Margócsy István: Számadás és/vagy panasz Az ÉS könyve júniusban - Kemény István: Élőbeszéd.

Kemény István legújabb verseskötetét úgy is olvashatjuk, mint Kosztolányi lírájának meglepő újraírását: benne egyszerre tűnik fel a Számadásnak, valamint A bús férfi panaszainak sok-sok gesztusa és motívuma. Sőt, akár azt is mondhatnánk, a gimnáziumi tananyagra és kategóriáira emlékezvén: ebben a kötetben úgynevezett "létösszegző" lírával találkozunk - egy bús férfi, felidézvén Kosztolányi költői helyzetét (emlékezzünk: "ha negyvenéves elmúltál"), tudomásul veszi, hogy "boldogabb" élethelyzeteiben is gyakorta "sírni kezd", ezért számadást készít egész életéről; hajnalban kiáll az erkélyre ("ébren tartott, az erkélyre állított, egy / majdnem kitelt holdat tett elém, / és azt nézette velem hiába"), s összefoglaló következtetéseket von le magára és a világra nézvést ("itt állok most tehát, és tudom, amit tudok"). Talán meglepőnek látszik ez a lírai beállítódás - legalábbis a mai magyar költészetben szokatlan: íme egy ízig-vérig mai költő, aki minden posztmodern gesztusa mellett is fenntartja a huszadik század első fele modernségének komolyságát és fenségét, s verseit arra tartja fenn, hogy bennük a legfontosabb erkölcsi dilemmákat vázolja fel. Kemény még Karinthy ama nagy alapötletét is átveszi s "megverseli", mely szerint az embernek felnőttkorában találkoznia kell (vagy illik) elmúlt fiatalkori énjével, s nem térhet ki az elől, hogy a jelenkori "felnőtt" szituációk rajzát állandóan a hajdani ideálokkal való szembenézés tükrében vázolja fel.
E költészet ereje és újdonsága alighanem abban rejlik, hogy Kemény e nagy, komoly példakövetést, azaz a költészet erkölcsi kötelezettségének és tétjének megidézését úgy hajtja végre, hogy közben el is távolítja magától a Kosztolányi-féle modernségnek pátoszát, s megszünteti a versbeszéd modalitásának egyértelműségét: e versekben nem dönthető el, hogy vajon számadással vagy panasszal kerülünk-e szembe, hogy a költő most vajon arról beszél-e, mennyire "fáj" neki a lét megélt, külső szituációja, vagy inkább arról, mennyire kevéssé teljesítette ő azt a feladatot, melyet valaha valaki (ő maga?) előírt volt számára (vagy mindenki számára?). Kemény nagy és szép összegző kísérlete egyszerre méri fel helyzetét kívülről és belülről, ha tetszik, szubjektíve és objektíve, s verseinek különös tartását épp az határozza meg, hogy soha nem dönti el, e két oldal közül melyiket tartaná fontosabbnak vagy meghatározóbbnak. Mintha a nagy erkölcsi kérdések alapja mindig titokban maradna - ám úgy, hogy a titok meghatározó ereje egy pillanatra se lenne kétségbe vonható (úgy, ahogy már előző kötetének, a Hidegnek záróversében is megfogalmazta: "Ha egyszer majd számon kéri tőled, / akitől semmiképp se várnád, / hogy mért nem volt titkos életed, / nem foghatod rá senkire." - A titkos élet). Kemény verseiben, az újabb magyar költészeti megszólalások fő vonulatát követve, folyamatosan megkérdőjeleztetik a megszólaló én-nek körvonalazhatósága, folyamatosan bizonytalanság uralkodik, ki az, aki a versekben megszólal, s milyen is az a figura vagy személy, aki önmagáról megnyilatkozik és különböző kijelentéseket tesz (a Sanzon című vers dialógusában például refrénszerűen hangzik fel az obligát posztmodern kérdés: "Hogy mondjam meg neki, hogy nem vagyok én?"), ám ez az elbizonytalanítás mindig oly környezetben fogalmazódik meg, amely szinte magabiztos és számon kérő módon azt állítja, hogy minden bizonytalanságnak dacára is, valaki mégis megragadható kell legyen, s valamilyen körvonalakkal minden megszólalónak rendelkeznie kell (amint a fent idézett vers refrén-kérdése paradox módon mindig válasz-szituációban hangzik fel - valaki rákérdez valakire, s ha e rákérdezés ugyan mindig újabb kérdéseket indukál is, s biztos felelet a kérdésekre nem is adódik, a beszéd e kettőssége nem csak a bizonytalanságot hangsúlyozza).
E nagy feszültség e kötet verseinek mindegyikét áthatja: egy roppant bizonytalan világban, ahol erőteljes relativizmus uralkodik, olyan figura szólal meg, aki alapjaiban bizonytalan magában, valamint azokban a kategóriákban, melyekkel hagyományosan a világ és a személyiség leírható lenne - ugyanakkor e megszólalás során állandóan olyan kérdéseket tesz fel, mind magának, mind a világnak, melyek e világnak és személyiségnek hagyományos alapproblémáit a legnagyobb intenzitással ismétlik újra és újra, s melyek a mindenütt uralkodó elbizonytalanítás jogosságát a legradikálisabban kétségbe vonják. Egyfelől azt a szkeptikus meghatározhatatlanságot olvashatjuk e versek alanyáról, hogy "nekem semmi közöm a jellememhez", másfelől viszont azt a nagy óhajt, mely szerint "és mégis azt szeretném / - bár a kérés férfiatlan - / hogy ne tagadj meg engem, / hogyha egyszer megkérdezi tőled, / voltam-e én is valaki". E versek megszólalási helyzetét az a különös érdekesség jellemzi, hogy miközben mindig erkölcsi dilemmákat idéznek meg, soha nem az erkölcsi parancsok vagy előírások megszokott egyértelműségével fogalmaznak, hanem "csak" egy egyéni óhaj esendő, de mégis fontos kívánalmait mondják ki, s az önmegfogalmazás lehetősége iránti sóvárgás modalitásában hangzanak fel. E versekben egyszerre, elválaszthatatlanul egymásba olvadva szólal meg két szólam: egyrészt mindenütt a beszélőn kívüli meghatározások állandó jelenléte és kiküszöbölhetetlensége dominál ("mormoltam, de csak a város mormolt"), másrészt viszont e külső meghatározások döntő fölénye el is utasíttatik, s mellette és helyette kimondatik a beszélő önmagára utaltsága, magányának meghatározó felelőssége is ("de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni"). E dilemma különössége persze elsősorban annak köszönhető, hogy Kemény mindezt nem teoretikus fejtegetésekben közli, hanem impozáns precizitású képekben vagy képekből fejti ki, s még aforisztikus keménységű tömör "összefoglaló" megfogalmazásai is mindig a képi szituáció részeiként igazolódnak. "El is vagyok veszítve, / meg is vagyok találva" - szólal meg az egyik versben a nagy tanulság: ám egy olyan játszi és mély leírás után, mely valóban az elveszített tárgy "értelmezése" köré szerveződött; a tanulság, mely persze akár önállósodhatna is, belesimul a vers képvilágába, s elveszti didaktikus jellegét.
Kemény költészetének másik nagyon fontos összetevője a történetiségben ragadható meg - a mai költészetben megszokott történetietlenséggel szemben ő ragaszkodik ahhoz, hogy egzisztenciális kérdéseit belelássa a történelembe is, s a történeti szituáltságot akkor is rögzítse, ha a nagy történelmi folyamatoknak mindent meghatározó jellegét persze el is felejti. Kemény erkölcsi dilemmái a történelem erkölcsi dilemmái - a szerepvállalás, a szerepkeresés, a szerepnélküliség mind úgy jelennek meg, mintha a történelemnek lennének kívánalmai vagy tiltásai; csak éppen az nem döntetik el itt sem, melyik princípium lenne az előbbre való. Ami egzisztenciális értelemben a személyiség körüli külvilágként rajzoltatott fel, az erkölcsi értelemben mint a történelemmel való szembenállás vázoltatik: a nagy történelmi cselekedetekkel szembeni szkepszis vagy kiábrándultság, a történelemnek mint gyilkosságsorozatnak a beállítása nem szünteti meg annak igényét, hogy a szereplő valamily módon mégiscsak részese legyen annak, ami történik. Kemény remek allegóriát teremtett a történelmi szerepvállalás kétértékűségére, mikor egyik versében alapmodellként a holdra szálló asztronauta visszaemlékezését fogalmazza meg: a hatalmas, világtörténelmi aktus mint a rég elmúlt történelem gyarló eseménye látszik csak, melynek jelentősége a következő nemzedékek számára szinte semmis, s az aktus aktora, a "hősi" szereplő, csak keserű és nevetséges módon keresheti önmagát az események jelentéktelen sorozatában (no meg az idő múlásában); s mindeközben, a nagyságrendek tudomásulvétele mellett is, a személyes és történelmi felelősség kölcsönössége is szót kap ("én magamtól vártam többet, / és kettőnk közül persze te vagy a Hold"). Kemény verseinek történelmi világában nem az ideálok uralkodnak - de versei az ideálokat elvetni sem képesek: amint egy pompás versében ki is mondja, az ideálok "megöregedtek", s a világ úgy van velük, mint a nemkívánatos kutyakölykökkel: "meg kellett tartani őket, / mert sem elajándékozni, / sem vízbe fojtani nem ment". E versek beállítása szerint a történelem megy a maga útján, az ideálok mellett, s nem is lehet vagy kell tisztázni, hogy az ideálok vagy az ideálnélküliségek uralják a világot ("a történelem az élet tanítómestere, / dúdolom, a történelemé pedig az élet, / melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, / és a végére vajon melyikük marad"). A történelemmel szemben persze állandóan felvetődik az erkölcsi cselekvés döntéskényszere is - ismét kétértékűen, játékká lefokozva, s méltóságként előírva: "ott a kocka a kisebbik / lányunk kezében, és még / mindig nem dobtuk el"; a nagy szállóige, mely egyrészt a történelmi gesztus hősiességét idézi fel s igényli (emlékezzünk a római hadvezér döntésére: a kocka el van vetve...), másrészt játék részeként lesz beállítva, s a játékszer feleslegességét is magába veszi.
Sőt, Kemény még tovább megy történelmi és egzisztenciális számadásának során, s a nagy történelmi gyilkosságok újraértelmezését is felajánlja. Nagy versciklusa, az Egy hét az öreg Káinnal, a múltba sülylyedt történelmi gonosszal való szembenézés kényszerét és értelmezhetetlenségét járja körül. A megöregedett Káin, akinek történelmi szerepéről, tettéről a környezete már semmit sem tud, akit a környezete bárkivel összetéveszthet, akinek tettét a későbbi világban már semmi közvetlen következmény nem igazolja vagy kárhoztatja (gyilkossága tulajdonképpen történettudományi tényként marad csak fenn), mint vénember, csak a halállal kell hogy szembe nézzen, s mind jogilag, mind erkölcsileg egy ideáloktól üres világban találja magát - Kemény még azt a közismert viccet is beemeli versében, mely szerint arra a kérdésre, ki ölte meg Káint?, az obligát válasz: Ábel... Az ideál nélküli világ érzéketlen a hajdani gyilkosságok, tömeggyilkosságok iránt - azon a nyugdíjas tömeggyilkoson pedig, aki átlagos öregemberként tengeti "normális" életét, hogyan lehet számon kérhető az, ami már régen belesimult a történelem végtelen gyilkosságsorozatába. Kemény egyrészt rögzíti a történelmi gyilkosságot - másrészt azt mutatja fel, mennyire nincs helye a világban a történelemre való hivatkozásnak: hiszen mindaz, amivel a szemlélő közvetlenül találkozik, történelem nélküli hely csupán: e költészet kontemplatívan sóvárgó történelmi szemlélője mindig oly szituációban találja magát, mintha csak sétálgatna Fel és alá az érdligeti állomáson (ez a kötet egyik legjelentősebb versének címe!), s az elidegenedett, elhagyott, forgalomból kiesett helyen, a "történelmileg" feltorlódott szemét látványa által reflexióra kényszeríttetvén, állandóan a múlt és jövő jelentéktelen közlekedésén kellene töprengenie, s önmagának e forgalomban való részvételéről vagy kívülállásáról kellene emlékeznie. E vers zárószakasza igen élesen jellemzi Kemény egész költészetét: "Nem sajnálok és nem vetek meg, / célt akarok és könnyű lelket, / ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van: / zengő érc felett, személyvagonban. / De nem tudom".
Az e szakaszban leírt "zengő érc" a magyar irodalmi nyelvben persze rögtön felidézi Pál levelének nagy szeretethimnuszát - Kemény itt is, mint annyi helyen, merészen, fenséges és blaszfém módon, rájátszik a költészeti hagyomány számtalan helyére (mint ahogy az idézett vers első szakaszában is rögtön ott a nagy allúzió: "A gazban román cigarettás doboz, / és bánat a szívben..."). A bevezetőben említett, Kosztolányira emlékeztető motívumok mellett számtalan rejtett és nyílt utalást találunk: a keresés és kérdezés, ami e költészetnek alapgesztusa, épp a költészeti hagyományon keresztüli újrakérdezés során nyer értelmet és viszonyítást (mint például a legbrutálisabb idézetben: a történelmi megítélés rémes dilemmáit alighanem az a gesztus teszi igazán démonivá, ahogy Kemény a nagy Radnóti-idézetet kifordítja a helyéből, s az áldozat helyett a gyilkosra vonatkoztatja; mert milyen szituáció is az olyan, ahol "A gyilkos hogyha büszkén fölkél és újra lépked, / Ártatlan lesz másutt, mert gömbölyű a lélek..."). Kemény fölényesen és nagy mesterséggel nyúl a hagyományhoz - nemcsak a megidézések terén, hanem a verselési hagyomány variatív alkalmazásában is: kevés olyan mai költő akad, aki ily komoly, hogy iskolásan mondjam, gondolati költészetet ennyire dalszerűen, ennyire dallamosan tudna prezentálni. E versek annyiban is követik a huszadik század első felének költészetmodelljét, hogy szinte közvetlen kedéllyel alkalmaznak úgynevezett "költői képeket", látványhoz kapcsolódó reflexiókat, érzelmesnek feltüntetett önvallomás-töredékeket, eldalolható hangulatképeket. Csakhogy ezek az elemek már mind úgy kerülnek elő, hogy maguk mögött tudják ugyanezen elemeknek ironikus kritikáját is - Kemény úgy írja imitatív verseit, az esetek többségében: dalait, hogy miközben megőrzi könynyedségüket, egyben messzemenően meg is terheli őket, hiszen utalásaiban új kontextust teremt hagyományelemei számára. Kemény költészetének szép komolyságát jellemzi, hogy oly verssorral meri befejezni kötetét: "És gúnyolódni tilos", mely verssor valóban visszamenőleg is igazolja a kötet verseinek nemes és egyben könnyed emelkedettségét; ám azt is tudomásul kell vennünk, hogy ha a gúny nem is jelenik meg e költészetben, a kétfelől nézés komoly iróniája mindvégig ott lappang minden hagyományelem újraértelmezésében is.
Kemény nagyon szép keretet és szerkezetet alkotott ritka egyenletesen kitűnő kötete számára (talán csak a A Semmieset című vers lóg ki a sorból, melynek túlabsztrahált jellege a többi vers fényében kifogásolható) - oly verssel kezdi kötetét, mely nyilván ars poetica-szerű önjellemzésként olvasandó, s szinte mottóként helyezi kötete elejére a remek kis didaktikus epigrammát költészetének dilemmatikus jellegéről: "Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el - elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el." (Kétszerkettő). A nagy meglepetés aztán a kötet utolsó lapján éri az olvasót: ez a pár sor (valamint a nyitóvers képi motívuma is) visszatér a záróvers végén is, csakhogy beleillesztve egy nagy összefoglalásba. A Célszerű romok című vers méltán került a kötet végére: itt Kemény nagyszerűen mutatja fel együvé szedve mindazt, amit az egyes versekben mintegy "szétírt": a romos történelmet, a mindent átható kettősséget, a kétfelől nézés bölcsességét és reménytelenségét (például "pusztuljon, ami menthetetlen" versus "menteni a menthetőt"). Egy nagyon jelentős költő jelenti itt ki, szerényen és magabiztosan, affirmatíve és kételkedvén: "Itt állok most tehát, / és tudom, amit tudok..." - olvasóként pedig nyugodtan mondhatjuk, örvendezvén: e költő, aki itt áll, igen sokat tud.