Martin Iringó kritikája: Kemény István: A néma H

A néma H centrumba helyezett egy létező nemlétezőt (a logocentrikus gondolkodás szerint a kimondott szó által teremtődik és válik valósággá a világ). A néma h kimondhatatlan, a verbális folyamatban megbújó, titokban működő, csak vizuálisan, szemtükrözésben megjelenő betű. A vele való együttes megjelenés pedig a változás kényszerét jelenti. Ahogy a tükörkép mechanizmusa apró, de jelentőségteljes differenciákat mutat a tükröztetettel szemben, ugyanígy minden működő tükrözésnek attribútuma a közvetlen percepción túl (a teljes azonosulás lehetetlensége miatt) a finoman el-rajzolt különbözés.
A bevezetett betű (vagy néma hang) kimondhatatlan – felmerül a verbális kifejezhetőség problémája –, miközben kísérlet történik a kimondására. Konzisztenciája utal magára a megformált dologra, az anyagra, amiből formába öntetett, jelölt lényegére és arra is, aminek ellenáll. Célja nem a csönd, az elhallgatás, a líra apokalipszise. Túl vagyunk már a felszólító módú csöndön.
„Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül."1
Ha beszélhetünk egyáltalán célról, akkor az itt inkább a hagyományos eszközök újraszituálása. Visszafordul, visszaugrik. A néma h funkciója a – nem radikális – módosítás. Rájátszik. A cél oka pedig nem (vagy nem csak) az újat mondás szándéka, az igazságkeresés(?), hanem a szembesülés.
Amíg „tudom" mi van a tükörben, addig nem érdemes tükröződnöm. Az el-rajzolt tükörkép asszociációs tükörtere hatásosabban működik, főleg abban az esetben, ha az arcomat ismerve „mondjuk" a képre kíváncsiskodom. Vagy legalább úgy teszek, mintha kíváncsi lennék. El-rajzolt tükrözés alatt azt értem, amikor a megélt – vagy annak álcázott – élmény nem közvetlenül tükröződik a szövegben. A verbális folyam bukkanói miatt vissza-visszapillantat a szöveg a visszanézett, verbalizált pillanatra, és így a tükörből az „arc mögé" is bepillantást enged. De aztán mégsem. Valami sajátos nominalizmus és annak tagadása is egyszerre. Erotikus – barthes-i értelemben –, és eszerint nem más, mint a végső értelem halogatása. De nem kicsúszik, nem jelhal. Maga a jel (és a versek is) a kicsúszásról, módosulásról szólnak.
„A művészet a művész ellenségévé válik, mert megtagadja tőle a megvalósulást – a transzcendenciát –, amire vágyik. [...] A könyv egész értelmét a következő szavakban lehet megközelítőleg összefoglalni: amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan, amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."2 Wittgenstein a többértelműségtől mentes tökéletes mesterséges nyelv feltételeit vizsgálva jut erre a következtetésre. Petri György tiszteletteljes fricskája a fent említett súlyos kijelentésre: „Ha valamiről nem lehet / beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó pa- / rancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak ak- / kor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll / választani legkevesebb két alternatíva között."3
Kemény arról próbál beszélni, amiről nem lehet, annak tudatában, hogy hatalma megdőlt. Eszköze: hogy kimondja a néma h-t, a jelbirodalom elliptikus ipszilonját, melynek hangsúlyozott és kimondható attribútuma, hogy néma. Nem vajákol, nem ráolvas, nem sajog. Letudva, lemondva kimond, azaz (logocentrikusan) teremt.
A modern válságát elemző Baudrillard szimulációelméletéből idéznék. A szimuláció: „Modellek segítségével történő előállítása egy olyan valóságnak, melynek se eredete, se valóságértéke: egy hiperrealitásnak. [...] A szimuláció korszaka, miközben egy olyan térbe tevődik át, melynek görbülete nem a valóságé, és nem is az igazságé, az összes viszonyítási elemek felszámolásával kezdődik vagy – ami még roszszabb – mesterséges feltámasztásukkal a jelek rendszerében, és ez a nyersanyag könnyebben nyújtható, mint a jelentés(?), mert alkalmazható bármely ekvivalencia-rendszerben, bináris szembeállításban, kombinatorikus algebrában. [...] De ha Isten maga is szimulálható, azaz azokra a jelekre redukálható, amelyek létét bizonyítják? Akkor az egész rendszer a súlytalanság állapotába jut, maga sem egyéb immár, mint egy gigászi szimulákrum – nem irrealitás, hanem szimulákrum, azaz soha többé nem válthat át valóságra, hanem csakis önmagára, szakadatlan körmozgásban, melynek sem referenciapontja, sem kerülete nem található sehol."4 Kemény István költészete olyan szimuláció, amely visszapillant a valóságra. Görbülete visszagörbül, igyekszik kiegyenesedni. Görbülete a költészet, a verbalitás visszaterelése a medrébe, akkor is, ha már bebetonoztuk a futóhomokot. Azonban lehet, hogy szimulál, azaz hogy a kísérlet is szimuláció.
A továbbiakban megpróbálok felépíteni egy rendszert, egy hálót A néma H-ról. A háló hasonlatának többek között az az előnye is megvan, hogy általa könnyen belátható: elvileg bármely választott korpuszra végtelen számú rácsozat helyezhető. Márpedig minden rácsozat más-más felületet takar el, illetve enged megpillantani.5 Elképzelésem szerint A néma H teremtett és újrateremtett hallgatólagos örömködés a múlt, „az adatok biblikus elmentése"6, újjáélése fölött. A voltakból lettek és most lettlégyen. Verbális függőhelyzet. Fogadjuk el a semmit mint szent, megközelíthetetlen, formába nem önthető (emiatt fájdalmas) borzongást. Tartsunk elé tükröt. Álljunk mi is a tükör elé, és sorakoztassuk oda a már-formákat. Már-formák alatt a konzisztenciát, a kimondott gondolatot, a leírt szavakat, az átélt élményeket, a formába öntött, megfogható és ezáltal visszatükrözhető dolgokat értem. A képet, amit így látunk, fogadjuk el profánnak. Ám ha a horizontban nem csak egy, hanem tükrök sora tükröztetődik, akkor nem eldönthető, mi a tükör, mi tükröződik és mi a tükörkép. Az pedig végképp nem, melyik a szent és melyik a profán. A már-formák a célszerűen élő ember netovábbjai. Határon vagyunk tehát. Már-formákról beszélve meginog az ember. Szóval ingatás ez?

A néma H már-formáinak (adatainak) tartom a könyv bibliai és személyes (vagy személyesnek látszó) utalásait; a kötött(ebb) versformát (mert bár teljesen hagyományos kötött vers csak egy fordul elő –Visszapillantó tükörterem, rondó –, mégis inkább tekinthetők ezek a szövegek a saját szabályuk szerint működő kötött, mint szabad verseknek); a kötetben megelevenedő toposzokat (lásd hajó és annak változatai, hajnal, vándor, gonosz, ördög, kígyó, tiltott fa, bűnbeesés, ítéletnap). Ezek a toposzok oly módon ágyazódnak be a versbe, hogy inkább intellektuális játékot indítanak el az olvasóban, és semmiféleképpen sem értelmezhetők metaforaként. Üres szimbólumok (lásd: Igazságosztás).
Az ismeretlen birtok érzéki megközelítése úgy történik, hogy a felé vezető út egyenesnek tűnik (értem ez alatt, hogy a versek könynyen olvashatóak), de a szöveg nem akarja felfedni magát. Magánéleti versek, de nem vallomásosak. A távolságtartás eszköze egyrészt az, hogy a versekben megjelenő történetdarabok olyan jelekkel vannak összeszőve, amelyek a hagyományos keresztény-európai kultúrkörben leterhelt toposzok. Ezek a toposzok azonban nem megfejthetőek, mert bár utalnak a hagyományra, a személyes kötődés (vagy annak illúziója) mégis kibillenti a funkciójukat (és ez persze oda-vissza, azaz a versek ezért nem megfejthetőek, ezért nem vallomásosak). Másrészt ezek a toposzok a kötet verseiben többször is felbukkannak, saját előbbi jelentésüket kibillentve az új kontextusban.
Megjegyzésre méltó, hogy a kötet versei lineáris egymásutánjukban szinte szüzsét képező narratívát adnak. A történetek a változás, az elmúlás, az elválás egykori cselekményét idézik fel. Rekonstruálják az eltűnő nyomokat. Kimondják. De a kimondás pillanatában tettenérhető változást is dokumentálják. Utalnak a jellé válás aktusában felmerülő problémára, a referenciaváltásokra. Erre a legközvetlenebb példát a Sztélé című versben találjuk. Az „emlékmű" arra kéri a vándort, hogy a „PISONT ISTVÁN A LEGNAGYOBB KIRÁLY" feliratban szereplő jelöltet változtassa aktuálisra. „Fordíts külön figyelmet arra, hogy jelent- / heti egykor majd a KIRÁLY a királyt, a LEG- / NAGYOBB pedig a legnagyobbat ismét. Ezeset- / ben jól nézz körül van-e legnagyobb király, / mert szabadulhatsz, ha a mondatba végre azt / a nevet írod. Menj tovább, élj boldogul!"

Kemény poétikai háló. Visszafordulással szőtt kiegyenesedés. Logikai gubancokkal kapcsolódó szőttes, jelöltekbe bonyolódó szöveguniverzum. A korábban említett tükörterem, illetve annak uralma annál is inkább jó példának látszik, mert Kemény István alkotói módszerét kitűnően lehet szemléltetni a Visszapillantó tükörterem című verssel. A rondó sorismétléssel variáló versforma, a már egyszer megfogalmazott sor újra megjelenik, új jelentésbe ágyazódik. A vers egy bonyolult nyelvi problémát egy egyszerű (illetve egyszerűségében bonyolult) dalformában fogalmaz meg. A Visszapillantó tükörterem túllép a hagyományos (egyenes) reflexión, nem a visszapillantó tükörről van szó, hanem annak továbbtükröztetett változatáról. Amiben egyben mégiscsak visszafordul (nem a visszájára!) a hagyomány. Visszapillant. A visszapillantott pillanatot igyekszik újraélni, bezárni.
A tükörterem – tükrök személytelen, fókuszálhatatlan egymáshoz feszülése – egyben a tükörtér E.sz./1.sz. birtokos személyraggal szubjektivált sajátja a beszélőnek. A szimuláció tudatában, azon túllépve a vers végül kiegyenesedik, a 6. rondóban mégiscsak megjelenik az Én („velem"). A túlélésre komponált rondó záró sorainak költői kérdése összeköt teret és időt, jelöltet és jelölőt. Nekifeszül a múltnak, a jelennek és a jövőnek. Lát előre, hátra, fönt és lent. Keresné magát és a jelölteket. Percepcionálissá tenné a létet, ha lehet, miközben érzékcsalódásban szenved.
Szóval korhű kötet, olyan ezredvégi, lehet rá hálókat vetni. Végül fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem annyira tanulmányt, mint inkább szövegkísérletet igyekeztem írni. Szöveget szövegről. Megkíséreltem a néma h-t megszólaltatni. Ilyen hangon sikerült.