Tavasz2flekken - 2009. április 14.

Már hónapok óta tudom, hogy hamarosan én leszek a litera egyik jegyzetírója, és készültem is: idegeskedtem és témákat keresgéltem. De persze világos volt, hogy úgyis csak egy dologról szabad beszélni: felelős ember (valami értelmiségi-féle) nemigen írhat ilyen időkben másról, mint az átokról, ami rajta ül az országon, földrészen, világon, de azért főleg az országon. Mert tudom, hogy ijesztő lelki-szellemi állapotban van Magyarország, és ha véletlenül nem tudtam volna, akkor Győrffy Ákos Downhill című jegyzete (2008. nov. 8.) óta tudnám: „Olyan feszültség érezhető minden mozdulatban és minden szóban, minden szó és mozdulat mögött, amely ha elszabadul egyszer, itt tényleg kő kövön nem marad. De ha elszabadul majd, nem azért szabadul el, hogy valaminek véget vessen és valami újba kezdjen, hanem azért, hogy egyszer és mindenkorra megszüntesse még a lehetőségét is bármiféle újrakezdésnek vagy építkezésnek. Legyen vége és tűnjön el velünk az egész.” Ennek megfelelően készültem a jegyzetírásra, hogy majd bátor legyek és szókimondó, mert amúgy gyáva és konfliktuskerülő vagyok. Nem tudom, sikerült volna-e vagy sem, de történt egy kis baleset nem sokkal azelőtt, hogy sorra kerültem: tavasz lett. És ezért most nem tudom olyan sötéten látni a körülöttem lévő világ dolgait, mint a téli hónapokban.

Pedig a mi házunkban a tavasz többek közt azzal jár, hogy a szarkák újból fészket raknak az udvaron álló nagy fa tetejére, és ezzel ismét kitör a háború köztük és a szürkevarjak között.  Hetek óta tart most is ez a háború: stratégia, taktika, csaták, elterelő hadműveletek figyelhetők meg. A fészek építésének idején a szürkevarjú-pár a fészket akarta megszerezni, aztán valószínűleg a tojásokat, mostanában talán már a fiókákra hajtanak. De eddig minden csatát elvesztettek. Mellettük szól a nagyobb test, az erősebb csőr, a szarkák mellett az erkölcsi fölény.  Utóbbit abból gondolom, hogy valamiféle kiszorítós hadmozdulatok során az egyik varjú többször is hagyta magát kizavarni a már elfoglalt fészekből. Már benne ült, és a két szarkát a másik varjú kedvező pozícióból, felülről próbálta távol tartani, de hiába: a szarkák áttörték ezt a védelmi vonalat, a varjú menekülni kezdett, és ettől a párja is demoralizálódott: kirepült a fészekből. Ez még többször megismétlődött. De ha nem is nevezzük erkölcsinek a fölényt, az igazságos honvédő harc kifejezést talán nem kell megtagadni a szarkáktól. És, mondom, még a győzelem is az övék lett. Mintha mégiscsak lenne igazság a földön.

De a szarka-varjú-háború mégiscsak azt erősíti meg, hogy maga a rablás, mint életmód, nem idegen a Természettől, és megint csak azt látom, hogy az a létbiztonság, amibe az ember a huszadik század második felétől kezdve Európában került, kivételes adomány, és nincs semmilyen alapunk azt gondolni, hogy ezentúl ez alanyi jogon jár nekünk. Szóval ilyesmikre is figyelmeztet a tavasz, de hiába: közben mégiscsak süt a nap, a fák virágoznak, és ráadásul én személy szerint jelenleg boldog vagyok, nem utálok senkit, sőt, szeretem a varjakat (bár erre a két pofátlan példányra elég dühös vagyok). A miniszterelnök is lemondott végre hálisten, talán valami jó történik, megmoccan valami. Tulajdonképpen vissza kéne adnom a literának a lehetőséget, és akkor vállalni el újra, amikor majd igazán haragszom, igazán el leszek keseredve, vagy valódi, cselekvő részvét lesz bennem, nem csak erre a bamba, boldog vigyorra leszek képes. Úgy érzem magam, mint egy intelligensebb varjú, aki érzi, hogy nincs semmi keresnivalója a mások fészkén.

De aztán találtam egy kis keresnivalót. Két éve rövid vívódás után elfogadtam egy állami kitüntetést, amitől támadt egy olyan érzésem, hogy most meg vagyok véve. A lelkifurdalást a következőképpen hessegettem el: igen, ez igaz, meg vagyok véve, de ezért én is vállaltam valamit. A hazám feljogosított rá, hogy ezentúl szükség esetén nyilvánosan is hozzászóljak az ügyeihez. És ha nem szólok hozzá a legjobb meggyőződésem szerint, akkor vagyok megvéve kilóra. Például, ha nem vállalom a kétflekket a literába. Úgyhogy vállalom, és igyekszem méltó lenni kétflekk-író elődeimhez és társaimhoz. És a boldog vigyoromat, amíg megvan, igyekszem úgy használni, hogy csökkentsem vele a feszültséget. Jókedvet, derűt sugározzak. Segítsek fenntartani a lehetőségét valamilyen újrakezdésnek. Hogy mégse legyen vége, és ne tűnjön el velünk az egész.