Rock and Rollból hányas?

Hasítás. Huszonhat író novellája a rockról. Az írásokat válogatta Békés Pál és Tóth Krisztina. Budapest, Magvető Kiadó, 2008. 304 oldal, 2.690 Ft

Nem vagyok zenei sajtómunkás, ez sem egy zenei album, de azért időnként élnék a képzavaros metaforákkal.

A magyar Music TV-n Uj Péter, index.hu főszerkesztő kísérletezik tehetséges punk-, rock- metálzenész kollégáival, hogy kamasz srácokat a RNR vizeire vezessen, hogy felvilágosítsa őket például arról: nem az MTV-vel és Avril Lavigne-nel kezdődött és ért véget a RNR. Ennyi suttyó, buta és unott arcú srácot régen láttam már, süt róluk az érdektelenség, nekik aztán magyarázhat zenetörténetet a Carcass-rajongó újságíró. A Hasítást valószínűleg ez a korosztály kézbe sem venné, (ehhez olvasni is tudni kéne), de van itt más buktató is, nevezetesen, hogy az antológia szerzői jobbára túl vannak a negyedik X-en, a nem túl RNR-arcok gyülekezete irodalomkodik itt, s jobbára poros zenék felett nosztalgiázik. Vajon ki lehetett a célközönség? Ha nem is a szerkesztők szerint, de mondjuk a kiadó szerint? Öregek és kopaszok? Szerintem már nem bírják a RNR-t. Ellenpéldaként vegyük Lemmyt! De rajta kívül kit? Jó hogy nem Fenyő Mikit!

Mindenkinek joga van válogatásokat szerkeszteni, összeállítani, azonban amennyiben reprezentatív kíván lenni, ahogy a Hasítás nem, akkor például Nagy Gergely, Térey János, Peer Krisztián, Poós Zoltán, Keresztesi József vagy Szálinger Balázs neve mindenképpen ott kéne, hogy szerepeljen a borítón és a tartalomjegyzékben – szerintem –, ők, mondjuk, írni is jól írnak. A Hasítás kötetben szereplő zenék ideje jobbára lejárt. Most komolyan, a Nirvana a legújabb zenekar? Azóta azért eltelt több mint egy évtized! A RNR persze örök és elpusztíthatatlan, de mégis… (A Kornt egyszer megemlítik, az is ’90-es évek eleje.)

A könyv dizájnja tök jó ötlet, de elég retro is, a 45-ös fordulatszámú bakelit kislemezek imitálására épül tokostul, szóval van itt is nosztalgia bőven. Ahogy a borítóba csomagolt szövegek is jobbára retrospekulatív írások, nosztalgiázó elbeszélések, vallomások, alkalmi emlékek, elvetélt szösszenetek. Minden, csak nem RNR. Persze a rock és RNR fogalmáról is lehetnek különféle álláspontjaink. Nekem például az, hogy a magyar, de lehet, hogy kelet-közép európai RNR fogalma összekötődik – legalábbis ezen írások legtöbbjében és alapján – a nyomorral, a társadalmi és személyes szenvedéstörténettel, a nyavalygással, a kopott, lepukkant kocsmai szocreállal, a testi- és szellemi kiszolgáltatottság élményével, meg azzal, hogy itten senki nem tud ángolul. Komolyan azt hiszik íróink, hogy az angol kiejtések magyarul leírva még mindig stíluseszközök? (lásd fent dizájn és retro, stb.) Hát nem!: modor és manír az összes, ezen már túl kéne lépni, meg a magyar kocsmán is, a RNR nem(csak) erről szól, nekünk sem, nekünk már nem. Nem azt mondom, hogy csöcsös gruppie-k, szex, drog, sztárság, de azért mindenki erre vágyik Elvistől felfelé, s mennyire ciki már a füllapon a „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet!”. Még gúnynak is avas; az Edda önmaga diszkriminációja – ma biztosan: ha meghalljuk A kör vagy az Éjjel érkezem című számokat, biztos, hogy néposzlatás, bulizárás van a dizsiben.

A füllap még arról is hírt ad, hogy a szerkesztők felkérték írótársaikat „írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről”. Talán jobb lett volna, ha eleve már megírt írásokat gyűjtenek össze, elég alkalmi szövegek együttese lett így a Hasítás. Bár single formájában Dragomán György és Esze Dóra írásait olvastam (litera.hu és Árgus 2007/3. hasábjain), a többit valószínűleg nem válogatja be a szerzőjük a saját albumára. Leginkább próbatermi felvételek ezek. Ha élünk a külcsín adta lehetőséggel, azt mondanám, B oldalas szerzemények, de ne legyünk igazságtalanok a B oldallal, voltak ott már ragyogó számok. Ha ez egy nagylemeznyi (sőt dupla lemeznyi) válogatás, akkor bizony tele van töltelékszámmal.

Mi is lehet vizsgálódási szempontunk? Hogyan vágjuk át Gordiusz csomóját zene és irodalom között? Mitől rocknovellák ezek az írások, egyáltalán novellák-e mind? Ez utóbbira nem a válasz: Bárdos Deák Ágnes írása leginkább publicisztikai rocktörténeti emlékirat és vallomás (ő amúgy szereplője is saját írásának meg Ménes Attiláénak is, ez utóbbi kedvesebb), Esze Dóra írása leginkább egy esszétől elrugaszkodott tanulmánykezdemény, amely még kissé zilált és zihál is. A legjobb helye az általa is hivatkozott Prae folyóirat Pop–szöveg blokkjában lenne, a Nirvana zenekar dalszövegeinek értő olvasójaként alapos elemzésekké bővíthette volna zaklatott, egyfolytában csak tovalendülő, de nem eléggé kifejtett szövegét. Hazai Attila paródiája novellariportnak nevezi magát, Podmaniczky Szilárd írása pedig képzelt riport. De vajon mi közük a rockhoz, a rockandrollhoz vagy a beatzenéhez, brrrr? Lehet-e a zenét írásba foglalni, hogyan, miképpen? Kottázva? A szövegekben megjelenő zenekarok valós jelenségek vagy a fikció kellékei? Netán ez is, az is? Kurt Cobain tényleg meghalt? A szövegben is? Miként tekintsünk e szövegekre: irodalomként? Irodalmárok személyes beszámolójaként a hősidőkről? Nos, némelyikre így, némelyikre másként. Tényleg nagyon hullámzó teljesítményű, változatos elgondolású és műfaj-lehetőségű szövegekkel van dolgunk.

A kompilációkhoz hasonlóan, a szerkesztők a szerzők nevének (a)bc (Balázstól Vámosig) szerinti egymásutánja alapján tartották közölhetőnek a szövegeket, így a különféle csoportosításokat, összehasonlításokat, vegyítéseket, akár az olvasási(/hallgatási) sorrendet az olvasóra bízták.

De hegyezzük fülünket a lemezre! A legjobb Garaczi és Jánossy írása, mindketten hozzák a korábbi szövegeik által megalapozott, nem közepes szintet, ők tényleg RNR-t művelnek, magánéletben, szövegekben egyaránt. Garaczi szövegének címe szolgált a kötet címéül is, némi „szigetelés” mellett a magyar underground és társadalmi-adminisztratív valóság jelenik meg írásában. Az elbeszélő a rakendrolt azonosítja a hasítással kontra a polgári élet töppedt hülyeségével. Szóval: Lázadás! Ahogy valaha! Meg a lázadás konformizálódása, ahogy mindig! Jánossy Pajor-mottója végképp eligazít „A rockandroll az nem egy tánc.” Nem hát, a rock maga az élet. A szöveg – Jánossy mantraszerű, ritmizált szövegélet-sztorija akár dalszövegként is periodizálja önmagát – legalább úgy hat az érzékekre, mint a tudatra, nem is mondom, hogy értem, inkább érzem, amit olvasok, ahogy Jánossy egyéb szövegeit, regényét is: na, ez RNR!

A legjobbakhoz húz Majoros Sándor Egy könnyű nyugtatója, ahol a szöveg és zenéje szervesen egyesül, egy délszláv mafia-leszámolás keveredik Zappával. Ménes Attila egy mondata is totál rendben van. Felsejlik a ’80-as évek hazai mentál feelingje, itt még az alföldi papucs meg a szimatszatyor se lenne zavaró, hiteles, egyszuszos pörgés, nem is olyan lassú, ahogy a címe mondja (Lassan átpörög), de nem is grind. Viszont zúz! Mennyire más ez az egymondatos szövegzuhatag, mint Dragomán György Hevimetálja, ami nagy szívfájdalmam, mert milyen jó kis nóta lett volna, ha… Előkoncepció szerint szeretem A fehér királyt, szeretem Dragomán írásait, de fura, hogy a ’90-es évek végi metal szkénét ilyen retro módon – szerintem hamisan – ábrázolja, ideológiailag teljesen lemaradva, az ismerethiányért jár a mínusz. Rendben, hogy vannak tufa arcok, akik szeretik a metált, de itt valahogy úgy jön le, hogy aki metált szeret az tökhülye és csak káromkodik. Ez egyébként a szövegszervezésben is paradoxont, következetlenséget okoz, ugyanis az elbeszélő, akinek amúgy minden második és harmadik szava a bazmeg, magyar átírásban énekli, idézi kedvenceinek sorait, műveletlennek van beállítva, viszont pontosan a szövegtudása és ismerethalmozása szervezi a szöveget, tehát mégis okosabbnak mutatkozik a nyelvi mutatványnál, vagy csak nincs íróilag megoldva a dolog. Mindenestre a lengyel Vader demóinak emlegetése miatt pluszpont jár, így talán kiengesztelődöm a rossz érzésem miatt, mindenestre Rob Halford coming outja óta nem nagyon vannak Judas Priest elkötelezettek, ahogy a korabeli sajtó írta: „rajongók tízezrei tépték le sikítva JP felvarróikat, meghallván a hírt”.

A másik metálos írás Kiss Lászlónak köszönhető, aki személyes metálevolúciós történetbe vezet be, akár ő a hunyó, akár nem. Az írása jó, mondhatnám: fasza. Viszont pontlevonás jár a Kreator fitymálásáért és az Ektomorf megemlítéséért, valamint a thrash műfajjelölő terminus „h”-talanításáért, ez utóbbiért a szerkesztőkkel és korrektorral együtt nyilvános bocsánatkérésre ítélem. A másik Kiss, Ottó írása ismét a szeren van, neki és/vagy a szövegeinek sok mindent elhiszek egyedi hangja miatt, most a Mobilról dalol (mikor e sorokat rovom, hallom a hírt, hogy Tunyogi Péter elhunyt, szomorú aktualitás). Ahogy Kiss Ottó írásaiban a kisvárosból haladunk a tanya felé, úgy Grecsó Krisztiánnál mindig a tanyáról megyünk a város felé. Albérleti évek, de kollégiumi ihletésű kutyaütő zenekar, akár valós, akár nem, színes, érdekes, de semmi extra.

Néhány kitétel és kivétel: Egressy Zoltán az Alphaville zenekart idézi meg, ez nálam túl van a rockon, de még a zenén innen, amúgy írása női elbeszélős, s inkább az érzékekre apellál. Demény Péter 16 tonnája nem tudom, hogy került ide, Bon Scott forogna a sírjában. Pedig neki a bluesról is voltak fogalmai, na, itt a nyavalygás a felső régióba téved, tutira nem RNR.

Balázs Attila írása valahogy jobban illett volna az Extázis és agónia kötetbe (szerk. Virág Zoltán, 2006, Fosszília különszám), ahol pedig fordítóként szerepel. Eme független zenei (h)arcterek megfelelőbb terepek lettek volna független ex-jugó történetének, még ha Joplin is a királynő. Na, az a kötet RNR!

Bán Zsófi „a leszbik esete a Stones-szal” sztorija erősen kialakulatlan, csiszolatlan darab, a Stonest, mondjuk, utálom is. Háy János és Kemény István (majdnem) kitalált zenekarai viszont ülnek és ütnek, Háy kifigurázó szövege a hazai „nagy generációról” gyakorlatilag dokumentum-szöveg is lehetne. Kemény példázatszerűsége pedig kellően elgondolkodtató, rokona az amerikai Tool progresszív rockzenéjének.

Kapecz Zsuzsa írása fura. Ismeri még valaki a Procol Harumot? Ha nem, itt a remek alkalom, hogy az érdeklődést felkeltsék! A szövegbe ágyazott dalszövegrészletek viszont képtelenek erre. Méhes Károly is a Fekete bárányok egyikét idézi egyházi iskolás divattörténetével, röviden, velősen, ismerősen. Érdekes, hogy a Mobil és a Rice mellett, (az A. E. Bizottságot Bárdos Deák említi) Hobo és zenekara nem kapott külön (hatástörténeti) fejezetet.

Podmaniczky Szilárd nem gatyázik („Jaj, most veszem észre, hogy nincs rajtam alsónadrág.”): apu egy őrült rocker, családregény-foszlány Dérytől jó távol (hál’isten), lényegre törő, gyors szám, ajánlott rádiósoknak, bár túl kemény a kereskedelmi adókhoz...
 
Délszláv túltengés – csak azért feltűnő, mert Északszláv környezetű író nincs a kötetben. Radics Viktória gyerekkori naplóidézetekkel szembesíti a jelent, miközben szerb, horvát, magyar slágerzenéket dúdol. Igazából a szöveg utolsó bekezdése (záróakkord) ütötte meg a fülemet, amely afféle palinódiaként is olvasható, ezáltal újraértékelve a korábban olvasottakat.

Salamon András filmnovelláit nagyon komáltam anno, a Pudligárok című írásában Hendrix Hey Joe-jában előkerül a fegyver, ami aztán a vázolt 1966-os szocreálban el is sül. Eközben Kádár a tyúkjait itatja. Megállja a helyét.

Szüts Miklós végre behozza a Királyt. Beavatás és dowload, tegnap és ma, Jules és Jim a hídon, mindez Csepelen, nem rossz!

Vámos Miklósnál a rockandroll 1964-ben kezdődik egy balatoni edzőtáborban. A Beatles és a hatalom körül táncolhatunk – s vajon megússzuk-e mindezt? – kissé didaktikusan körülírva, ahogy megszoktuk.

S a szerkesztők? Az ötletgazdák? Békés Pálnál a Hold sötétebbik oldala összemosódik a kanál sötétebbik oldalával (lásd és vö. a Ministry The Dark Side of the Spoon című lemezével), nem minden rózsaszínű, ami annak látszik, veretes, klasszikus novella zenéről, barátságról, múltról, nyomorról. Tóth Krisztina a novelláskötete óta nem téved írásaiban: bár az ajtók kissé átlátszóak és lengők, de a Doors és a lélek ki-bejáratai azért a helyükön vannak.

Huszonhatféle RNR, mindegyik kihasít egy-egy szeletet a nagy tortából, ahogy az olvasók is kiválogathatják a kedvükre való írást. Jó lenne egy Hasítás II majdan, talán valódi CD-melléklettel.