Lista2flekken - 2009. július 25.

Nemrég az 1956-os Intézet nyilvánosságra hozott egy listát azokról, akik Nagy Imre és társai újratemetésekor (1989. június 16.) feltehetőleg mint titkos ügynökök tevékenykedtek. Kár volt nyilvánosságra hozni. Még úgy is, hogy nem ügynöklistának szánták a névsort, hanem csak egy lábjegyzetnek (tájékoztatásnak az intézet legújabb kutatási eredményeiről). Mert mégiscsak ügynöklistának látszik, mivel mindenki úgy kezeli. És a listára sajnos kerültek fel olyan nevek, akiknél az állambiztonsági ügynökmúlt nem bizonyítható. Szerintem amíg egyetlen ilyen név is szerepel egy listán, addig az ártatlanság vélelmének megfelelően azon a listán mindenki ártatlan.

Persze a legszívesebben azt mondanám, hogy hagyni kéne ezt az egész témát a feledésnek. De nem mondom. A gyerekkorom tele volt gyanakvással, hogy ki mindenki lehet a családom környezetében spicli. Mire felnőttem, röhögtem az egészen. Vagy húsz éve megint nem röhögök már, de megértem azt a húszévest, aki az ügynök-témát unja, és csak annyit érez, hogy ebben az országban élni valamiért pocsék dolog. Ebben a valamiben nem kis része van a besúgásnak.
Azt hiszem, a besúgás intézményének két fő célja van. Mindkettő – a legegyszerűbben fogalmazva – az elnyomást szolgálja. A besúgó dolga eredetileg az volt, hogy általa a hatalom információkat szerezzen az alávetettekről (akár hasznos céllal is, pl. bűnüldözés). Ez a klasszikus besúgás. A másik funkció istenigazából a huszadik században került előtérbe. Ez a gerinctörés. Akit beszerveztek, vagyis hivatalos igazolást kapott arról, hogy becstelen, az nem lesz többé teljes értékű ember. Ha kellő mennyiségű embernek törik meg a gerincét, akkor a társadalom gerince is megtörik. A megtört gerincű társadalmat pedig könnyebb elnyomni. Ezt a módszert alkalmazták a totalitárius rendszerek: emberek millióit szervezték be, elsősorban nem információszerzési, hanem gerinceltörési célból. Így volt ez a Kádár-kori Magyarországon is. Ez az ország azonban – mint több más téren is – kissé eltért a többi ún. szocialista országtól. A Kádár-rendszer (leszámítva az első éveit) kevésbé volt brutális, mint azok. A hétköznapokban alig volt érezhető a terror. Meg is lehetett róla feledkezni. Több egyéni szabadság volt, mint más szocialista országokban. Elvileg mindenki maga dönthetett, hogy együttműködik-e a hatalommal. Elvileg persze. Igazából itt is ugyanolyan véglegesnek szánt kommunista diktatúra volt, mint Kínában. A keményebb diktatúrák azonban jórészt levették a személyes felelősség terhét a maguk alattvalóiról. Ez a puha itt nem.
Az a több százezer ember tehát, akiket beszerveztek a Kádár-korban, nem mentheti fel magát könnyedén azzal, hogy egyszerűen áldozat volt, a diktatúra áldozata, és a brutális terror miatti félelmében írt alá. Pedig igenis áldozatok voltak ők is. (Leszámítva azokat, akik élvezték a besúgást.) És áldozatok vagyunk mi mindannyian, mind a mai napig, mert az érintetteken keresztül a mi mai társadalmunkat is mérgezi az a besúgó-világ.
Mondogatták annak idején (és hittük is, nem is), hogy ahol tízen összejönnek, ott besúgó is van. Eszerint minden második-harmadik családban ott élt és kínlódott (és talán él és kínlódik ma is) egy-egy szülő, nagyszülő, nagybácsi, nagynéni, akinek hivatalos igazolása volt arról, hogy becstelen. Akit az elnyomó rendszer élethazugságra kényszerített. Görbe utakra, meghunyászkodásra, hallgatásra, hümmögésre, ködösítésre, mások besúgással való gyanúsítgatására, ezek által öngyűlöletre, önfelmentésre, erkölcsi relativizmusra. Ezek az emberek röviden összefoglalva egyetlen őszinte mondatot hagytak a családjukra, utódaikra, a mai magyar társadalomra, ránk:
MINDEN ÚGY SZAR, AHOGY VAN.
Ez a mondat volt a Kádár-kor közös minimuma. Lelki minimum.
Mert ezt a mondatot legalább őszintén ki lehetett mondani. Ez végső soron egybecsengett a többi ember tapasztalataival – azokéval is, akiknek volt annyi bátorságuk, ügyességük vagy szerencséjük, hogy nem szervezték be őket. És ha csak minden hetedik magyar családban volt egy besúgó? Na és? Sok-sok millió egyéb bűn, elhallgatás, kisebb-nagyobb meghunyászkodás terhelte ugyanazokban az időkben a nembesúgók lelkét is az álszabad országban. (Vajon milyen érzés volt látni Radnóti Miklós arcképét annak a két öregedő MSZMP-tagnak, hajdani keretlegénynek, akik megölték? Mondjuk egy önökkérték-műsorban, a tévében.)   
MINDEN ÚGY SZAR, AHOGY VAN. Ez legalább egy szép, őszinte mondat. Ma is megállja a helyét. Ebből a mondatból jön az a vélekedés, hogy minek foglakozni az ügynökügyekkel, mert sokkal nagyobb szarok is vannak ebben a kis szar országban. Sőt, minek itt még bármivel is foglalkozni.
Azt hiszem, hogy ha valaminek, akkor éppen egy 1956-os Intézetnek a legfőbb dolga az, hogy ez ellen a mondat ellen küzdjön. Vagyis tisztázzon, amit lehet. És főleg, akit csak lehet. Csak támadhatatlan ügynöklistával előállni. Vagy semmivel.