek? - folytatta a vigyorgást Patai. - Te mondtad így. És nem is mondtál mást. Nem kell bekakilni, Bandi bátyám! Semelyik csúf, perverz vágyadat se árultad el.

És ekkor Olbach bácsi elhívta Patait a János-hegyi kirándulásra. Eredetileg ugyan Mara néni jött volna be a könyvtárba a tervezett délutánon, és együtt mentek volna a hegyekbe, de Olbach bácsi tudta, hogy Mara örülni fog, ha mégsem kell bejönnie a könyvtárba, mert negyven éve nem tette be oda a lábát. Komplexusai voltak a Magyar Nagyenciklopédia szerkesztőivel szemben, mivel ő (Nemes Mara) nem lehetett a Magyar Nagyenciklopédia szerkesztője.

- Te, tudod, mi jutott most az eszembe, édes öregem? Mit szólnál egy kis sétához az unokámmal, négy hét múlva, augusztus huszonegyedikén? A János-hegyen. Aznap utaznak el a fiamék az Adriára, és el akarjuk terelni a kicsike figyelmét. Mégiscsak két teljes hétről lesz szó...

Itt megijedt, hogy a két hét fölösleges megemlítésével túllőtt a célon: Patai se hülye, nyilván észreveszi, hogy ő a disszidálást próbálja ügyetlenül elhazudni. De Patai csak vigyorgott. Titokzatosan, ahogy szokta.  

- Meg vagyok tisztelve, Bandikám. Hogy jutottam eszedbe?

- Hát nézd... végső soron az összejövetel remekül sikerült, nem? Maradt egy kis pálinka is... Nem minthogyha most rá bírnék gondolni persze...

Olbach bácsi önkritikusan mosolygott.

- De van egy kikötésem is! Feleségek nélkül! - tette hozzá. - Ugye nem baj? Mert Klárikát lelőni se lehet, ha nem sértelek meg!

- Drága, édes, egyetlen Bandi bátyám, áldjon meg téged a Fennvaló, tudod te jól, hogy vagyok én olyan viszonyban a feleségemmel, hogy ha le akarod őt puffantani, én nem gördítek akadályokat az utadba, sőt, egyenesen lekötelezel!