Tata napló '95Készült a József Attila Kör 1995-ös irodalmi táborában

Hétfő. Dél. Még nagyon otthon. Telefon: Beck András. Határozottan figyelmeztet korábbi ígéretünkre, miszerint ugye visszük Tatára a csocsót?! Hogyne! - hazudom - Emlékszem én jól. (Beck és Takáts egyszer eljött a saját otthonunkba, és ezen a csocsón döngölte sárba a mi és fél baráti körünk önnön csocsózóművészetébe vetett hitét. Tatán ők ketten egymással akarnak majd dűlőre jutni, ki a jobb.)
A telefon kiemel az otthoni gondok közül, és helyettük behozza az ún. "Tata-érzést". A Tata-érzés vegyes érzés. Emlékek tolulnak elő. 92, 93, 94! Tata mint a művészet, a mámor, a sport és a szépség városa, igen, de Tatához tapad még egyfajta ősi, leküzdhetetlen, tragikus linkség képzete és gyakorlata is. Ez utóbbitól válnak a Tatára indulások nyomasztó emlékké, a megérkezések, azaz az első részeg író megpillantása pedig pláne. Pár éve e tárgykörön belül reveláció-értékű motorostalálkozó történt ugyanitt, egyidőben az írótáborral. Míg a motorosok napról napra, arcukon boldog vigyorral együtt motoroztak a sétányon, mivelhogy azért jöttek, addig az őket bámuló írók is együtt voltak a kerthelyiségekben, és nem írtak.
Tehát hétfő délután beáll a Tata-érzés.
Tata-naplót írok az idén. Ez elviselhetetlenül idegesített volna egész nyáron, ezért jó, hogy valahogy sikerült jegelnem ezt a gondot. De most rámzuhan. Rettegés és bizonytalanság lesz úrrá rajtam.

Kedd. Este hat. Megérkezünk. Az első részeg író megpillantása. (Pontosabban háromé.) Majd Ági és a két gyerek (Lili és Zsófi) marad a kocsiban, én bemegyek a portára szállást szerezni. Szoba nincs. Már nincs. A portán tumultuózus jelenetek. Férfiak majdnem káromkodnak, nők majdnem sikoltoznak, gyerekek majdnem sírnak, Csontos Erika majdnem intézkedik, a JAK elnöke majdnem agyvérzést kap. Legalábbis nem ismer meg. Vissza az autóhoz valami halvány ígérettel. Komolyan felmerül a hazautazás lehetősége. Közben begördül mögénk a másik naplóíró autója, benne a rendíthetetlen nyugalom. Gyors tanácskozás a naplóírásról, megállapodunk, mindenki ír amit tud, aztán majd csak lesz valahogy. Most Ági megy be a portára. Neki sikerül. Szállást szerez! Heten fogunk lakni egy négyágyas szobában, együtt a Zilahy-családdal. Pompás. Hatan fognak tehát majd engem békénhagyni naplóírás közben, este pedig három alvó kislány mellett gépelhetek kedvemre. Felhurcolkodunk a másodikra.
Lemegyek körülnézni. Lent közben mindenkinek rendeződött valahogy a sorsa. A kedélyek megnyugszanak, az emberek elkezdenek ráérni arra, hogy velem foglalkozzanak. Amennyire nem tudtuk tavaly, hogy Németh Gábor meg Garaczi Laci naplót vezet, sőt, hogy egyáltalán vezet itt valaki naplót, és minek, szóval most annyira van mindenki tisztában ezzel a kérdéssel. Jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb témákkal, rossz poénokkal, minősíthetetlen szóviccekkel üldöznek, mindenki bele akar kerülni a Tata-naplóba, fél óra alatt ihatnám padlóra magamat a név szerinti és pozitív szövegkörnyezetben való megemlítésért felkínált italoktól. Megvesztegethetetlen vagyok. Robespierre hozzám képest egy tisztakezű román vámos volt. Önerőből vodkázom.
Ma élek, végigélem az estét, és mivel ezt nem ma írom, hanem holnap, már most nyolckor tudom előre, mi lesz ma. Ma este nagy esemény lesz a kikötőnél, affér két asztal között, kár, hogy a napló felolvasásakor, szombaton már talán senki nem lesz itt a kedd estiek közül, akik még tudtak élni. Kik tudtak tehát élni? Kik vannak most, azaz kedd este nyolc előtt a büfénél? Nézzük sorra. A felolvasóest résztvevői (később említendők), aztán mindenekelőtt itt van Kéri Piroska, itt van Kukorelly, természetesen maga Ficsku Pál, a néptelen író, itt van a JAK előző elnöke családjával, itt van Térey éppúgy mint a Péterfy-házaspár vagy Farkas Zsolt vagy Poós Zoli, itt van még sok ismeretlen és ismerős, és itt van, bizony itt van Peer Krisztián. Félre is húz, és jelentőségteljes arccal közli, hogy csak két napja jött meg Amszterdamból. Értek a szóból. Alakul az este. Itt van Garaczi. Jé, itt van Garaczi! Tegnapelőtt még New Yorkban volt, tegnap már Pesten, ma itt. Meddig süllyedhet egy ember? (Jut eszembe, idénnel ellentétben tavaly ő nem csak, hogy család nélkül jött, de külön szobát kapott naplót írni!) A látszat ugyan csal, de látszólag akkor is mindenki itt van. Soha ennyien nem voltak még Tatán. Ja, és itt van Takáts. Várja Becket.
Mihelyt a Ki, ha én nem?! - felolvasás kezdetét veszi, számomra el is vész. Feladatom az altatás lesz, mégpedig idegen szobában. Felmegyünk a gyerekekkel. Ági Zsófit szoptatja, én Lilinek a Piroska és a farkast mesélem. Olcsó poén, de hát mégiscsak az jár az eszemben, hogy ki van most lent, ha én nem?! (Pl. Piroska igen, és pl. Farkas Zsolt is.)
Kornisra azért bejutok. Először felolvas. Hát rejtély az az ember! Az, amit felolvas, árasztja az ezredvégi semmit, sokat röhögünk rajta; na de az, ahogy előadja! Az olyan életigenlés, mintha az idősebb Bruegel olvasná fel valamelyik művét. Egyszerűen ragyog az egész író. Boldog. Azt a hihetetlenül sok nyelvi szemetet, amit összegyűjtött, átlényegíti, valahogy úgy írta meg, azt pedig úgy olvassa vissza, mintha visszafelé emésztene. Egy csodálatos, reneszánsz vacsora gördül ki az ajkain. Később abbahagyja, és jön Németh Gábor, és kérdezi. Kérdéseinél ügyel arra, hogy Kornis még ha akarna, se tudjon semmi bíztatót mondani. Katasztrófa van, válaszolja Kornis, a kilencvenes évek a gonoszé (kisbetűvel mondja). És, hogy ez a korosztály (0-50 évesig) micsoda hihetetlenül tehetségtelen. Mondja Kornis. Ezen belül még ostobák is. Mondja Kornis olyan rafináltan, hogy csak a legvájtfülűbbek veszik észre: egyszerűen csak a mai fiatalokat szidja. McDonalds, bowling-center, techno-disco (Poós és Térey elpirul). Saját magát sem hagyja ki persze: "annál jelenték- telenebb, amit én csinálok, nincsen. Mondja Kornis. Na de akkor miért írsz? - teszi fel a jogos kérdést Gábor. "Írói képességeim teljes kibontakoztatásért folytatott harc az életem. Ez legalább egy tiszta viszony. Ez még a nőknél is jobban érdekel. Hát igen, ez is egy jogos válasz.
Ez volt a kedd este utolsó hivatalos programja. Ekkor még nem tudom, hogy másnap reggel Hévizi Ottó ugyanannak örök visszatéréséről fog beszélni, mégis érzem Nietzsche igazát: Tata visszatért, visszatértünk Tatára, sőt a tavalyi tábor slágeritala, az ún. rettenetes pálinka is ott vár minket a kikötő legjobb kocsmájában. A kertben ülünk le. Van a mi asztalunk, meg van má az igazi életnek. Az, ami most, itt a kikötői kocsmában történni fog mellettünk, az a különös esemény - mondhatni verekedés -, ami jobb híján majd a 95-ös tatai JAK-tábor első estéjének legkiemelkedőbb magánakciójává válik, és a holnapi nap folyamán majd jobb híján hajmeresztő pletykákat szül, ez a jelentéktelen, és ráadásul teljes egészében félreértésen alapuló esemény, melyről még annyit fogok megjegyezni három mondat múlva, hogy most!, nos, ez az affér Kingát, Gábort, Karcsit és Leventét sem ma, sem holnap nem hozza lázba, mert ez semmi azokhoz a kolozsvári éjszakákhoz képest, melyeket ők, remélem, már írnak...
Közben csendesen járja alattomos köreit két-három cigaretta, testükben valami, ami több mint dohány és Krisztiánnal utazott ide Amszterdamból. Gergő és Faragó magyar nótákat énekel, Térey kétségbesett kísérleteket tesz, hogy a két nagytestű embert lebeszélje erről. Rettenetes pálinkáimat már megittam, és nem valószerűen, hanem sokkal inkább meseszerűen látom két méterre azt az affért, amiről annyit beszél fölöslegesen mindenki később: most!
Eljövünk. Már jön szembe Ficsku, hogy hallja, verik az írókat. Mondjuk neki, mi vagyunk azok. De ő ezt nem veszi figyelembe, ő a becsület mezején imbolyog el, hogy megvédje íróbarátait.
Bent a büfénél még nagy az élet. Hajmeresztő variánsai a csatának. Állítólag három lány hozta az íróverés hírét. Senki nem látta személyesen őket, sőt, akárhogy számoljuk, előbb voltak itt, mint maga az esemény ott.
Úgy tűnik, az idővel lehet itt valami. Ahogy a Varázshegy első fele is az első három hétről szól, s a második a többi tizennégy évről, úgy Te is, kedves Naplóm, kedd estére elérted kiterjedésed harmadát.
Aluszka. Mondja Térey.

Szerda. Aki éjjel részeg, legyen részeg nappal is. Sör, kávé, kóla reggeli előtt. A büfénél többen békülnek. Reggeli, újabb sör. Hévizi-előadás. Nietzsche. Érdekelne, de vár a napló. Másodszor is elhangzik ugyanannak örök visszatérése, itt rájövök, hogy én vagyok Ugyanaz, és visszatérek a szobába. Ágiék sétálnak, Zilahyék sincsenek sehol. Gépelek. (És jön Zilahy, meglát, fogja a fejét, hogy íme, az ember, vagyis ő, nem lehet szabad, pont a naplóíróval kellett egy szobába kerülnie, és hogy én majd beleírom a naplóba, bármit mond. Igaza van. El. Zilahy egyébként most volt Tibetben, és látott igazi jakot.) Gépelek. Nyitok egy napi rovatot Panaszaim a körülményekre címmel. Mai témám: a menza. A menza szidása kötelező kelléke minden tábori naplónak, és egyidős a menzával. Hogy melyik hívta elő a másikat? Valószínű, hogy a világ legelső menzájának legelső reggelije indukálta az első jogos kritikát, így a menzakritika követő jellegű tudománynak minősíthető. - Egyes legújabb elméletek azonban előznek. A mai ebéd tűrhető, de kevés. A vacsora ezzel szemben sok, ám olyan arcátlan heterogenitást mutat, elemei mind külsejüket, mind ízüket, mind pedig korukat tekintve akkora szórást mutatnak, hogy alkalmi együttesük (konstellációjuk) sztomatikusan (gyomorból) reflexszerű dekonstrukciós mozgásokat indukál. (A róka az róka az róka az róka - hangzott el tavaly Tatán.) Maguk a konyhások modortalanok, sőt ellenségesek. A konyhafőnök ajánlata nem konyhakész.
Délután. Rövid látogatás Vörös István és Ági Viewegh- szemináriumán. Az érdeklődés mérsékelt. Pedig a könyv jó. Maga a fiatal cseh szerző majdnem eljött Tatára, de mégse. Ő ugyanis otthon ír. Schein Gáborra is bemegyek. Illetve ki, mert mostantól a kánikula is kibírhatatlan odabent. Donhauser: Kérvény a réthez, ez a téma. Gábor elmondja, hogy az osztrák költőket zavarja a nyelv. Ingeborg Bachmann például már az ötvenes évek elején abbahagyta a költészetet, később kishíján Donhauser is. A költészettel az a baj, hogy a szó sajnos - köztünk szólva - soha nem csak szó. És milyen jó lenne, ha csak szó lenne. Dehát nem az. Így viszont, ebben a metafizikus különállásban a költészet megerőszakolja a dolgokat, mondja majdnem szó szerint Gábor. (A róka az róka, az róka stb. A költészet Magyarországon is küzdelem a rókával.) Megint csak a világ magatehetetlen, végső állapota. Rossz hallgatni, itt baj lesz.
Megint, sokadszor futunk össze Balázs Attilával. Ő is óráról jön. Némán, megértően bólintunk. Kóválygunk tovább. Olyanok vagyunk, mint a felvirágozott kosok, akiket majd szombat este feláldoznak.
Az első foci. Hatkor játszik a Fradi, azt nézni akarjuk, nekünk addig kell játszanunk. Takáts megsebesül. Itt ő már többet nem fog focizni. Mostantól még sóvárabban várja nagy csocsópartnerét, Becket. Fradi: Anderlecht 1:1. Tíz perc van hátra. Jönnek a belgák. Kilenc éve nem izgultam így meccsen. Vermesser sem. Kettesével szívja a cigarettákat. Csejdy alatt összeroskad a műanyagszék, aztán lefejeli a napernyőt. És ez csak két belga helyzet. Aztán továbbjutás.
Felolvasás. Most benn vagyok. Szegény Lilikének nem mesélek ma. Péterfy, Berta Péter, Kukorelly, Méhes, Simon Balázs, Parti Nagy. Érdekes, hogy mindenki magáról, legfeljebb az emlékeiről ír, egyes szám első személyben - kezdi Vermesser, utána. Nekem is feltűnt. És valahogy itt most mindenki szomorú, alig-alig ironikus. Parti Nagy az utolsó. Ráadásul ő olyan furcsán, édesen szomorú. Mondhatjuk, meghatóan. A tegnapi Kornis-beszélgetésbe - folytatja Levente - bizony bele kellett volna szólni, ugyanis, ha valóban a Nagygonosz uralma tart is: mi van a jóval? Hol van szerinted a jó? - kellett volna kérdezni tegnap Kornis mestertől. Egyetértek, és vadászni kezdünk Kornisra. Még itt van valahol.
Ma az utolsó Karátson Gábor. Őrá nem elég egy kérdező: Márton és Szántó F. faggatják két oldalról. Hátul, középen ülök egyvonalban Németh Gáborral és Karátsonnal: az én látószögemből a hajuk összekeveredik: ugyanaz az angyalszürke. Van köztük vagy húsz év. Karátson a változatosság kedvéért világkatasztrófára utal, ami tart. Ez elhihető, őneki pláne. És mégis berzenkedik a szív.
Megtaláljuk Kornist. Vigyorog, jól van fiúk, megsimogatja a fejünket, majd ősszel keressetek meg, és dumálunk a gonoszról. Eltűnik a sokaságban.
Valahogy valami nincs itt a helyén. Tata szereplői kétarcú lények. (Karátson maga, vagy Vörös István a ritka, nagy kivétel.) Tata szereplője nappal beszélget, nevetgél, focizik, este iszik, féktelenkedik. De mindig eljön a pillanat, az ő pillanata, mikor ő olvas fel, őt kérdezik, ő válaszol, ő kérdez stb. És akkor hirtelen átváltozik. Felölti hivatalos arcát, kivillan foga sötétje. Katasztrófa van - szól. A világ végső stádiumát éli, az irodalom szükségtelen. Éppen annyi öniróniával mondja, amit mond, hogy nem lehet nem komolyan venni.
Kedves Naplóm, én is ilyen vagyok?

Csütörtök. Némiképp váratlan, ám indokolt másnaposság. Ágoston Zoli villányi bora három szívélyes pohárral sok volt a sör közé. Hallomásból értesülök a reggeliről. Karádi Éva ma megtanította Lilit kiflit kenni.
Élő cáfolat a katasztrofistákra: Géher István. Maga az élet, maga a költészetbe vetett hit, maga az angolszász derű. Van egy utánozhatatlan hangsúlya, amit csakis nagy tapasztalatú, hímnemű műfordítótól hallhat az ember. Egy angol költőnő verseit mutatták meg neki, megtetszett, és - mondom, a hangsúly bölcs szexualitása visszaadhatatlan! - azt mondta: "Ezt a nőt meg fogjuk szólaltatni!" (Egyébként Ági Géhert a tópartjon látja sétálni reggel 7-kor. Áginál ezt a lehetetlen időpontot még csak indokolják a gyerekek, de Géhert saját ittlévő gyermeke már nem menti.)
Utána Margócsy is - bár biztos érzékkel kerüli a konkrétumokat a fiatal magyar költészet kapcsán - csöpögtet némi reményt: szerinte a magyar értelmiségi létnek még ma is attributuma, hogy vers - van! (Legföljebb nem olvassák. De van.) Gonoszkodik egy kicsit, nem tetszik neki a Csipesz-könyv, vad, megsemmisítő támadásokat reklamál önnön nemzedéke ellen.
Stábok rajzanak a táborban. A rádió rezzenéstelen arcú követét a sarokban még csak-csak felismerjük, de a tévések megszámlálására, szortírozására senki nem vállalkozik. Egy stáb, két stáb, sok stáb, a műsorok vagy műsor címe talán örök titok marad. (Bár Keresztury azért kell, hogy tudjon valamit...)
Csúcsforgalom a szobában. Masszív fejfájás. Nem írok én ma naplót, egy sort sem. Szorgalmas leszek inkább, órákra járok. Figyelek, jegyzetelek. Vagy naplót ír az ember, vagy él. Öt nap kevés a helyes arány megtalálásához.
Pokolian zsúfolt program. Nyomasztó hír terjed el: az Éneklő Borz már tényleg csak holnap éjfélre fért be. Terjed az is, hogy reggel állítólag egy takarítónő kiabált, hogy már megint kioltotta valaki a jelentést.
Kicsit kiülök a fűbe egyedül. Gondolkozom a naplón. A kezem remeg. Esküszöm, nem szokott. Negyven méteres körzetben több szeminárium is zajlik, nincs erőm, hogy odavánszorogjak, és elmerüljek valamelyikben. Elhatározom, hogy mostantól semmire nem megyek be, csak a naplóírásra koncentrálom erőimet. Aztán ezt elvetem. Csönd van. Egyszercsak valahonnan (talán a fák szűrik így a műút zaját?) szűnni nem akaró, erőszakos tapsvihart hallok. (Ez pénteken különben meg is ismétlődik majd.)
Azt hiszem, ezt hívják jelenésnek. Mostantól tudom, mi a dolgom. Felállok, és acélos léptekkel elindulok a Babarczy-Beck páros Nem félünk a Farkastól c. előadására. Vitadélután. Tömeg. A média tombol: teljesen belerágja magát az embersűrűségbe, kameráz, mikrofonoz, kérdez, önnön kábeleivel laokonizál. Hatalmas érdeklődés, állítólag már ki van jelölve a fa, amelyre a program után Zsoltot felhúzzuk. És tényleg: fenyegető Rortyk, Lacanok, Lyotardok, Foucault-k inganak, röpködnek. Beck: Farkas Tandori-cikke együgyű. Babarczy: Előbb olvasd el Rortyt, és csak aztán a Zsoltit. Ágoston Zoli üdítő aforizmája: "A határsértőkből nem lesznek hadseregek." Mikola: ő messze ül, csak főbb szitokszavai hallatszanak el idáig. Isten: vihart támaszt. Dörög, villámlik, szélvihar. A JAK elnöke megsemmisítően néz az égre. Neki senki se jó. Farkas Zsolt: szeretnek? - nem szeretnek? - szeretnek? - nem szeretnek?
Felhőszakadás. Közben agitáció, hogy akkor is focizzunk. Valahogy összegyűlik tíz ember az uszodává változott pályán. A nemesebb fajtából. Galántai Zoli kifejezése, a "futballhiéna" soha nem volt még találóbb mint a most távolmaradókra, akik persze majd özönlenek holnap, ha szépen süt megint a nap.
Megjött Wirth Imre, Ungváry Renáta, Komáromy Gábor. Utóbbi Dallasból egyenesen. Közben kiderült, hogy Varró Dani, az idei sárvári győztes költő is Amerikából jött. Tata mint egy mágnes vonzza az embert.
Schein meghívottjai a színpadon este: Borbély Szilárd, G. István László, Márton, Ménes, Szabó T. Anna, Varga Mátyás, Szijj. Mostanra teljesen kialakult harmóniaigényemet többen is kielégítik. Főleg versekkel, afféle klasszikusan szépekkel. Valószínűleg Szilárd is, de nem lehet hallani. Persze, már megint hátul ülök. Márton drámarészletében a mellettem ülő Zilahyval az első sorok után felismerjük a Frédi és Béni rímképletét, s ez derültségünket fokozza.
Másik oldalamon parázs vita. Lengyel Péter azt állította, hogy úgy kell írni, hogy csak egyszer kelljen elolvasni. Ezzel többeket komolyan megbotránkoztatott. (Az ő és Parti Nagy szemináriu- main nem voltam egyszer sem, de felment ez alól, hogy a program az illetékteleneket durva szavakkal riasztotta el ezekről a titokzatos szeánszokról.)
A következő program: beszélgetés az erdélyi irodalom polgári hagyományairól. Balról jobbra: Mészáros, Láng Zsolt, Szőcs, Visky, Márton. Ülnek, és néznek maguk elé. Olyanok mint két és fél, egymást megúnt, egynemű házaspár. Nincs már mit mondaniuk egymásnak.
Utána Szűcs marad középen. Százhúsz kiló, nehéz lenne onnan kirobbantani. Cserélődnek körülötte a kérdezők. Visky átült a másik oldalára, Gács Anna penderült ki mellé. Záporoznak a kérdések. A költő kérdez, az üzletember válaszol. A kritikus kérdez, a politikus válaszol. Deréky Pali kérdez, de a költő csak nem válaszol.
A nap vége összeomlás. Négyen ültek a pingpongasztal keleti felén. Egyszer csak az építmény méltóságteljesen összeomlik. Személyi sérülés nem történik, de a rajta volt nagy mennyiségű szeszes ital kárbavész. A résztvevők maradjanak homályban.
Ma pihentem, holnap csak veled leszek, kedves Naplóm.

Péntek. Ági ma is mesél a reggeliről. De el is hozza az adagomat. Kár, hogy Zilahy felébred, és a kiflim felét nekiadjuk. Pedig azt állítja, horkolok. Ági további híre az Éneklő Borz-meglepetés: a reggelizni indulóknak álltak a fiúk díszsorfalat, és úgy szavaltak. Valahogy elkezdem sajnálni, hogy ezt nem láttam.
És nem látok semmi mást sem. Nem hallom Perneczky Gézát, nem hallom Szilágyi Ákost, ma naplóírás van. Zilahy megette a fél kiflimet, a falnak fordult, és alszik. Nincs szívem gépelni. Kézzel dolgozom. Amit szerdán írtam, kritikán aluli. Előlről kezdem. Ígyhogy ez a napló inkább memoár.
Ebéd után megjönnek a gyerekeim aludni. Amíg én bent vagyok, Lili el nem aludna, ezért elmenekülök, rejtekhelyre vonulok. A JAK-közgyűlésen sem veszek részt. De azt jól tudom, hogy ma is megtörtént ott minden, ami egy ilyen helyen megtörténhet.
Háromkor ismét támadásba lendül a média. Most azt találták ki, hogy olvassák föl bonyolult módon kiválasztott emberek egymás bonyolult módon kiválasztott írásait. Soha nem képzeltem volna magamról, hogy a rámszegeződő kamerák össztüzében úgy sörözzek és cigarettázzak egyszer, mint Bruce Willis. Tartok tőle, hogy ez még most sem sikerült egészen. Dér Andrásék mindenesetre hihetetlen buzgalommal (hogy ne mondjam: szeretettel) dolgoznak rajtunk. (Judit híre: Csaba, a hangmérnök rádiótelefonostul beleesett a tóba.)
Gyülekeznek a mi estünk résztvevői.
Megjön Bartis Attila.
Megjön Trenka Csaba.
Megjön Bodor Béla. Ja, ő már tegnap.
Megjön egy dzsoggingos úr. De ő nem velünk olvas majd fel. Ő Mészöly Miklós.
Elmegy Lilike. Érte jöttek a nagyszülei. Zsófika marad. Ő a tábor egyik legnépszerűbb résztvevője. Szilasiék, akik nem hozták a saját kisbabájukat, rájárnak. Pótszernek használják. Jön Erika, megpuszilja Zsófit, elmegy. Jön Szilasi, megszagolja Zsófit, elmegy. Jönnek mind a ketten, megpuszilják, megszagolják, sóhajtoznak. Ez is Ági története, mert én már megint eltűntem írni. Ilyen gyereknyüzsgés sem volt még Tatán. Mészáros Jutka és Poti egész este járja a folyosókat, behallgatóznak a szobákba, és ha sírást hallanak, nyugtatgatnak, majd lemennek, és a tömegből kihalásszák az illetékes lelketlen anyát.
Jutka másik gyereke, Ábel csillog a pályán, még délután. Az ő beadásából szerzem első fejesgólomat a kilencvenes évek során. Horkay Hörcher gyerekei szűnni nem akaró "Hajrá Apu!"-kiáltásokkal bíztatják csapatunkat. Csapatunk utcahosszal nyeri a bajnokságot. (Merthogy bajnokságot kellett rendezni, négy csapat telt ki belőlünk: a napsütés ma a futballhiénákat is kicsalta.)
Valahol, valamikor a nap folyamán találkozom Garaczival. Azt mondja, írjak róla valami szépet. Töröm a fejem.
Megjön Marno, megjön Galántai, megjön Háy Janó. Teljes a létszámunk a felolvasásra. Címe: Menekülő hadsereg. Wirth szervezte, magát kihagyta belőle. De a siker óriási.
A nap hagyományainak megfelelően a Vidovszky- Wéber-előadásra sem megyek be. Ezt már nem csak sajnálom, szégyellem is. De írok. Nincs: üres szoba, terem, bokor. Felülök a lépcsőre. Dér András (igaz, megbeszéltük) kamerával settenkedik körülöttem.
Éjszaka Trenka és Komáromy perverz jelenetekkel szórakoztatják egymást japán és angolszász, általam tökéletesen ismeretlen regényekből és filmekből. Rájönnek, hogy közös az érdeklődési körük. Jön Kinga, és harsány "Tömjén István! Ha férfi vagy, kijössz velünk!" kiáltást hallat. Később moldvai népdalokat és örökzöld dzsesszmelódiákat ad elő, melyeket a két perverz érdeklődésű fiatalemberrel együtt áhítattal hallgatok.
Fél négy. Mi lesz veled, kedves Naplóm?

Szombat. A mezőn elszabadul a pokol. Diszkóra ébredünk, ez tartósnak ígérkezik. Valóban: egész nap ez akadályoz a leginkább a napló legépelésében. Reggel a büfépultnál kávéra várva sóhajtok, és a büfés magára veszi. Magamnak sóhajtottam - mondom. Réz Pált még meghallgatom, aztán fel a szobába. Innentől kezdve nem érdekel, mi történik a táborban, gépelek, gépelek.
Adósságaim törlesztése van hátra; hitelezőim nem bízzák a véletlenre a dolgot. Bejön Garaczi: írtál már rólam szépet? Megállapodunk a "Garaczi egyre szebb!" mondatban. Íme. Meg okos is - fordul vissza. Zilahy megelégszik azzal, hogy szeretem.
Tíz perc ebéd, tíz vacsora. Ennyi fér még bele a napba. Este 3/4 7-kor Both Gabi végre egyértelmű igent mond, azaz fog énekelni most itt nekünk. Két perc múlva pedig - az élet kezdte el, és fejezi be ezt a naplót - visszakapom a csocsógolyót Takátséktól.
Mi van még hátra? Negyed nyolc múlt öt perccel. Jön Ági, hozza Zsófit. Zsófika gügyög. Azt mondja: Ta-ta.