Semmit nem tudhatunkJánossy Lajos beszélgetése a litera Írogatsz még? sorozatában

Babarczy Eszter azt kérdezte Tőled: Mit nem tudhatunk?

1. A választ. 
2. Bocsánat, kedves Eszter, hogy jóindulatú és kímélő kérdésedre nem voltam képes kihagyni a fentebbi nyegle választ, de talán még mindig ez áll legközelebb a valósághoz: gyakorlatilag semmit nem tudhatunk. De ha csak azt a keveset próbálnám felsorolni, hogy mit tudhatunk, sorolás közben fordulnék le a székről, galambősz szakállal.
 

A könyvhétre regényed jelenik meg, Kedves Ismeretlen címmel. Az oldalszám alapján vaskos műről van szó. Mikor kezdted, mennyi idő alatt íródott?

Kilencvenhat őszén kezdtem írni. Akkor elkészült hetven-nyolcvan gépelt oldalnyi szöveg, ebből ma is megvan kb. a tizedrésze. A többi elkopott az idők során. Tavalyelőtt február óta írtam meg a regénynek jóval több, mint a háromnegyedét.

Nem ez lesz az első prózaköteted, de alapvetően mégis költőként vagy jelen az irodalomban. A könyv munkarendje nyilván egészen más volt, mint amikor versek születnek. Hogyan íródott?

Tulajdonképpen nem tudom! Mert többnyire teljesen reménytelennek tűnt a regényírás. Igyekeztem inkább mást csinálni, mindig minden más tennivalót eléengedtem. Voltak pár hetes fellángolások a tizenkét év alatt, leginkább kilencvenkilencben (kb. 130 oldal - megmaradt belőle talán öt), de olyan másfél év is volt, amikor rá se néztem az egészre. A feleségem biztatott, de soha nem hittem neki két napnál tovább. És aztán tavalyelőttre, amikor már nem is vártam, összegyűlt egy összefüggő szöveg, ami mégiscsak úgy tűnt, mintha egy regény eleje lenne. Innentől két éven keresztül regényt írtam, és ami legalább ilyen fontos, regényírónak is éreztem magam. Sőt, mi több: ha valaki megkérdezte, hogy mit csinálok, teljes természetességgel így válaszoltam: regényt írok. (Ez jó érzés!)

Egy ötletből indultál, vagy nagyobb ívet láttál magad előtt? Vannak szerzők, akiket a regényük írása közben a minduntalan váratlanul fellépő meglepetések inspirálnak. Nálad miként van ez? Értek-e ilyenek?

Fenomenális módszeremet (hogyan lehet 12 év alatt egy regényt írni?) nagyjából már ismertettem, amiből talán sejthető, hogy túl sok logikával és tervszerűséggel nem zavartam össze a munkafolyamatot. Gyakorlatilag semmilyen ívet nem láttam magam előtt soha. Tucatszámra gyártottam a koncepciókat. Ötletek voltak, százszámra, de többnyire kizárták egymást. Ha megvolt egy-két összefüggő, jól hangzó, de használhatatlan mondat, nem bírtam őket könnyű szívvel kidobni, inkább őrizgettem hónapokig, évekig. Azt hiszem, nincs olyan számottevő regényírói hiba, amit el ne követtem volna. Végül a legnagyobb meglepetés ért, ami ezek után érhetett: egyszercsak kész lett.

Melyek voltak azok a prózaírói hatások, amelyek nyilván tudatosan, de a kéziratot korrektúrázva, ha csak számodra láthatóan is, de visszaköszöntek?

Ha egy írónak a konkrét hatását vettem volna észre, ami az egész könyvre rányomja a bélyegét, küzdöttem volna ellene. Remélem, nincs ilyen. Viszont nyilván ezer helyen lehetne kimutatni hatásokat, Kafkától Lampedusán, Rejtő Jenőn, Esterházy Péteren, Bartis Attilán keresztül Háy Jánosig, sőt, András László Egy medvekutató feljegyzései című regényéig, ami még meg se jelent.  

Amikor befejezel egy könyvet, mi következik? Öröm, ünnep, kietlenség, senki földje?

Egészséges lelkű ember ilyenkor örül és ünnepel. De én sajnos belefogtam egy másik munkába, egy drámába, ami nagyon nehezen megy, így aztán sikerült örömünnep helyett halálba frusztrálnom magam. Szó sincs tehát senki földjéről sem. Válaszom a négy felkínált opcióból sajnos a C: a kietlenség.

Kun Árpádtól szeretném kérdezni a következőt: Mi a különbség észak és dél között?