Litera-netnapló

A neten lógó lajhár;
Kézről kézre;
Én meg a Zsófi vagyok!;
Hol voltam, hol nem voltam?
Mikrovilágok;
Poloska;
Melyben a naplóíró bocsánatot kér és elbúcsúzik.
A neten lógó lajhár
2005. 11. 28
Majdnem
tízkor ébredek, nagyon bambán. Túlaludtam magam. Az ég olyan, mintha
náthásan cukorkát szopogatnék: néha ugyan előbújik a cukorka íze, de
inkább csak idegesítő. (A hasonlatban a cukorka a nap, a lucskos
felhőzet pedig a takony.) Ez alapprobléma a novemberrel. Két fölösleges
hónap van a Kárpát-medencében: a február és a november. Ezek egyik
évszakba se illenek bele a négyből. Ezt gondoltam róluk nagyon sokáig.
Az után változott csak meg a véleményem, miután a két lányom
megszületett, előbb Lili egy februárban, majd egy novemberben Zsófi.
Születésük azonban az időjárás törvényszerűségein nem változtatott.
Hát eljött ez a hétfő. Tartottam tőle, és most, kinyitva a gépet,
erősen érzem, hogy nem ok nélkül. Én akarom egy héten át traktálni az
olvasókat onlájn?! Ugyanis még mindig ott tartok, hogy ki tudok nyitni
egy számítógépet, és – ideális esetben – be is tudom zárni.
Internetezni nem tudok. Nincs is bekötve hozzánk. Ennek irracionális
okai vannak: azt szeretnénk, ha a gyerekeink olvasnának, és nem a neten
lógnának. És ez egyelőre így is van: szegények olvasnak, írnak,
rajzolnak, darabot rendeznek, zenélnek. Én viszont nem tanultam meg
kezelni az internetet, vagyis elég nagy felelőtlenség volt elvállalnom
a net-naplót. Igaz, hogy Ági, a feleségem az idők során…
(Ja, bocsánat, ahhoz, hogy jó lelkiismerettel írjam végig a hetet,
muszáj érintenem a naplóírás hagyományos problémáit: magának írja-e az
ember, vagy számít olvasókra? Szabad-e így kezdeni mondatokat, hogy
Ági, a feleségem? Én tudom, hogy a feleségem Ági, tehát ha ezt
elmagyarázom a naplómban, akkor az már nem is igazi napló.)
Szóval Ági az idők során a munkahelyén ki-kinyomtatott nekem net-naplós
oldalakat, tehát azért van némi fogalmam arról, mire is vállalkoztam.
Meg is szerveztük ezt a hetet: a célbajuttatásban az apósom, Ági és a
flashdisc nevű célszerszám – magyarul: csótány – lesz a segítségemre.
További félelmem volt, hogy az olvasó majd felteszi a kérdést: ki ez a
K. I.? A kérdés jogos, és számomra sem ismeretlen. Feltettem már
magamnak egy párszor. Be kéne valahogy mutatkoznom. Frappánsan. Nos,
amikor kinyitottam a gépet, a bemutatkozás kérdése eldőlt: hát persze!
Egy lajhár a képernyővédőm. Lili lőtte az állatkertben digitális
fényképezőgéppel. Ő is tette fel. Valahogy én is így kerülök most a
netre: valahogy feltett rá a sors.
És következzenek a
közérdekű események. Ma egy ilyenre vagyok hivatalos. A Friss tinta!
(mai gyerekversek) című könyvnek (szerk.: Banyó Péter, Csányi Dóra,
Edinger Katalin és Kovács Eszter) tizenhat órakor lesz a második
bemutatója, ezúttal az Írók Boltjában. Mert ennek a könyvnek három
bemutatója van! Az egyik két hete volt, a másik ma (volt, mert már ez
is elmúlt – közben este tíz lett!), egy bemutató pedig a jövő pénteken
ötkor lesz a Pozsonyi Pagony gyerekkönyvesboltban. Ma azért mentem
volna el az Írók Boltjába, hogy nyugodtabb lélekkel írhassak a könyvről
a net-naplóban. Mivelhogy én is a könyv egyik szerzője vagyok (a
harmincnyolcból). De akkor is írnék most a könyvről, ha nem volna benne
versem: gyerekvers-gyűjteményt kiadni beletartozik az objektíve jó
dolgok közé (mint gyereknemzés, békekötés, májusi alkonyat)!
Végül is azért nem mentem el a bemutatóra, mert Zsófi egyedül maradt
volna itthon. (Ági még dolgozik, Lili spanyolórán van.) Zsófi még nincs
tizenegy éves (Ld majd: e hét szerda!) Nem szívesen hagyom egyedül.
Ráadásul a délelőtti naplóírás közben elkezdett kerülgetni a nátha. A
takony-hasonlat az elején nem lehetett véletlen – érezhettem már
valamit. Délután tehát itthon voltam, mézes teáztam, mert este viszont
várt egy becsületbeli ügy: a foci. Onnan nem lehet elmaradni. Kispályás
bajnokság tizennyolc csapattal. A mienket Jojónak hívják, és a tabella
alsóbb régióiban tanyázik. Péntekenként játszunk, a mai az csak
pótforduló. Mostanában sok a sérültünk, és ha valaki nem megy el, nem
tud kiállni a csapat. El is mentem, meg is voltunk éppen hatan, ki is
tudtunk állni a zuhogó esőre... Mivel jól megy az ősszel a csapatnak,
örömmel számolgattam, hogy a net-naplóm hetében kétszer is játszunk
majd, összesen négy meccset: talán lesz mivel dicsekedni. Az ősz
legrosszabb játéknapját produkáltuk. Az eredményeket borítsa homály.
Talán még majd a péntek… Mégis, hogy valamit mutassak a dolog
természetéről, idéznék pár mondatot Uj Péter 2000. novemberi
tárcájából, amit annakidején kivágtam az újságból. „Mi, a Budaörs
vagyunk, minden idők legmagyarabb kosárlabdacsapata… Tavaly ötször
egymás után kaptunk ki egy ponttal vagy hosszabbításban. Mindig a
legjobbak ellen. A gyengéktől inkább simán kapunk ki, gond nélkül, laza
húszassal, szinte felelőtlenül. (…) A mienk sohasem egyszerű kis zakó,
szívás, sima betli, gikszer, botlás, gyufa, zamek, de nem is jól
megérdemelt vereség, mi nem egyszerűen kikapunk, hanem: tragédiába
torkollunk mindannyiszor.” A tárca címe Vereség (mi más?), és az
újszövetségi bibliámból került elő nemrég, ami a pontos mondatok
ellenére mégiscsak túlzás. Most legalább a helyükre tettem őket: ide.
Mindjárt éjjel fél kettő. Náthás vagyok, megírtam életem első
net-napló-bejegyzését, fociztam, összeomlottam, és sikerült valahogy
visszakapaszkodni a Könyvek Könyvéhez. Ennyi fért bele. Holnap hosszú,
fárasztó nap jön. Új helyszínek, új szereplők. Most még ami hátravan,
az az elalvás Gabriel Gárcia Márquez Bánatos kurváim emlékezete című
kisregényén. Nagy írón szeretek elaludni. Jó két hónapig Spiró György
Fogságán aludtam el, múlt szerdán fejeztem be, és ha nem volna ez a kis
Márquez, most el lennék árvulva.
Kézről kézre
2005. 11. 29.
Márquezt
(aki igazából Gárcia és nem is Márquez!) mégiscsak elolvastam az éjjel.
Nem bírtam letenni. Emiatt reggel kis híján elaludtam, és majdnem
lekéstem a vonatot, mert még át kellett néznem a tegnapi naplót,
normálisan fel kellett öltöznöm, mert ma délután fényképezni fognak
(ld.: később!), és még meg kellett sétáltatnom a kutyát.
Itt essünk túl a lakásunk faunáján, mely az egysejtűeket és
ízeltlábúakat nem számítva egy öreg papagájból – Tollas -, egy ifjú
patkányból – Bajusz - és egy molett labrador-vizsla-keverékből – Duckó
- áll. Utóbbi körülbelül olyan fekete, mint a barnaszén, csak persze
büdösebb, és butább. Ilyeneket gondolok róla, ha nincs kedvem
sétáltatni.
Mozgalmas és jó napnak nézek elébe. Előre
tudom, hogy ma kézről kézre leszek adogatva. Hogy jövök ahhoz, hogy
álmos és mogorva legyek.
A Déliben a hangosbemondó
leggyakoribb mondata hagyományosan a késések bejelentése. Ezt éveken át
így fejezte be: a késésért szíves türelmüket kérjük. Évekig naivul
csodálkoztam, mért nem veszi észre a MÁV, hogy gőgjében a késést, mint
egy olcsó szolgáltatást jeleníti meg, amit egy kis türelemmel bárki
kiérdemelhet. Ám egy pár éve megváltozott ez a mondat! Manapság így
szól: a késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük. Ma már éppen
ezt nem értem: egy ilyen tehetetlen organizmus, mint a MÁV hogy
lehetett képes önerőből egy pozitív stilisztikai változtatásra?! Talán
azért, mert ez olcsóbb, mint lecserélni a teljes járműparkot.
Ma már nem vagyok naiv, gondolom, de ekkor a sárbogárdi vonat
váratlanul a költészet hatalmával szembesít: A szerelem olyan, mintha
behúgyoztál volna – mindenki látja rajtad, de csak te érzed a melegét.
Ilyen feliratokkal öltözteti díszbe az emberi elme a sárbogárdi vonat
belsejét. Rettenetes állapotban vannak a vagonok.
Érdliget. A szokásos délelőtti kép. Ilyenkor az utcán kizárólag idősek,
kisgyerekek és anyukák járnak. Meg autók. Meg én. Úgy érzem, mindenki
engem néz, mert szánalmas látványt nyújtok. Azt gondolják rólam, hogy
lám, lám, megint itt jön egy ereje teljében lévő férfi – gyalog! Itt
valami baj van! Szerencsétlen nyilván alkoholista, és elvették a
jogosítványát! Talán el is gázolt valakit részegen! Valószínűleg ült is
miatta!
Miket gondolnának, ha látszana rajtam, hogy mobiltelefonom sincs?
De hogy is kerülök Érdligetre? A nagynénémhez jöttem ki beszélgetni. A
tág családunk történetét elemezzük ilyenkor kettesben tea, kávé és
sütemény mellett, kitekintéssel a huszadik század eseményeire. A
nagynéném gyakorlatilag mindenre emlékszik, ami vele és a családdal
történt, és ez a minden – tanúsíthatom – nagyon sok minden. Öt éve
járok ki hozzá hetenként, de ennek ellenére például ma is elmesélte egy
olyan kisregény alaptörténetét, ami 1943 nyara és 2005 novembere között
játszódhatna, ha megírta volna már valaki - tényekkel, helyszínekkel,
szereplőkkel, mindennel! Leteszi elém a történetet a nagynéném: a tied.
Ilyenek az érdligeti délelőttök.
Aztán újra fel a
vonatra, és rövid morfondírozás a net-naplóról: sportszerűségből (bár
megfordult a fejemben!) nem írtam meg előre a múlt héten, és ez rendben
is van. De talán mégse kellett volna elvállalni. Ellenkezik a
természetemmel. Mint már említettem, nem netezek, nincs mobilom, nem
vezetek, lassú vagyok. Viszont azzal hízelgek magamnak, hogy legalább
alapos. Na már most ez a műfaj, a net-napló éppen úgy kényszerít rá a
gyorsaságra és a felületességre, mint a mobil, az autó, vagy a tévé:
nehogymá’ pont te ne dobjál össze pár ezer karakter rizsát! Hát így
csinálja mindenki! Teneked ménem jó, ami a többinek?
Mindezt sátáni jóindulattal.
Ám ekkor a bölcs sárbogárdi vonat elvonszol egy ronda épület mellett
(ezt is fél év alatt húzták fel!), ahol nemsokára azt a tévéműsort
fogják gyártani, amiből az egész családom él… én is. Hát igen. Én
beszélek elvekről, nonkonformizmusról, miközben vidáman fűrészelem a
magaskultúra fáját magam alatt. Frászt ellenkezik a természetemmel az
internet!
De változik a helyszín. A Petőfi Irodalmi
Múzeumban Hegyi Kati vár, aki egy életút-interjút csinál velem a
múzeumnak. Hetek óta járok be hozzá, és mondom magnóra az életemet,
amiről számomra is meglepő dolog kezd kiderülni: az, hogy volt! Bizony,
így összefoglalva teljesen úgy tűnik, mintha eddigi negyvennégy évem
során tényleg történt volna velem egy és más! Mindenesetre az, hogy
most, itt, a net-naplóban szinte gátlástalanul képes vagyok fecsegni
magamról, Hegyi Katalin muzeológusnak köszönhető, aki türelemmel,
megértéssel, sőt, talán szeretettel éppen ezekben a hetekben tartósít
engem az utókor számára. A mai alkalom különleges: fényképeznek is. Két
jókedélyű fotós fényképez a Károlyi-palota tükörtermében. Olyan érzésem
van, mintha valahol valakik összeesküdtek volna, hogy én egy igazi
írónak érezhessem magam. Teljesen kifogyok a rosszkedvből.
Itthon vacsora, tíz percig látom a gyerekeket, aztán elfutok a
Parnasszus költészeti folyóirat estjére a Merlinbe. Már tíz éves a
Parnasszus! Meghívja és megvendégeli a szerzőit. Családias hangulat,
bor, hagymás-zsíros kenyér. Nem is jönnék el bunkó módra a vége előtt,
ha megvolna már valami a mai naplómból…
De nincs.
Megsétáltatom Duckót. Már nem haragszom rá, nem gondolom, hogy butább,
mint a szén. Ma kézről kézre adott a világ, ahogy ígérte. A holnapi nap
pedig Zsófié! (Ld.: szerda!)
Én meg a Zsófi vagyok!
2005. 11. 30.
Délelőtt.
Éppen tizenegy éve egy ugyanilyen szürke napon Ági meg én gyertyákkal,
kazettás magnóval és Bach-kazettákkal beléptünk a MÁV-kórházba. Ő
szülni jött, én pedig segíteni. Szülni már 1994-ben is változatos
módokon lehetett. Nyugaton akár otthon is, a Lajtán innen még csak
apásan, zenésen, szülőszékesen, szülőágyasan és Leboyer-féle módon. De
ez is több mint elég. Ungváry Renátától, aki már akkor is az ország
legjobb szülési-szoptatási szakembere volt, ekkoriban már minden
fontosat tudtunk. Mondhatni, professzionális szülők voltunk. A
MÁV-kórház nagytehetségű ifjú szülésze, aki évekkel azelőtt még
feleségül kérte Ágit, immár beérte a fenyegetéssel: ne merészeljen
másnál szülni! Tehát az orvos is ideális megoldás volt. Vagyis minden
tökéletesen elő volt készítve Iván születésére, sőt, mi több, előző
este még az is kiderült a legutolsó ultrahang-vizsgálaton, hogy ez az
Iván a jelek (hiánya) szerint mégiscsak kislány lesz. Ennek is nagyon
örültünk.
Nagy, késő-modern, szülőszékes, apás, zenés,
gyertyás szülés készült a MÁV-kórházban. Külön szülőszobát kaptunk,
bekészítették nekünk a szülőszéket. Én gondosan beállítottam a magnót,
a hangerősséget, elhelyeztem a gyertyákat a helyiségben, meggyújtottam
őket, elhúztam a függönyöket, és visszamentem a másik szülőszobába,
hogy készen áll minden. Sehol senki. Ijedten keresni kezdtem Ágit, és a
zuhanyozóban találtam meg, ahol éppen szült. Szülésznők, ápolónők
rohanva cipelték be a szülőágyra, amin Zsófi habozás nélkül a világra
is jött. A szomszéd szobában pedig rendületlenül szólt Johann Sebastian
Bach, és misztikusan égtek a gyertyák.
Ugorjunk tizenegy
évet. Ági tegnap estétől ma délután négyig beteg. Nem bír felkelni,
munkába menni. A gyomorszája görcsöl rettenetesen. Segíteni nem tudok,
jobb híján lapos misztikus magyarázatot fűzök a dologhoz: csak nem azok
a szülési fájdalmak érkeztek meg, amik akkor elkéstek? Ő csak szenved,
és képtelen megmozdulni. Mi lesz ebből a szülinapból? Nem szereztük még
be az ajándékokat, és este hétre jönnek ünnepelni Ági szülei,
nagymamája és az én anyám!
Délután.
Rám
marad a bevásárlás, a takarítás (utóbbitól később eltekintek) és az
ajándékok beszerzése. A három főajándék egy profi jojó lesz, egy ún.
ördög-(vagy virág-)bot és persze a kötelező könyv. Az biztos, hogy
Zsófi szeretne profi jojót, de az is, hogy olyan boldog úgysem lesz,
mint tavaly, amikor határozott nem-jeink ellenére az utolsó pillanatban
mégiscsak beszereztük neki Bajuszt, a csuklyáspatkányt. Ugrásra kész
vagyok, Lili az iskolából megesemesezi a profi jojó lelőhelyét: Árkád.
Innen az Újlipótvárosból nézve az a világ vége. De azért én eljutok
oda, mutatnak is profi jojót a hegymászóboltban (hogy mért pont ott?)
harmincezer forintért. Sokallom. A nyolcadáért veszek félprofit.
Ördögbot is kerül a végén, és a puffasztott könyvet (Eragon, fantazi,
hm, állítólag jó) is megveszem a negyedik boltban.
Ági
négy órakor felkel, mintha elfújták volna a betegségét. Együtt fejezzük
be az előkészületeket. Elhozom a tortát a cukrászdából, a cukrászlány
szerint nem látszik rajtam, hogy tizenegy éves Zsófi nevű lányom van.
Ez kissé megnyugtat az egyéni jövőmre nézve.
De
általánosságban azért aggódom. Mi lesz a net-naplóval? Mi lesz a város
kulturális eseményeivel, ha az egész nap családi körben telik? Mi lesz
a több szálon futó cselekménnyel? Mi lesz a párhuzamos történetekkel?
(Apropó: mi lesz a Párhuzamos történetekkel? Nádas Péter regényét látom
minden könyvesboltban. Be kéne szerezni. Három félprofi jojó ára. „Nagy
falat!” – bólintott elégedett mosollyal hajdan az egyetemen egy-egy
testesebb új könyvre Szabolcsi Miklós. Meg kéne kapni karácsonyra, és
egy évig azon aludni el minden este.)
A mai estétől
kezdve a város tele lesz olyan kultúreseménnyel, ahol ott lennék, ha
nem írnék történetesen net-naplót. És ha történetesen nem volnának
ugyanabban az időben. Ma például Vörös István könyvbemutatójára
(Gregorián az erdőn) mennék a Stúdió K-ba, ha ma nem ma lenne. Legyen
hát itt egy szép sor a könyvből, majdnem találomra:
„nem repülni tapasztalat.”
Egy másik párhuzamos történetben Bartis Attila is ma olvas fel például.
Meg holnap. Meg holnapután. Meg tegnap. Felolvasókörúton van
Németországban. Nagy sikere van ott A nyugalomnak.
Este.
Egy kis nyugalom rám is rám fért volna ma, de végül is minden rendben
zajlott. Anyu is megjött időben Budáról. Vacsora után kicsi szertartás.
Lili behozza a húgának a tortát. Sorra mindenki kíván valami szépet
Zsófinak. A hepibörzdéj-éneklési kényszernek is sikerrel ellenállunk.
Negyed kilenc. Zsófi és Lili a profi jojót és az ördögbotot
próbálgatja, amikor cseng a telefon. A miniszterelnök az. Ma már
másodszor próbálkozik. Lecsapom a kagylót, de a családnak azt mondom,
Zsófit kereste. Egyáltalán nem hisznek nekem.
(Függelék:
Zsófiról még mindenképpen kell tudni, hogy kétévesen már ott ült a
négyéves Lili mellett meséléskor, de egy árva szót se értett a
gyerekeknek szóló képes Ószövetségből. Az égő csipkebokorról volt szó.
Szépen le volt a könyvben rajzolva a csipkebokor, és az Úr így szólott
belőle: én vagyok az Úr, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene! Zsófi erre
elvigyorodott, és belekiabált a könyvbe: én meg a Zsófi vagyok! Így
mutatkozott be Neki.)
Hol voltam, hol nem voltam?

2005. 12. 01.
Megint háromkor feküdtem, megint fél nyolckor kelek, megint nem lettem
kész a naplóval. Sokasodnak a fáradtság jelei. De mit panaszkodom? Ha
újságíró lennék, nevetgélve szállítanám a naplókat. De hát nem vagyok
az, bár azért jó pár száz leadási határidővel meggyűlt már a bajom
életemben, és győztesen is kerültem ki többnyire ezekből a csatákból,
igaz, mosogatórongyként. Ahogy most is. A régi írók vasból voltak.
Móricz Zsigmondot, mesélik, diadalmenetben vitték körbe Erdélyben,
minden nap protokoll, utazás, látnivalók, közben több óra
elmaradhatatlan prózaírás, díszebédek, díszvacsorák, és mindemellett
reggel hétre már minden nap készen volt az aznapi úti tárcájával.
Persze még írógéppel írt, amin nemigen lehetett javítgatni: készre
kellett fogalmazni.
Amíg nem volt számítógépem, én is
valamivel készebbre fogalmaztam. Ha az írógépbe befűztem a papírokat
meg az indigót, egyúttal mintha az agyamba is belefűztem volna a
koncentrációt: mostantól nem lehet hibázni. A számítógép arra szoktat,
hogy mindent ki lehet javítani. A mobiltelefon meg arra, hogy még majd
rádcsörgök. Majd csörögjél rám! Itt ülök a dugóban, kések egy olyan
félórát! És a közlekedési dugó máris társadalmi dugóvá válik. A
gyorsaság, amit szolgálnak az elektronikus izék, együttvéve lassúsággá
lesz. Együtt az egész rendszer felveszi a leglassúbb teve tempóját.
Persze ma már a leglassúbb tevének is van mobilja, és szedi is a lábát.
Fél, hogy kihajítják a karavánból. És az nem jó, mert a sivatag az meg
azért sivatag… Á, végül is így is van jól minden, ahogy van! A kutya
ugat, a karaván halad. A lajhár meg lóg. Beéri a vezetékes telefonnal.
Lássuk a mai napot.
Csütörtök van, ebből kifolyólag a mai este nem lehetne más, mint a
Csütörtök Este. De mégsem az. Ez attól van, hogy a csütörtök este nekem
huszonnégy éve a Kört jelenti, ahogy valószínűleg Mezey Katalinnak, Kun
Árpádnak, Vörös Istvánnak is. És sokaknak még, akik ez alatt a
huszonnégy év alatt jártak a Körbe. Mikor kik. Dembinszky utca, Almássy
tér, Bimbó utca, a mi lakásunk, Építész Pince, Árpád lakása, András
Laci lakása, Szűcs Attiláék lakása, Nagy Gergő lakása, Babiczky Tiborék
albérlete. Ezek voltak az idők során a fő helyszínek. Eredetileg egymás
verseinek a megbeszélése volt a Kör célja, és ez a cél – meglepő módon
– teljesen soha nem enyészett el. Csak szelíden háttérbe vonult a
vitatkozás, pletykálkodás és a nagy röhögések mögé. Ahol neki a helye
van. Az idén ősszel azonban szünetel a Kör. Szeptemberben még
tartottunk egyet (éppen nálunk), de aztán beállt valami nagy, közös
tunyaság, senki nem szervezett csütörtököt. Azt hiszem, 2005-ről
lélekben már mindenki lemondott. De valami mégis azt súgja, hogy a
csütörtökök nem fognak megszűnni.
A Kör este nyolc után
szokott kezdődni, ráadásul, mondom, ma nem is volt egyáltalán, tehát
ettől igazán elmehettem volna a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Itt öt órától
beszélgetést hirdettek Tóth Krisztina (ő is csak zsenge kora miatt nem
alapító tagja a Körnek) Síró ponyva című kötetéről, méghozzá egy
beszélgetés-sorozat keretében, ami a kortárs magyar irodalom és az
oktatás kapcsolatáról szól. Ez nem hangzik valami biztatóan. Normális
embert nem érdekelnek a kortárs magyar irodalom és az oktatás
összefüggései. A normális ember arra való, hogy húsz, száz és ezer
évvel korábbi, számára érdektelen beszélgetések következményei között
evickéljen. Magam is efféle normális ember vagyok, de erre a
beszélgetésre Tóth Kriszta, Záhonyi Enikő és Horváth Csaba miatt mégis
elmentem volna, ha... hm… hogyha nem a Harry Potter-filmre megyek. A
Hápénégyre, ahogy a repeső gyerekek emlegetik egymás közt az iskolában
már hetek óta. Nem lehetett nem elmenni velük: visszafelé számlálták a
napokat.
Meg hát a jegy is megvolt. Nagy csapat
gyerekkel és felnőttel mentünk, Ági gimnáziumi társaságával, akik
csodák csodája nem estek szét az évek során, nagyokat kirándulnak,
buliznak együtt. A film még Lilinek is tetszik, aki azt mondta
kilencévesen az első Harry Potter-filmről, hogy az pont olyan mint a
Voldemort: csak árnyéka önmagának (vagyis a könyvnek). Szerintem ez is
pont olyan. Ez a négyes. Sőt, maga az egész sorozat, az eddig megjelent
hat könyv is árnyéka valaminek, bár ha már valami ennyi embernek
tetszik, és ennyire mégis viszonylag jó, azt meg kell becsülni.
Igyekszem.
Közben pedig a város egy másik pontján
Kriszta, Enikő és Csaba a kortárs irodalom taníthatóságáról
beszélgetnek. Horváth Csaba szervezte annak idején a Szigeten a nagy,
többszáz nézős költőversenyeket, Záhonyi Enikőt pedig ha valaki csak a
Sziámiban hallotta énekelni, azt gondolta, jédejókiez, de ha egy
házibuliban is hallott már tőle sanzonokat és Trabant-számokat - akkor
biztos, hogy volt már egyszer boldog életében. (Ld. még: szombat
este!). Mellesleg mind a ketten magyartanárok is. Ha valaki, akkor ők
hitelesen el tudják mondani, miért tragédia, ha nem lesz húsz év múlva
olvasó, és soha már azután sem, és hogy miért lenne jó, ha mégis lenne.
Mert ha egy író kezd el az irodalom bukásáról sírni, aki érdekelt a
dologban, az gyanús. Mert mért ne vesszen, aminek vesznie kell? Akár az
irodalom is. Hol van az megírva, hogy olvasni kelljen az embereknek?
Ha jobban szeretném a Harry Pottert, azt mondanám, hogy ott.
A film után egy rövid látogatásra beugrunk a Tranzit nevű kávéházba a
Kosztolányin, ahol szülinapi buli van: egyéves a hely. (Mint kávéház.
Mint buszvégállomás, jó negyvenes.) Egri Orsolya találta ki, és csodát
tett: azt hiszem, Dél-Budának utoljára akkor volt ilyen jó esélye, hogy
végre komolyan vegye a város, amikor Karinthy átköltözött ide Pestről.
Felköszöntöm Orsit, remélem, átadja majd a helynek, meghallgatunk három
számot a Ludditáktól, aztán csendben haza.
A Bartók Béla úton elhúzunk a volt Hadik kávéház mellett, oda járt Karinthy. Állítólag az is újjáépül.

Mikrovilágok
2005. 12. 02.
Tulajdonképpen honnan szedem, hogy ezen a héten nekem kéne szemmel
tartanom a budapesti kulturális életet? Talán a tíz évvel ezelőtti
tatai JAK-táborból, ahol Balázs Attilával írtuk az ún. Tata-naplót. Ott
ketten együtt le tudtuk fedni a programokat, nemigen volt olyan
rendezvény a táborban, amin valamelyikünk ne lett volna ott. És a
sikerünk is garantálva volt: utolsó este az egész tábor együtt ült, és
alig várta, hogy röhöghessen. Nekünk nem volt más dolgunk, mint hogy
lehetőleg mindenki kapjon egy frappáns mondatot, ne maradjon ki senki.
Most más a helyzet, Budapest azért mégsem tatai JAK-tábor. Jóval
nagyobb - és tovább is tart. Valami kisdémon mégis azt súgja, hogy
mindenki, akivel ezen a héten szót váltok, másnap rákeres a literára,
hogy beleírtam-e a naplóba, voltam olyan disznó, vagy nem írtam bele a
naplóba, voltam olyan disznó. És az egésznek a végén csak egy nagy
halom rossz érzést hagyok majd. Szorongok, na! Mindenütt szorongok,
ahol irodalmi élet folyik, kivétel a Kör (az se mindig).
Az írók mégiscsak az ember démonaival foglalkoznak, a képmutatások
szövevényeivel. Versenyezni pedig mégiscsak abban versenyeznek
egymással, hogy melyikük tudja a legpontosabban megragadni ezeket a
démonokat. Többet is tudnak róluk, mint az átlagember. De amikor az író
megjelenik az irodalmi életben, azzal szembesül, hogy az pont ugyanúgy
működik, mint az összes többi emberi mikrovilág. És az írók azt hiszem,
ettől kedvetlenek irodalmi társaságban. Ha két író történetesen nem
barát, akkor csak hümmög, keresgéli a szavakat. Megtiszteli a másikat
azzal, hogy őszintén jelzi: igen, egyformán jár az agyunk: én is tudom,
te is tudod, megette a fene ezt az egészet...
A foci más.
Éppen az benne a felemelő, ami az irodalmi életben lehangoló. Két
ellentétes igazságot sugall a futball: azt, hogy a világ nem változik
semmit, és azt, hogy a világ kiismerhetetlen. Egy jól körülhatárolt
területen zajlik a játék, és mindig ugyanaz történik közben. Elvileg az
összes cselt ki lehetett volna ismerni már nyolcvan évvel ezelőtt. Ma
már érthetetlen kéne legyen a futball annak, aki nem szakember. A
játékosok alig mozdulnának, fejben játszanák le a meccsek
háromnegyedét. Futball-esztéták járnának ki a meccsekre, és fáradt,
későmodern elméletek szerint cincálnák a látottakat. De hála Istennek
nem így történik. Ugyanazokat a cseleket alkalmazza, vagy eszi meg az
ember, amiket már a dédapái is. A jól belátható pálya végtelen
variációt enged. A világ nagy, de mi otthon vagyunk benne. Mondja a
futball.
A mi bajnokságunkban, mint erről már szó volt,
tizennyolc csapat játszik, egyenként tíz-tizenöt fős játékos-kerettel.
Ez a két-háromszáz ember arcról ismeri egymást, és összefűzi őket –
minket - a közös titok: a Péntek Este. Járókelőként, pszichológusként,
programozóként, nyomozóként, polgármesterként ott vagyunk mindenütt.
Átszőjük Budapest társadalmát. Senki nem lehet biztos benne, mikor és
hol találkozik valamelyikünkkel. De mi megismerjük egymást. Ha
összetalálkozunk valahol, feltűnés nélkül összemosolygunk. És csendben
dolgozunk tovább.
Péntek este, újabb forduló. Csapatunk
hétfői „eredményeit” ma sem árulom el, de a maiakkal nincs mit
szégyenkeznünk. A Jojó felállt a padlóról! Megvertük a Klébit
négy-háromra, és kikaptunk a TTK-tól négy-kettőre. Pedig a Klébi jobb
csapat mint a TTK, a második meccset gólokkal kellett volna nyernünk. A
részletekbe nem megyek bele, mert rég megtanultam, hogy a fociból annyi
se érdekli a kívülállót, amennyi Ágit: mit csinálnak Imre gyerekei? És
Balázséi. Zsoltiéi. Gáboré.
Az őszi sorsolás olyan, hogy
többnyire korán játszunk. Ebből kifolyólag Imre vagy Balázs ilyenkor
kocsival jön be focizni Pomázról, mert meccs után bőven van idő átmenni
a Diána borozóba, és aztán én haza tudok jönni hévvel. A sorsolás
szeszélye folytán tehát az utóbbi hetekben úgyszólván törzsvendégek
lettünk a pomázi Diánában. Ami hibátlan kocsma. Garázsból van ugyan
átalakítva, de éppen ezért szívmelengetően hiányzik belőle az egységes
dizájn. Nem úgy a lélek! Egy kocsmában az a fontos, hogy a jelen és a
múlt már a belépéskor megnyugtatóan tisztázott legyen. A jövő úgyis ott
alakul ki, helyben. A Diánában a múltat egy későmodern festmény
képviseli, egy íjat feszítő hosszú ruhás nőalak. Jelezve, hogy az
intézmény szilárd talajon áll, az antik hagyomány talaján. A múlt tehát
rendben. A jelen maga az emberanyag: a kártyázók, az egyéb vendégek, az
első szippantás a „levegőből”. Ez is rendben. Kati, a pultoslány pedig
tudja, mit iszunk Imrével és Balázzsal. A többi a mi hármunk dolga.
(Nem is tudom, hogy a festményről, vagy a kocsmáról jut eszembe… kb.
ebben az órában nyílik meg Golyó kiállítása Rimaszombatban. András
Laciék ott vannak, és ha a foci meg a net-napló nem volna, most én is
ott lennék. Golyó teljes neve Angi István, és ördögi tehetségű szobrász
meg festő – az ördög szó összes pozitív értelmében.)

Poloska

2005. 12. 03.
Zsófi,
mint tudjuk, profi jojót kapott a születésnapjára. Ennek semmi köze a
másik Jojóhoz, amatőr focicsapatunkhoz. És mégis… láthatatlan szálakkal
szövik át életünket a véletlenek és a fél-törvényszerűségek.
Imre Zsófi keresztapja. Ma be fog ugrani hozzá Pomázról. Nóra meg én
Misi keresztszülei vagyunk. Misi édesapja, István alapító tagja a
Körnek. Édesanyja, Ági évfolyamtársa volt Nórának, Balázsnak, Imrének,
Renátának és nekem a bölcsészkaron. Renáta Imre felesége, tőle kaptuk a
szülési tanácsokat. Enikő és én keresztszülei vagyunk Horváth Zsófinak,
akinek az apukája Csaba, aki a kortárs irodalom taníthatóságáról
vezette a beszélgetést Krisztával (aki majdnem alapító tagja a Körnek)
és Enikővel, aki ma este lép fel a Sziámival, és akinek a nagyobbik
lánya, Anna a padtársa Dorottya nagyobbik lányának, Annának, aki pedig
a nővére Horváth Zsófinak, aki ugye nem más, mint a közös
keresztlányunk Enikővel. Dorottya a keresztmamája annak a Lilinek,
akinek a keresztapja István (Misi apja), és aki, ha ezek után még jól
emlékszem, maga az én lányom. Végül, de nem utolsósorban Dorottya és
Nóra Ági legjobb barátnői, Ági pedig száz százalék, hogy az én
feleségem, vagyis nem tévesztendő össze Ágival, Misi anyukájával.
És ha ez neked egy maffiának tűnik, kedves Ernő, akkor ez egy maffia.
Csak az a kérdés, min tartjuk rajta a kezünket.
Én például a net-naplót kaparintottam meg egy időre. (Bár most,
szombaton déltájban még mindig nincs fent a csütörtöki naplóm a
literán. Fel is lazult azonnal a fegyelmem: nem adtam még le a
péntekit, inkább nekiláttam ennek.)
Szóval sógorság, komaság, keresztapaság.
Nórával kettőkor felmegyünk keresztfiunkhoz, Misihez, akinek nemrég
volt a tizedik születésnapja. Felköszöntjük, majd heves vita bontakozik
ki a bolognai folyamatról Misi szüleivel. Ők és Nóra jobban értenek a
dologhoz, mint én, mert Nóra a művelődési minisztériumból látja a
bolognai folyamatot, Ági és István pedig mint egyetemi oktatók
szenvedik el. Én csak annyit sejtek az egészből, hogy a bolognai
folyamat végén nem marad száz pontos IQ fölött húsz éven felüli élő
ember az országban. És ilyen hazában leszek öreg én és Ági (az én
feleségem) és Ági (István felesége) és Imre és Renáta, és a második
bekezdésben felvázolt egész társaság, talán Nórát kivéve, aki a
kisfiával előbb-utóbb nyilván kiköltözik majd Londonba…
És ha ez neked nem tűnik a nemzetközi tőke világméretű
összeesküvésének, kedves Ernő, akkor nem a nemzetközi tőke világméretű
összeesküvése.
Misi a vita közben dermesztő titokba avat
be. A mobiltelefonján különböző képeket mutat. Ez a házuk
függőfolyosója. Ühüm. Ez az előszobájuk. Értem. Ez itt a fürdőszobájuk.
Igen. Ez meg itt az ő háta, ez meg az enyém, ahogy éppen a mobiltelefon
képeit nézzük… Most kezd leesni a tantusz. Bekameráztam a helyiségeket,
magyarázza Misi. Kicsi kamerákkal, akkorákkal, hogy elvesznek a
tenyérben. Nem olcsók! Száz forint darabja. Hm. És, te Misi, mondd,
kicsi mikrofonok nincsenek véletlenül? Hogy hang is lehessen a
képekhez? De, hogyne! De az még száz forint. Majd lehet, hogy olyanokat
is veszek.
Misi el is kezdi magyarázni nekem, hogy
melyik boltban szerezhetem be ezeket a kütyüket, ha én is be akarok
kamerázni valamit. Bevallom neki, hogy nincs mobilom. Jó, oké, mondja,
de azért elmondom, hol szerezheted be őket, hátha meggondolod magad.
Mert nem mindenki tud ilyeneket venni, magyarázza öntudattal, én igen,
mert törzsvásárló vagyok! Misinek minimum száznegyvenes IQ-ja van, a
bolognai folyamat szerint kb. még kilenc év vár rá Magyarországon…
Ha pedig jól értem, amit mond, pár éven belül a világ összes lakása a
vécétől a szülők hálószobájáig be lehet kamerázva, apró, bogárszerű
kamerák és mikrofonok leshetnek mindenünnen.
Misiék lakásában Franz Kafka-kép lóg a falon. Jóképű fiatal srác. A fene se mondaná meg róla, hogy próféta.
És mert semmi sem véletlen, besötétedik. Mára éppen eleget láttam. Majd
valamikor, valószínűtlen távolságban, este tizenegykor kezdődik a
Sziámi-koncert. Nyilvánítsuk azt már holnapnak!
Melyben a naplóíró bocsánatot kér és elbúcsúzik
2005. 12. 04.
Kalandos,
változatos szombat este következik. Imre telefonál, hogy mégse ma jön.
Mit csinál egy kulturált család ilyenkor? Bizony, a héten másodszor is
elmegy moziba. Sorsot vetünk, a Maszájok című film veszít, és mi
megnézzük A halott menyasszony című animációs, ifjúsági haláltáncot
(ukrán népmese alapján). Haláltáncról vagy rosszat, vagy semmit.
Ugorjunk.
A család lefekszik, én újabb estébe kezdek.
Vagyis ez ugyanaz az este, csak skandináv típusú: már a hatodik
órájában jár, de még semmi jelét nem mutatja a kifáradásnak. Nem úgy
én! De ahogy belépek az esőből a Kultiplexbe, megcsap az erős buli
szele. Szinte tele van a hely. Úgy látszik, mások is megsejtették, hogy
érdemes eljönni. Prominens figurák is vannak, de nem sorolom őket, mert
attól csak még prominensebbek lennének, és az elsősorban nekik nem
tenne jót. Másodsorban senkinek. Bárdos Deák Ági természetesen kivétel.
Őt nem lehet nem szóvá tenni, ahogy a nézők közül hipnotizálja a
Sziámit. Drukkol nekik, és ügyesen csinálja, mert nagyon jó a koncert.
Tavasz óta nem hallottam őket, és most örömmel látom, hogy a tavalyi
számaik beértek. Enikőnek, akinek a koncert után fogalma sincs,
milyenek voltak, meg is mondom, hogy ilyen jó Sziámit húsz éve nem
hallottam. Két perc múlva odalép hozzá egy fiú, és azt mondja, tíz éve
nem hallott ilyen jó Sziámit. Hát ez akkor így rendben. Talán
megnyugodott. Enikő elmeséli, hogy a csütörtöki beszélgetés a kortárs
irodalom taníthatóságáról siker volt: jó harmincfős hallgatóság, pörgős
vita. A csütörtöki naplómat nem olvasta, mert nem került ki a literára.
Vajon miért? Hibáztam volna? [Péntek délután óta volt olvasható az
oldalon.]
Kilenc és fél órányi este után alszom el.
És ez itt már a tényleges vasárnap. A net-naplóm utolsó napja. Szikrázó
decemberi reggel. Kicsit megviselt vagyok. Kikapcsolom az
eseménymentesítőt: vasárnapra volt beállítva, és egész héten dolgozott.
Rengeteg szabadidőt csinált mára. Ma tehát nem fog velünk történni
semmi. A net-napló átnézése az egyetlen tennivalóm. Összefoglalás, a
szálak elvarrása, az ellentmondások feloldása. Lássuk.
Hétfő: elfelejtettem beírni, hogy tévé és videó sincs a lakásunkban,
nem csak internet. (Pedig ez magyarázza a sok mozizást!) A náthám
további sorsáról pedig kétségek közt hagytam az olvasót. (Nem fejlődött
ki. Valahogy félbemaradt. Kezdődő nátha ellen másfél óra vesztes foci
egyfokos esőben. A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg
elmeorvosát.)
Nem, ez így nem hatékony. Elvesznék a
részletekben. És több komolyságot. Ünnepélyesen bocsánatot fogok kérni
a naplómért.
Bocsánatot kérek tehát azoktól, akiket
kihagytam, akiket nem hagytam ki, akiket felületesen érintettem, és
akiket kibeszéltem. Bocsánatot kérek Ágitól, Lilitől, Zsófitól, mert
egy hétre szappanoperává változtattam az életünket. Bocsánatot kérek
Duckótól, Tollastól és Bajusztól ugyanezért. Bocsánatot kérek a
MÁV-tól, és azoktól az emberektől, akiknek mindenféle sanda gondolatot
képzeltem a fejébe. Bocsánatot kérek a nyegleségeimért. Bocsánatot
kérek a novembertől és a februártól, mert nem volt szándékomban
semelyik hónap érzékenységét megbántani. Bocsánatot kérek az irodalmi
élettől, mert nem tehet semmiről az égvilágon. Bocsánatot kérek
Karinthy Frigyestől, mert a kedves Ernő az ő Nihil című verséből való.
Bocsánatot kérek a nihiltől, mert kerülhetek még a kezei közé.
Bocsánatot kérek az autótól. Bocsánatot kérek a televíziótól.
Bocsánatot kérek az internettől, a literától, a .hu-tól, meg a @-tól.
Bocsánatot kérek a mobiltelefontól, sőt, a bolhányi kameráktól és
mikrofonoktól is, amik végleg meg fogják szüntetni a magánélet nevű,
sok félreértésre alkalmat adó intézményt. Egyúttal bocsánatot kérek
Madách Imre nevében a falansztertől, mert az a jelek szerint sokkal
viccesebb valami lesz, mint amilyennek ő elképzelte. Bocsánatot kérek
mindentől, mert minden úgy jó, ahogy és ameddig van. Bocsánatot kérek a
bolognai folyamattól. És végül bocsánatot kérek magamért mindenkitől:
ha húsz év múlva látnak majd egy bácsit a Váci út közepén, ahogy
botjával fenyegeti a járműveket, nos, az sajnos én leszek. A
viszontlátásra