Követési távolságMegjelent az Élet és Irodalomban 2006. április 21. és december 1. között a Követési távolság rovatban

2006. április 21. – Maga a béke

Virginia Woolf: Három adomány. Fordította és az utószót írta Séllei Nóra. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 384 oldal, 2000 Ft
Két hete péntek délelőtt egy majdnem üres, jókora
sörözőben nadrágkosztümös, csinos lány ült egy asztalnál, és körülbelül
tíz embernek mesélte el telefonon, mi történt vele az elmúlt órában.
Sikeres nyelvvizsgát tett angolból. Vizsgáztatói, egy kedves nő és egy
"százharminc centiméteres", frusztrált férfi voltak, utóbbi gonosz és
érzéketlen is, bár a vizsgázó nem volt rá hatás nélkül, "ezt azért az
ember látja". A lány telefonpartnerei nemétől, korától és rokoni
fokától (barátnő, barát, anya, apa stb.) függően nevezte a százharminc
centist faszinak, pasinak, férfinak. Kiderült még a lányról, hogy
nyíregyházi, diploma előtt áll, és hogy a fővárosi hétvégét intenzív
vásárlással, valamint bulizással szándékszik eltölteni. Kemény,
magabiztos hangja egyenletesen töltötte meg a hodályt, melynek túlsó
szegletében én ültem, és Wirginia Woolf nagyesszéjét, a Három adományt
olvastam. Könyvem hátsó részében W. W. 124 darab saját jegyzete volt,
ezért könyvjelzőt is használtam az olvasáshoz: egy szinte érintetlen
papír zsebkendőt, ami egy kamaszlány pár könnycseppjét őrizte. Kávéimat
pincérlány szervírozta. Saját nememet rajtam kívül két-három komor
taxisofőr képviselte: odabent ültek a bárban, időnként beindították a
zenegépet, néha átballagott valamelyikük a termen.
Ekkor még meglehetősen az elején jártam a
könyvnek, vagyis messze voltam attól az állapottól, ahol most, a Három
adomány elolvasása után tartok: lényegében meg vagyok győzve a
feminizmus igazáról. Ott, a sörözőben még csak az angol társadalom
furcsaságait elemezte Woolf, bár lenyűgözően. Azt a rengeteg színpompás
öltözéket és groteszk ceremóniát, ami a konzervatív angol férfi elitet
jellemezte 1938-ban, a Három adomány megírásának évében. Arról beszélt,
mekkora hátrányt jelentett nőnek lenni abban az angol társadalomban
húsz évvel a választó- és a munkavállalási jog megszerzése után. Ekkor
még azt gondoltam, hogy amit olvasok, az maga az angol belterj,
ráadásul egy letűnt koré. Vagyis, hogy Wirginia Woolf esszéje
végzetesen elavult, íme a példa: Magyarországon, 2006-ban mi sem
természetesebb, mint hogy egy nő diplomát szerezzen, egyedül beüljön
egy sörözőbe, és ott úgy bazmegoljon, ahogy én soha nem bírtam
megtanulni.
De aztán rá kellett jönnöm, hogy Wirginia Woolf
mindenre gondolt 1938-ban, ami nekem 2006-ban az eszembe bír jutni a
témáról. (És még mennyi másra is!) Ő az első feminista (nevezzük így az
egyszerűség kedvéért), aki onnan hengerel le, ahonnan én is próbálnám
nézni a nő-férfi-konfliktust: kívülről, az emberi faj szemszögéből.
A könyv egyetlen háromszázhatvannyolc oldalas
válasz egy ártatlan, jó szándékú, humanista kérdésre: "Az ön véleménye
szerint miképp lehet megakadályozni a háborút?" A kérdést egy művelt
(valódi vagy fiktív) angol úriember, egy ügyvéd tette fel Woolfnak
levélben, aki - mint írja - három évig halogatta a választ, 1938-ig. Az
évszám miatt a szóban forgó háború nem lehetne más, mint a második
világ-. De Wirginia Woolf a háborúkat sem csak a saját korából nézi,
hanem az emberi faj szemszögéből is. Válasza - vagyis a Három adomány -
tehát az emberi fajnak a háborúkhoz való viszonyáról szól. Mégpedig
úgy, hogy egyfelől nagyrészt a férfiak nyakába varrja a háborúkért való
felelősséget, másfelől viszont fentről nézi magát, a feminizmust, sőt,
a humanizmust is.
Retorikája, stílusa, látszólagos naivitása,
pengeéles logikája és megátalkodott következetessége őrületbe
kergetheti a kérdezőt. Úgy érezhette magát, mint az Ezeregyéjszaka
szegény halásza, akinek fő gondja, hogy éhen hal családostul, ám az
ifrit váratlanul olyasféle kérdéseket tesz fel neki, amik egész létét
kétségbe vonják: miről is szól a mese, aminek a főszereplője vagy?
Miért éppen férfi vagy? Miért nem valami olyasmivel foglalkozol a
halászat helyett, amitől egész családod boldogan tudna élni?
Woolf szókratészi fölénnyel tér vissza újra meg
újra a férfi kérdéséhez, iróniája súrolja a becsületsértés határát. "De
ha valóban segíteni vagyunk hivatottak önnek a háború
megakadályozásában" - így vonogatja a vállát, miközben egyre inkább
megkérdőjelezi a teljes férfiközpontú világtörténelmet. Hiszen valami
alapvetően nincs rendben, ha egyszer megint itt állunk egy újabb háború
küszöbén. Azt is meg meri engedni magának - talán, mert nő -, hogy alig
foglalkozzon a háború külpolitikai okaival. Herr Hitlert persze
megemlíti olykor, de csak mint egy éppen aktuális epizodistát egy
hosszú-hosszú történetben, ami férfiak egymás közti játszmáiból áll.
Igazi megoldás csak a nők egyenlő partnerként való bevonása lehetne,
ezt a lehetőséget azonban kizárják a mindenkori körülmények, melyekért
azonban éppen annyira felelősek Anglia hagyományai, mint Németországéi
vagy Olaszországéi. Woolf szerint az angol oktatási rendszer, "a világ
egyik legszínvonalasabb oktatási rendszere éppenséggel nem az erőszak
elutasítására, hanem annak használatára tanít".
És így, szépen, a belterjes angol viszonyokból
kiindulva, egymás után mutatja ki a kultúra és a civilizáció
vívmányairól, hogy mai (1938-as) formájukban végső soron a háborúhoz
vezetnek. Ám azt is, hogy a nők, akikben sokkal enyhébbek az agreszszív
ösztönök, ebbe a szisztémába belépve ugyanezt a szisztémát veszik át
neveltetésükkel, diplomájukkal, válnak e szisztéma továbbvivőivé.
"Körülbelül egy évszázad múlva, ha mi is ugyanígy műveljük majd ezeket
a foglalkozásokat, vajon nem leszünk-e ugyanolyan birtokvágyóak,
ugyanolyan irigyek, ugyanolyan összeférhetetlenek, nem ugyanúgy
hiszünk-e majd Isten, a Természet, a Jog és a Tulajdon ítéletében, mint
ahogy most ezek az úriemberek?"
Itt győzött meg Wirginia Woolf arról, hogy minden
sorát komolyan kell vennem. Anarchisztikus kétségeit és utópisztikus
túlzásait is, mert éppen ezekkel válaszol az én saját kérdéseimre. Fel
meri vetni, hogy egy esetleges, nők vezette világ jobb bírna-e lenni,
mint a miénk, avagy sem. És bizony egyáltalán nem optimista. Egy keserű
pillanatában felvetődik benne, hogy nem lenne-e jobb fejest ugrani a
hídról, feladni a játszmát és kinyilvánítani, hogy az emberi élet
egésze hibás. Amikor viszont a bizakodóbb, utópisztikusabb húrokat
pengeti, döbbenetes, jóslatszerű meglátásai vannak, nem kevésbé
radikálisak, mint a kétségei: például, hogy az emberi kommunikáció
művészetét kellene tanítani a college-okban. Még utópisztikusabb
javaslata (bár maga is mulat ötletén) egyfajta külön út a nőknek, az
ún. "kívülállók társasága". Ahelyett, hogy belépnének a férfiak
szervezeteibe, a személyes szférában, "homályban maradva" fejthetnék ki
a nők jótékony hatásukat a társadalomra az élet minden területén.
A sors másként döntött. A kívülállók társasága nem
alakult meg. Wirginia Woolf 1941-ben folyóba ölte magát. Ám abban az
évben egy későbbi nagy angol, John Lennon már járni tanult. A második
világháborút még nem akadályozta meg senki, de azóta megváltozott a
világ. Európa területén a Balkán kivételével nem volt háború, és ennek
lehet valami köze ahhoz, hogy hosszú évtizedek óta nagyrészt nők
nevelik Európát és Amerikát, mégpedig nagyrészt koedukált osztályokban.
Szexuális elfojtásból és üres konvencióból biztos, hogy kevesebb van ma
errefelé, mint 1938-ban, és ezek is jótékony, festői rendetlenségben
kavarognak. A nők viszonylagos szelídsége mintha alapjában formálta
volna át a társadalmat - mintha mégis megszületett volna a kívülállók
társasága.
Egyszóval Wirginia Woolf Három adományának
elolvasása óta nehéz kivernem a fejemből azt a képtelenséget, hogy a mi
mai világunk minden lehetséges világok legtökéletesebbike. Hiába jut
eszembe Anglia utolsó önálló háborúja, a falklandi, amit egy Margaret
Thatcher nevű angol erőszakolt ki. Hiába nézem gyanakodva a 2006-os
budapesti sörözőt. Maga a béke. A telefonáló lányhoz csatlakozott a
budapesti barátnő. Tervezik a hétvégét. Foglalkoztatják a pincérlányt.
A hím taxisok csak várják, várják egykedvűen a fuvart. Könyvjelzőmről
rég felszáradt az a pár könnycsepp, amit a kislányom hullatott el az
este az osztályában (koedukált hetedik) zajló elkeseredett hatalmi
harcok következtében.
 
2006. május 19. – Csalódni a Holdban

Elias
Canetti: Feljegyzések. Válogatta, fordította, az utószót és a
jegyzeteket írta Halasi Zoltán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 376
oldal, 1800 Ft
Tudtam, hogy istenkísértés erről a könyvről írni,
de azzal hessegettem el a problémát, hogy végső soron minden könyvről
istenkísértés írni. Tehát szépen, felületesen átolvastam,
kijegyzeteltem, és közben sem döntöttem úgy, hogy feladom. Feladom,
vagyis így adom meg a minimális tiszteletet az elmúlt évszázad egyik
igazi bölcsének, Elias Canettinek. Hiszen hol bírnék megragadni majdnem
négyszáz oldalnyi gondolatot? Ráadásul mindegyik olyan, hogy
visszakényszerít magához, miután átfutottam. Ízlelgetni kéne őket,
mondogatni. Naponta tízet, legfeljebb. Ilyeneket, mint hogy "a
fájdalmak is tévednek". Vagy: "Megszokta Istent, zsidó lett belőle."
Vagy: "A zene az ember űrmértéke." Sietős olvasás után csak a
szégyenkezés marad az egészből. Vagy mégsem? A szégyen elkerülésére a
következő eljárást eszeltem ki: megkértem három kéznél levő gyereket -
éppen akkoriban születtek, amikor Canetti meghalt (1994) -, hogy
mondjanak egy-egy számot először 5 és 371, aztán pedig 1 és 31 között.
Mondtak. Én pedig kikerestem a könyvből a megfelelő oldalakat és
sorokat. Célom az volt, hogy Canetti szellemében, a káosz felől
próbáljam megragadni a könyvet: "Bízd csak a véletlenre, hogy milyen
tanulmányozni való könyveket ad a kezedbe váratlanul..." És: "a bölcs
gyermek marad egész életében". Benne volt a dologban az a lehetőség is,
hogy a gyerekek Canetti életrajzi adataiba vagy Halasi Zoltán
utószavába trafálnak bele (az se lett volna baj), de nem ez lett az
eredmény. Hanem ez:
Zsófi: 6/31.: "Ha mégis van szabadság, annak a lélegzés a /forrása."
Lonka: 153/7.: "Olyan víziók, amelyeket csak kétezer év múl- /va lehet megfejteni."
Lili: 294/16.: "..." (Üres papír.)
Álmodni sem mertem volna ennél pontosabb
eredményről. Két tartalmas Canetti-sor meg egy tartalmatlan. Márpedig
Canetti azt is állítja, hogy a bölcsesség tudás és nem tudás kényes
egyensúlyától függ. Tehát a nem tudás a tudásnak a másik oldala, és
éppen annyira fontos, mint a tudás. Bölcsen döntöttek a gyerekek, bár
vaktában.
De azért maga Canetti is furcsa bölcs volt:
egyszerűen nem ismerte el a halált. Saját személyes ellenfelének
tekintette egész életében. És lehet-e bölcsnek nevezni egy Don
Quijotét, aki utolsó leheletéig ragaszkodott egy védhetetlen, őrült
eszméhez: ahhoz, hogy a halált törvényen kívül kellene helyezni, mert
igazságtalan, és minden egyes embernek, kivétel nélkül joga van az örök
élethez? Vagyis: lehet-e bölcs egy komikusan önfejű, mániákus vénember?
Mielőtt belekezdenék a komikusan önfejű, mániákus
vénemberek dicséretébe (bár nem lehet őket eleget dicsérni!), nézzük az
adatokat: kiről és miről is van szó. Elias Canetti európai író volt,
regények, drámák, esszék és feljegyzések szerzője, Nobel-díjas
1981-ben. A régi Európában született 1905-ben, az apokaliptikus
Európában élt, és ebben a mi, mai Európánkban halt meg. Tizenkilencedik
századi emberek nevelték, művei huszonegyedik századiakat nevelnek. Ha
létezik igazi, klasszikusan modern íróélet, akkor az övé az volt. De
nem olvastam megsemmisítőbb ítéletet a modernségről, mint az ő egyik
feljegyzését 1969-ből, a holdraszállás évéből: "Ami a legnagyobb
csalódást kelti a Holdban, az, hogy minden stimmel. Minden, amit
kiszámoltunk, távolság, nagyság, súly, minden stimmel, minden úgy van,
ahogy van." Egy svéd gyerekvers pontosságával közli, hogy a kalandnak
vége. Ennyi volt. Ennyit tudott adni a modernség a léleknek.
Persze melyik modern író nem bírálta a
modernséget? A modern írónak szinte munkaköri kötelessége fellépni a
társadalom elgépiesedése ellen. Canettiben azonban van valami
rejtélyes, sötét kedélyesség, amitől ő mindig "az élet lényegét"
keresi, az érdekli, soha nem kevesebb. Felülről nézi a világot, és
mindig az egészet látja. Ezért ír le olyasmiket, amik az egyszeri
modern írónak nemigen mernének eszébe jutni. Például 1945-ben (zsidó
létére): "Hitler néhány év leforgása alatt zsidókat csinált a
németekből; az a szó, hogy német, ma olyan fájdalmasan cseng, mint az,
hogy zsidó." Ez - úgy érzem - nem a megbocsátás hangja, hanem több
annál: Canetti az emberi fajról gondolkodik, és nem csak huszadik
századi léptékekben. A bűnös is áldozata a bűnnek. Ami pedig a halált -
ceterum censeo - illeti, Canetti feltétel nélkül ragaszkodik az
elvéhez, hogy minden embert megillet az örök élet joga - tehát még az
összes gyilkost is. "Mindenkiért kár."
"Konzervatív anarchistának" nevezte őt egy jó
ismerője. Általában nem szokott jót tenni egy írónak, ha egy szlogen
hozzánő - de ez az eset talán kivétel. Örültem, hogy Halasi Zoltán
hozzáfűzte ezt a kifejezést mintegy használati utasításként Canettihez.
Talán nem vagyok ugyanis egyedül azzal, hogy ez a szóösszetétel
reveláció: számomra mindenesetre jó pár olyan ellentmondást tisztáz,
amikről eddig azt hittem, csak az én zavaros fejemben férhetnek meg
egymással. Kezdve azon, hogy 1969-ben én is csalódtam a Holdban. De
miféle dolgok férhetnek meg egy konzervatív anarchista fejében? Mit
szűrtem le Canetti feljegyzései alapján a konzervatív anarchizmusról?
A konzervatív anarchista - szemben egy átlagos
modernnel - tudja, hogy igenis van igazság. De azzal is tisztában van,
hogy halálos unalom árad azokból, akiknek igazuk van (és ezt tudják
is). A konzervatív anarchista nem játszik a szavakkal, mert bízik, sőt,
hisz a szavak erejében. De gyanakszik a történetírásra, a
történetírókra, az irodalomra, az irodalomtörténetre, sőt, magára, a
történelemre - hogy bizony mindez jórészt csak szélhámoskodás a
szavakkal. Az "élet lényegét" keresi, de a nagy szavakat utálja.
Elgondolja, milyen jó volna, ha a nagy szavak figyelmeztetően fütyülni
kezdenének, mint a teavízforralók. Másutt olyan világot képzel el,
ahol, aki kimondja, "én", az alatt rögtön megnyílik a föld. Az
elmegyógyintézetet, ahol nincs létharc, a konzervatív anarchista a
modern világ kolostorának tartja. A rendet pedig nem másnak, mint
egy-egy kis sivatagnak, amit úgy teremt maga körül minden ember, hogy
kiirt belőle mindent, amit utál. A konzervatív anarchista az elméjének
az egységétől fél - nem attól tehát, hogy széteshet a gondolkodása,
hanem attól, hogy figyelme netán valamilyen "rögeszmére vagy
gonoszságra" összpontosulhat - vagyis inkább megosztja a figyelmét.
Igyekszik minél lassabban megismerni a dolgokat, mert nem akarja
megunni a világot. A konzervatív anarchista gyűlöli a hatalmat, megveti
a sikert. Nobel-díját szégyelli.
A konzervatív anarchista jót akar - de nagyon is
jól tudja, hogy az mivel jár. Nemcsak érdekli a világ sorsa, hanem -
urambocsá' - mentené is, ami menthető.
Elias Canetti feljegyzései mellesleg szórakoztató
olvasmány is. Vannak benne afféle igazi, keresztrejtvénybe való,
nő-férfi viszonyról szóló egymondatos aforizmák, és vannak pár oldalas
kisesszék. A feljegyzésből Canetti önálló műfajt alkotott: valódi
"irodalmi" töredék egyáltalán nincs a könyvben. Mindegyik feljegyzés
készre van fogalmazva - ha egyik-másik mégis töredékesnek látszik, ott
a töredékesség szerves része a gondolatnak. Öregkorában Canetti egy
feljegyzésben meg is fogalmazta, mi a jó a feljegyzésekben: az, "hogy
mentesek minden számítástól. Villámgyorsak, annyi idejük sincs, hogy a
fej, amelyben megszületnek, megkérdezhetné tőlük, mire is volnának jók
tulajdonképpen". Na de akkor mi szükség van rájuk? Mire jók egyáltalán?
De hát mi szüksége van a világnak arra a pár
mogorva öregemberre, akikről alig tudni mást, mint hogy még élnek és
gondolkodnak valahol? Mert mindig van egy pár ilyen. Hatalmuk nincs,
hírnevük alig. Igazságtalanok, bizalmatlanok, keserűek, csalódottak,
dühösek. De (és mert) mindent tudnak, amit lehet és érdemes. Olyanok,
mint Füst Milán lehetett, vagy T. S. Eliot, vagy Vladimir Holan.
Akikről minden kor azt hiszi, hogy a régi öregekkel kihaltak. És
akikről sajnos bizony én is ezt hiszem manapság: talán éppen Elias
Canettivel. Vagy legkésőbb Bohumil Hraballal. A remeték. Akikre jó
rágondolni, hogy vannak. Az ő vállukon nyugszik a világ súlya.
Nyugodjék békében.
 
2006. június 16.  – "Nem tudnék hozzámenni ezekhez"
Terézia Mora: Nap mint nap.
Fordította Nádori Lídia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 512 oldal, 2690 Ft
Nehezen szerettem meg ezt a regényt. Meg akartam
szeretni, mert az ember meg akarja szeretni, amit olvas, és mert
előítéleteim voltak róla, méghozzá negatívak. Egy szánalmas és egy
szimpla. A szánalmas előítélet abból a kisebbségi érzésből fakadt, hogy
Terézia Mora, aki a pesti bölcsészkarra járt, hogy jön ahhoz, hogy
német író legyen, pláne lassacskán világhírű. A szimpla előítéletemet
nemrég Földényi F. László esszékönyvéből butítottam le magamnak:
gigantikus német irodalmi gépezet és annak "fatális középszerűségű"
terméke: a mai német nyelvű irodalom. De hogy ne bántsuk a német
irodalmat (mit tudok én róla?), gyorsan terjesszük ki előítéletünket az
egész nyugat-európai és amerikai irodalomra, sőt, filmre,
képzőművészetre, sőt, életre, lélekre. Az egész Nyugatra, ami nagy
szeretettel nevezte magát szabad világnak 1989 előtt, amikor az utolsó
(anti)keresztény birodalom megdőlt.
Ma még szabadabb ez a világ, mint akkor, de ez a
jó másfél évtized, amit immár mi is eltöltöttünk benne, felveti a
kérdést: lehet-e regényt írni ebben a szabad világban? Igazán nagyot,
felkavarót. Érdemes-e egyáltalán megpróbálni? Erről az emberanyagról.
Rólunk, magunkról, akiknek már a szüleit is szintetikus ételekkel,
italokkal és szintetikus történetekkel táplálták, engedélyezett
festékkel színezve, engedélyezett adalékanyagokkal tartósítva. Én
bizony (sajnos) nehezen szabadulok attól az érzéstől, hogy ebben a
világban szabálytalan életek, sorsok nemigen létezhetnek már.
Gyanakszom, hogy azok a regények, amiket erről a "szabad" társadalomról
írnak, már maguk is szintetikusak: szerzőik creative writing-kurzusokon
tanulták előállításuk módját, a keverési arányokat, a marketinget, a
pszichológiai háttéranyagot. Hogy igazán nagy, felkavaró regényt a mi
korunkról ott lehet még írni, ahol íróval és szereplővel bármi
megtörténhet: Dél-Amerikában, esetleg Oroszországban. Ott, ahol
történhetnek csodák.
Terézia Mora regényének már a legelső bekezdésében
igazolva láttam ezeket a - tulajdonképpen közhelyszerű - félelmeimet.
Van egy különálló, bevezető oldal, ami egy férfi szerkesztő
monológjának foszlányaiból áll: egy jó szándékú, de felületes, irodalmi
ember szövegel itt a főhősnek. Terézia Mora ironizál ezzel ezen a -
szintén ironizáló - szerkesztőn, de azzal, hogy így indítja a könyvet,
mégiscsak jelzi, hogy ő, a szerző földrajzilag honnan fog beszélni a
könyvben: onnan, erről a "csillapíthatatlan csodaigényű" Nyugatról:
"Csodát a világ minden tájáról importálunk." De ugyanebből a
nyitóoldalból kiéreztem Mora saját kétségeit - és még valami jóféle,
számomra is otthonos közép-kelet-európai gőgöt is. Hogy azért
mi-itt-még látjuk a lényeget...
Mégsem az első oldalon szerettem meg a Nap mint napot. Hanem körülbelül a felénél.
A regény első fele egy ügyesen kitalált,
kellőképpen titokzatos történet. A főhős, Abel Nema külföldi menekült
Berlinben, tíz nyelven tud tökéletesen, de alig szólal meg. A Nema név
önmagáért beszél. Az Ábel is. In medias res, áldozatként, fejjel lefelé
lógva pillantjuk meg Abelt a regény elején, ragasztószalaggal
felkötözve egy mászókára. Péntek délután óta lógott. Asszonyok csapata
talál rá reggel, ők vágják le, segítik hozzá a feltámadáshoz. Az
evangéliumi áthallás nem spekuláció, mert Abel Nemáról már a legelső
oldalon Krisztus jut eszébe annak a bizonyos szerkesztőnek. Apja
elhagyta Abelt, egyetlen, gyerekkori barátja pedig, az Istent kereső
Ilja, elárulta. Krisztus életrajzába illik az is, hogy bárkivel is
találkozik a felnőtt Abel, mindenkiben misztikus bizalmat ébreszt - bár
ő elhagy mindenkit. Egyszer a Paradicsomba álmodja magát, ahol ő a
tizenharmadik egy lakomázó asztalnál.
A Bibliával kezdődik tehát a történet, de számomra
az invokáció nem ér itt véget, hanem jó százötven oldalon tart még,
egészen odáig, amikor elfelejtem, hogy kortárs irodalmat olvasok. Addig
Kafkát, Vonnegutot, Camus-t, Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Bartis Attilát
vélem itt-ott felismerni, de ott kísért a könyvben Bridget Jones is
(kellő iróniával kezelve persze) egy kiadói szerkesztőnő személyében,
akinek nem sikerülnek a párkapcsolatai. És jönnek a téma-közhelyek is,
élükön magával Berlinnel mint helyszínnel. És sorban a többi: az
amnézia, a drog, a pedofília, a káosz, a káoszkutató, a pánik.
Terézia Mora azonban jól forgatja a toposzokat. "A
pánik ennek a világnak az állapota. Mindent meg kell szorozni P-vel, az
ismeretlen faktorral." Ezzel a két fontos mondattal azt jelenti be a
22. oldalon: erről az egész mai világról kíván beszélni. Tehát az írói
nagyigényt. Ebből fakad talán, hogy nagy szimbólumokat is használ. Abel
Nema valahonnan a Balkán és Kárpátia határvidékéről való, valószínűleg
katolikus délszláv, akinek az apja valószínűleg magyar. Szülővárosában
Sopronra ismer az olvasó, ha járt Sopronban, és látta a Nap mint nap
fülszövegében, hogy Terézia Mora soproni (pestisoszlop, Tűztorony,
várkerület). De magát a regénybeli várost valahova a felbomló
Jugoszlávia szélére kell elképzelni. A szereplők neveiből (Kinga,
Janda, Kontra, Andre, Ilja, Konstantin stb.) többé-kevésbé látszik,
hogy idegenek Berlinben. Idegen mivoltuk fontosabb a regényben, mint
nemzetiségi hovatartozásuk, de nekem mint budapesti olvasónak jobban
esne, ha ki lenne mondva, hogy ezek magyarok. Vagy szerbek. Jobb lenne,
ha egy-egy konkrét országból jöttek volna, és nem az irodalom homályába
vesző Kárpátiából. Persze az is érthető, hogy az író nem akarja német
olvasóját a Kárpát-medence zűrös nemzetiségi viszonyaival terhelni.
Viszont ha nem jutna folyton eszembe, hogy most szimbolikus alakokról
olvasok a szimbolikus Berlinben, akkor jobban tudnék figyelni arra,
hogy mit szimbolizálnak.
Végül is akkor szerettem meg a Nap mint nap
hőseit, amikor rájöttem, hogy most már Terézia Mora is szereti őket.
Talán ott, ahol Kinga megjelenik. Onnantól kezdve a papíríz elfelejtve,
úgy érzem, hogy ezt a Kingát ismerem régről. Ő hozza a szeretetet
magával, harsány, nagy szeretetet hoz, ő hívja Abel Nemát úgy, hogy "a
gyerek", ő "kereszteli meg" pálinkával: "legyen a neved Ábel a
rengetegből, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!". Ettől a
keresztelőtől Abel is megszűnik szimbólum lenni, az idegenség
szimbóluma. Regényhős lesz. És elkezdem őt érteni. És hagyján, hogy
érteni, de saját magamra ismerek benne. Pedig külsőségekben nem
hasonlítunk. De egyszer csak mégis azon kapom magam, hogy drukkolok
Abelnek, hogy tegyen végre valamit másokért, ne menjen el, ne hagyja a
többieket a szarban, emberelje meg magát... és nem teszi, mert a
jelleme nem engedi meg. Ugyanis van jelleme. Él. Csak nem képes
viszonozni a feléje áradó érzelmeket. Vagy ahogy Kinga nyugtatja a maga
módján: "Te nem tehetsz róla. Hogy nincs szíved." Kingának még van.
"Nem tudnék hozzámenni ezekhez" - mondja egyszer. A nyugati férfiakra
gondol. Neki azért lehet drukkolni, hogy ne őrüljön meg.
És az olvasónak van-e szíve? Bele van építve a
regénybe egy kis teszt: az egyik fontos szereplőről a halála előtt egy
olyan jó száz oldallal hallunk utoljára. Aztán jön a halálhíre. Addigra
belefeledkeztem az olvasásba. Kissé elszégyelltem magam olvasás közben,
hogy eszembe se jutott ez a szereplő.
Vagy négyszáz éve szól arról a nagy európai
irodalom java, hogy az ember egyre szabadabbá válik, elszakad Istentől.
Mostanra, hogy ez megtörtént, kiderült, hogy az emberek nagy részének
szüksége van némi rabságra, elnyomattatásra, mert ha ezt nem kapja meg,
akkor megteremti magában. Szembekerül a saját lelkével, démonaival,
magányos lesz. Nem lesz, aki segítsen rajta, mert a többiek ugyanúgy
jártak, mint ő. Egy évszázada százezerszámra éltek végzetesen szabad
emberek Európában. Ma százmilliószámra. Ez nagy különbség. Terézia
Morában ott a képesség: megírni ezt a szabad világot. A Nap mint nap
nem tökéletes regény, de olyan - és ez nagy szó! -, ami arra neveli
olvasóját, hogy adott esetben átszóljon szomszédjának: "Ne haragudjon.
Nem akarom... De elég régóta meztelenül térdel a balkonon, és hörög.
Valami baj van?"

2006. július 14. – Kemény István
Para-Kovács Imre: Amerika kiadó. Beszélgetések Menyhárt Jenővel. Glória Kiadó, Budapest, 2006. 464 oldal, 2980 Ft
Lehet vitatkozni, hogy ki a nagyobb művész, Elvis
Presley vagy Menyhárt Jenő. Volnának érvek mindkettőjük mellett. Elvis
mellett főleg az, hogy ő volt a rock and roll koronázatlan királya.
Vagyis, hogy kettőjük közül ő gyakorolt nagyobb hatást a földgolyóra.
Egyéb vonatkozásokban inkább Menyhárt Jenő felé billen a mérleg nyelve.
Reálisan fogalmazva: ő a magyar rock and roll legfontosabb szövegírója
és legkatartikusabb énekese. Más szóval a legnagyobb alakja. De
legalábbis első a néhány egyenlő között.
Ahhoz, hogy ezt így gondoljam, nem volt szükségem
az Amerika kiadó című könyvre. Viszont most, hogy elolvastam, jobban
értem, miért gondoltam eddig is így. Ebből a hosszú-hosszú interjúból
egy kicsikét meg lehet ismerni Menyhárt Jenőt és korát.
De minek? - kérdezhetik, akik nem tudják, kiről
van szó. Ők vannak többen. Röviden: Menyhárt Jenő az Európa Kiadó nevű,
idén huszonöt éves zenekar vezetője. Az Európa Kiadó a nyolcvanas évek
budapesti undergroundjában fogalom volt, nonpluszultra, egyetemisták
tízezreinek kedvence. Komoly, sőt, komor dolgokról szólt: arról
például, hogy se az ember, se a társadalom soha nem lehet szabad. Azzal
pedig, hogy ezt pontosan és szépen kimondta, szabadságélményben
részesítette közönségét. Aztán, amikor - némiképp váratlanul -
Magyarország szabad országgá vált, a nyolcvanas évek földalatti zenéje
és vele az Európa Kiadó szinte feledésbe merült. Nem minthogyha
tévedett volna, vagyis mégiscsak létezhetne teljes szabadság, hanem
azért merült feledésbe, mert független művészekből állott, akik -
lényegüknél fogva - távol álltak bármiféle hatalmi pozíciótól.
És ez tulajdonképpen így természetes. Ahogy az
Európa Kiadó-szöveg mondja: "a helyzetnek nincs semmi oka, hogy
megváltozzon magától". A helyzet pedig az, hogy azok a tündökletes
tehetségű zenekarok (URH, Balaton, Kontroll, Bizottság stb.), amik jó
huszonöt éve előléptek a semmiből, hogy "eltöröljék a hetvenes éveket",
ma, 2006-ban a nagyközönség számára éppúgy nem léteznek, mint akkor.
Mondhatjuk úgy, hogy vereséget szenvedtek, mondhatjuk úgy, hogy a
középszertől. Más szóval, a társadalom tehetetlenségi erejétől. Ennek
ellenére ott motoszkál a kérdés az ember fejében: nem fejtettek-e vajon
ki ezek a zenekarok mégis valamilyen titkos hatást a mai
Magyarországra? Elvégre az ő zenéjükön nőtt fel vagy két értelmiségi
nemzedék.
Ebben a helyzetben Para-Kovács Imrének támadt egy
sugallata, az, hogy alaposan kikérdezi Menyhárt Jenőt. Az életéről, a
nyolcvanas évekről, az Európa Kiadóról. És az égvilágon mindenről.
Ahogy előszavában írja: "mivel belülről még semmilyen megfejtés nem
érkezett ebből a korból". Menyhárt Jenő pedig kötélnek állt. Két
hónapig ültek ketten egy konyhában, és ő elmondta Para-Kovácsnak az
életét.
A négyszázhatvan oldalas könyvvel úgy jártam, mint
aki a trópusi esőerdőben akar vadászni. A buja növényzetben alig
lézengenek ehető állatok. Arra számítottam, hogy olvasás közben egyik
alapvető gondolat a másik után fog kipattanni a fejemből, hiszen az én
ifjúságomról is szól a könyv. De nem ez történt. Az alapvető gondolatok
Menyhárt Jenőnek jutottak eszébe, mégpedig egytől egyig: ő maga
értelmezi is a történeteit, a korszakot, a társadalmi közeget, sőt,
magát a szocialista rendszert. Nekem csak a meglepődés maradt: Menyhárt
a pár soros dalszövegeiben mindig is halálpontos volt, de arra valahogy
mégsem számítottam, hogy négyszáz oldalon át is képes ugyanerre: minden
mondata okos, pengeéles és egyszerű. Például, hogy miért éri meg
idealistának lenni. Mert mindennek ára van, és az idealizmustól való
megszabadulásnak a meghasonlás az ára. Az illető művész "elveszti azt a
tartást, erőt és izgalmat, ami ahhoz szükségeltetik, hogy fontos és
valóban érdekes dolgokat hozhasson létre". Ebben nem csak az a fontos,
hogy most így magyarázza, hanem az is, hogy ezt már jó húsz éve
ugyanígy végiggondolták a zenekarral. Tulajdonképpen tehát - érdekből
nem lettek konformisták. És ezért nem lett hivatalosan elfogadott,
igazán ismert zenekar az Európa Kiadó. Ezért nem lehetett őket
"betörni".
Menyhárt Jenő később sem tört be. Független bírt
maradni. És ennek is ára volt. 1994 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal
New Yorkban él - mikor miből. Olykor semmiből. Pár évig például
teherautó-sofőr volt. Ilyen értelemben tehát egy "reciprok
Elvis-történet" az övé. Ő maga fogalmaz így: Elvis "teherautó-sofőrből
lett rock and roll sztár, nekem pedig sikerült éppen ellenkező irányban
alakítanom az életemet. Ez így fordítva sem érdektelen, gondoltam." Aki
ebben a két mondatban öniróniát vél felfedezni, az nem téved. De az
sem, aki erős művészi öntudatot. És az végképp nem, aki méltóságot.
Menyhárt Jenő egész pályafutására talán a méltóság a legjellemzőbb szó.
Tudja, hogy ő mit ér - de azt is tudja, hogy az mennyit ér.
Menyhártban mindig is megvolt a hajlam a pátoszra,
de mindig kontrollálta is magát: racionális alapokon maradt. Itt, az
interjúban is. Nem lesz érzelgős vagy misztikus. Ha kell, magyaráz, de
soha nem magyarázkodik. És ehhez Para-Kovács Imre kiváló partner. Ül
Menyhárt Jenővel szemben a konyhában, és a cinizmus meg az irónia
lángpallosával őrzi a beszélgetés tényszerűségét. Az ördög
ügyvédjeként, kéjesen tér vissza újra meg újra az Európa Kiadó és
Menyhárt hiányos zenei tudására. Hogy ő néha alig bírta hallgatni...
Nehogymá' itten elszálljunk - hallom szinte. Bele-belekérdez, olykor
talán fölöslegesen. És mégis: Para-Kovács idegesítő kérdései valahogy
hitelesítik a válaszokat.
Pedig kanyaríthattak volna ők ketten sikersztorit
is Menyhárt Jenő életéből. Vagy egy jó kis tékozló fiú-történetet,
melynek végén Jenő lassan hazatalál a régi közönségéhez ebbe a -
Para-Kovács kifejezésével - "búval bélelt országba". De nem követnek el
ilyen merényleteket.
A könyvet a közepe (a rendszerváltás) táján
elkezdtem unni, ami később elmúlt. Lehetett bennem valami rejtett
aggódás a főhősért, hogy túl vagyunk már a lényegen, mi jöhet még. Már
csak Amerika van hátra, a "szopóág", ahogy a kekec Para-Kovács van
szíves megjegyezni. (Erre válaszolja aztán Menyhárt méltóságteljes
humorral a reciprok Elvist.) De végül az amerikai rész sem lett
unalmas: informatív, tanulságos, már-már regényes. Mindezek ellenére
úgy érzem, hogy a könyv túl hosszú: úgy az egynegyedét ki
lehetett/kellett volna húzni: de hogy mit és honnan, azt nem tudom.
Már csak azért sem, mert ez a szöveg halálos
profizmussal van kezelve. Interjúkönyvnél fel vagyok készülve a
legrosszabbra: alany-állítmány-gondok, helyesírási hibák, kapkodás és
felületesség nyomai. Itt ilyesminek nyoma sincs. Pedig 2006. május végi
adatok is kerültek bele a könyvbe. Vagy Menyhárt Jenő fogalmaz tehát
eleve nyomdakészen, vagy pedig - és inkább ezt hiszem - azzal a
megszállott maximalizmussal folytak le a szerkesztés munkálatai (a
szerkesztő Bodnár Krisztinát egy egész stáb segítette), ami az Európa
Kiadót mindig is jellemezte.
És van a szerkesztőknek egy külön ajándéka: a
függelék, ez a lexikonnál szubjektívebb, szellemes, ötvenoldalas
micsoda a végén (internet-elérhetőségekkel). A szerkesztők itt nagy
vonalakban elmagyaráznak egy korszakot Karl Marx, német
filozófus-közgazdásztól Kuti Kriszta ékszerészig és Bárdos Deák
Ágnestől az Országos Rendező Irodáig. Ezt ki kéne bővíteni, megérne egy
külön könyvet.
Saját magam számára maradt még egy kötözködő
kérdésem: szabad-e problémátlanul művésznek nevezni egy rock and
roll-zenészt? Főleg, ha a negyvenéves, giccsei közt fuldokló,
alaktalanra hízott Elvis Presleyre gondolok. De szabad. Elvis az életét
tette fel a művészetre - még ha talán nem is értette, mit csinál, és
miért. Menyhárt Jenő érti is. A könyv vége felé arról a két élményéről
beszél, amikor borzongva hallgatta, hogy valaki énekel. Egyszer egy
gyengeelméjű fiú énekelte bele a mikrofonjukba hamisan az Oh Mommy Blue
című slágert. Ez éppen egy nappal azelőtt történt, hogy Menyhárt
életében először állt ki énekelni a színpadra. A fiú hangja "valami
olyan pokoli mélységből és éteri magasságból jött, ahonnan én is mindig
szerettem volna énekelni". A másik ének egy csapat disznó haláldala
volt a vágóhídon.

2006. augusztus 11. – Adalékok az élet értelméhez

Kóka
Rozália: Hegyen s földön járogatok vala. Csángómagyarok között hegyeken
innen, hegyeken túl. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2006. 136 oldal, 2500
Ft
Kóka Rozália 1969 nyarán elutazott Moldvába, hogy csángó
falvakban adatokat gyűjtsön a készülő Magyar Néprajzi Atlaszhoz. A
feladat nem volt egyszerű. Nem azért, mert kezdő volt a szakmában,
hanem sokkal inkább azért, mert meglehetősen abszurd idők voltak ezek.
A szocialista Románia hatóságai nem engedélyezték a szintén szocialista
Magyarország hivatásos néprajzosainak, hogy Moldva területén
kutassanak. Barabás Jenő professzor ezért a Magyar Tudományos Akadémia
nevében három amatőr néprajzost kért fel, köztük Kóka Rozáliát, hogy
végezzék el a gyűjtést. Figyelmezették őket, hogy a feladat
"politikailag nagyon kényes" - vagyis be kell tartani a konspirációs
szabályokat. Mind a három küldött egyedül utazott ki tehát a testvéri
országba, teljes titokban. Ugyanezen a nyáron egy másik expedíció
leszállt a Holdra.
A két vállalkozás több vonatkozásban is meglepő
hasonlóságot mutat. Volt egy-egy tudományos cél, amik - tegyük
szívünkre a kezünket - nem annyira racionális, mint érzelmi alapon
lettek kijelölve. Volt egy-egy hosszú előkészítési szakasz is: míg a
holdutazók szélsőséges földi körülmények között (sivatag, Izland)
készültek fel a holdbéli helyzetekre, addig Kóka Rozáliát - több
hónapos elméleti alapozás után - Baranyába küldte mestere, Domokos Pál
Péter egy pár napra, hogy ismerkedjen kicsit az ott letelepített,
menekült csángókkal. De a legfurcsább hasonlóság a két küldetés között
az, hogy a két célpont nagyjából egyformán volt ismeretlen: mert igaz
ugyan, hogy a Hold vagy négyszázszor olyan messze van a Földtől, mint a
Csángóföld Budapesttől - viszont legalább időnként látszik az égen.
Vagyis mindenki tudja, hogy létezik. Amit a moldvai csángókról ma sem
lehet elmondani, nemhogy akkor lehetett volna, 1969 nyarán, amikor Kóka
Rozália - árvizek és hegyomlások közepette - életében először átlépte
Erdély keleti határát.
Moldva és a Hold között persze rengeteg a
különbség. A Holdra érkezőnek például nem kellett bejelentkeznie a
milícián. A vendéglátó háznál már az első reggel megjelent sárga lován
a falu milicistája (mit tesz Isten, még az éjjel eljutott hozzá a hír),
hogy ráér a vendég holnap is jelentkezni. Miután pedig másnap
lejelentkezett szépen, a milicisták rögtön rá is sóztak egy üzenetet:
majd mondja meg ennek és ennek a családnak, hogy a kórházban meghalt a
négyéves kislányuk. Ilyen jellegű feladatokkal a holdutazók nem
szembesültek.
Harminchét év telt el az események óta. Kóka
Rozália közben országos hírű előadóművész lett. Honlapja szerint:
"énekes és mesemondó". De író, folklorista, népművész és pedagógus is.
Mesekönyvek összeállítója és szerzője. Varázslatos hangkazettáiról
sok-sok gyerek tanult meg "csángóul" mesélni (többek közt az enyéim
is). Idén könyvet jelentetett meg moldvai útjairól Hegyen s földön
járogatok vala címmel. (A cím tisztelettel utal a Hegyet hágék, lőtőt
lépék című népi imagyűjteményre, Erdélyi Zsuzsanna klasszikus
munkájára. Az ajánlás pedig - Domokos Pál Péter emlékének - a mesternek
szól, a csángómagyarok legnagyobb ismerőjének és patrónusának.)
A könyv egyetlen szempontból okozott nekem
csalódást: Kóka Rozália sajnos nem írt regényt a saját rendkívüli
életéből. Háttérbe vonul, pedig itt most ő a főszereplő. Saját
szövegébe csodaszép, csángó dialektusban elmesélt életeket emel be,
főleg asszonyok sorsait. Szerény visszahúzódása ellenére is - vagy
éppen ezért - szinte süt a könyvből, hogy micsoda boldogság lehet az,
ha az ember képes egy jó ügynek szentelni az egész életét.
Nem mintha amúgy túl vidám olvasmány lenne.
Kóka Rozália bukovinai székely családban született
Bácskában, ahonnan öt falu népével együtt a háború végén Magyarországra
menekültek. Eleve nem volt tehát idegen tőle sem a székelység, sem a
csángó világ. De mivel kitelepített svábok házaiba költöztették be
őket, gyerekkorában erősen szégyellte a származását: a máséban laknak,
nem a magukéban. "- Átkozottak vagyunk! - jajongta nagyanyám, ha nagy
baj szakadt a családunkra, s szakadt elég. - Ver az Isten, mert
megszegtük a tizedik parancsolatot!" Bukovinai székelysége miatti
szégyenét csak felnőttkorában bírta feloldani: éppen csángóföldi
útjaival.
A moldvai csángók története szinte egyet jelent a
nyomorúsággal, elnyomatással, reménytelenséggel. A csángók évszázadok
során Moldvába települt-menekült székelyek leszármazottai. Identitásuk
alapja elsősorban nem a magyarságuk, nem is a magyar nyelvük, hanem
római katolikus vallásuk. Nagyobb részük már románul beszél, akik nem,
azok viszont gyönyörű, régi magyar nyelven. Éppen olyan szegények, mint
az őket körülvevő román többség, ám az anyagi javak mellett még nagy
szükségük volna közülük származó papokra is, akik magyar nyelven
miséznek. Ezt mind a mai napig nem kapták meg, hiába írják-írják
panaszos leveleiket "az éppen regnáló szentatyának" évszázadok óta. A
római katolikus egyháznak is mostohagyerekei ők.
Elzártságuk következtében a csángók egy olyan
archaikus szigetet képeznek, ami nemcsak a magyar, hanem az európai
középkor kultúrtörténetének is kincsesbányája lehetne. Mindig újra
meglepődöm, pedig tudom: a polgári prüdéria fiatal képződmény. Alig
kétszáz éves. Itt, a szigorú erkölcsű csángó falvakban látszik, hogy a
sokat szidott, elfojtó katolikus vallás milyen jól megférhetett a
középkorban a nyílt szexualitással. Dekameronba illő igaz történeteket
mondanak el Kóka Rozália vendéglátói. Nem szégyenkezés nélkül, hanem
őszinte, naiv nyíltsággal. Felejthetetlen, ahogy a felnőtt lány
"könynyes mosollyal" hallgatja végig édesanyja történetét, aki azt
meséli el, hogyan próbálta őt elvetetni magzat korában, s hogyan bánta
meg a bűnét.
Nem csak a prüdéria fiatal, hanem a felvilágosodás
is. A könyv olvasása közben vethetünk egy-két pillantást a
felvilágosult gondolkodást megelőző időkre. Léteznek rejtélyes emberi
képességek, amiket a hétköznapi életben hajlamosak vagyunk inkább
babonának nevezni, mint hogy minket nézzenek bolondnak. Ám aki
néprajzzal foglalkozik, több dolgokkal szembesül. A szerző egy
"látóasszonnyal" kapcsolatban leírja a saját látomását: az egész napos
munkától fáradtan bezárta a programokat a számítógépén, majd hátradőlt.
És teste ekkor lassan felemelkedett a mennyezetig. Orrheggyel a
lakkozott fát érintette. A fa erezetét tanulmányozta. Ekkor szólt hozzá
a látóaszszony (amit nem értett). A látomás végén megjegyzi, hogy a
képernyőn ott volt a felirat: "Most már kikapcsolhatja a számítógépet."
Kóka Rozália remekül alkalmazza humorát ellenpontként olyankor, amikor
elveszhetne a misztikában, az érzelgősségben vagy a keserűségben.
Egyszer a szerző meglátogatta falujában az idős Lakatos Demetert, a
csángók legnagyobb költőjét, aki jobb híján - mivelhogy vendége nem
fogadott el verskéziratot - egy könyvvel ajándékozta meg őt: Tóth
Tihamér Tiszta férfiúság című művével.
Minden humor és életvidámság ellenére sok
szomorúság, reménytelenség és kétségbeesés van a könyvben. Egy valami
nincs sehol: gyűlölködés. Pedig érezni erősen, hogy milyen lehetett a
december ötödikei népszavazás siralmas eredményét elviselni odakint -
de a szerző nem tesz felelőssé érte senkit. Sőt, szelíden nemet mond
arra a tavaly pünkösdi csíksomlyói prédikációra, melynek a lényege az
volt, hogy "jó a csángóságnak úgy, ahogy van, abban az
igénytelenségben, amiben élnek, mert így maradhatnak meg jó
kereszténynek. Az óvoda, az érettségi a nyugati romlottság
beáramlásához vezet."
De mi van, ha ez így is van? A csángó falvak
társadalma valószínűleg nem termel ki boldogtalanabb embereket, mint a
mai modern társadalmak. Nincsenek erős érveim az úgynevezett "haladás"
mellett a Nyugat védelmében. De Kóka Rozália könyvében van valami
megnyugtató bölcsesség. Nem fon ostort a döbbenetes tényekből, amiket
ismer. Abban a hitben erősít meg, hogy mégiscsak vannak emberek, akik
hála Istennek többet tudnak az élet céljáról és értelméről, mint én.

2006. szeptember 8. – Női kezekben
Valachi Anna: "Amit szívedbe rejtesz..." József Attila égi és földi szerelmei. Noran Kiadó, Budapest, 2006. 468 oldal, 3999 Ft
Petőfi Sándor - hangosfilm a halhatatlan költő
életéről. A főszerepben: József Attila. További szereplők: Szántó
Judit, Jávor Pál, Ráday Imre, Csortos Gyula és még sokan mások.
Színesebb fantázia híján valahogy így képzelem
annak a harmincas évek elején tervezgetett filmnek a színlapját, amit
Valachi Anna említ új József Attila-könyvében. A forgatókönyvíró
Hatvany Lajos lett volna, az ötlet maga pedig - Valachi Anna sejtése
szerint - Marton Erzsébettől, Hatvany akkori feleségétől származott,
aki Marton Böske néven később világhírű filmügynökséget alapított.
Mivel pedig nem akárkik, hanem az irodalomértő, gazdag mecénás Hatvany
és a producernő Marton foglalkoztak az ötlettel, ennek a filmnek a
létrejötte nem is tűnik annyira tébolyult agyrémnek, amennyire az
egyszerű József Attila-rajongó gondolná. Bizonyára sírni valóan rossz
film lenne, és nyilván meg is bukott volna, viszont látható volna benne
József Attila, a magyar irodalom történetének utolsó egyetemes
legendája. Az utolsó költő, aki műveivel, életével és halálával képes
volt beleírni magát az általános műveltségbe. Az utolsó költő, akit
muszáj rendesen végigtanítani a középiskolában. Balatonszárszó előtt
elkezdeni az ismétlést az érettségire - olyan azért egyszerűen nincs,
az tanári műhiba. Utána még kötelező minimum fél oldal Radnóti és egy
névsor: Weöres, Illyés, Szabó Lőrinc, Pilinszky, Nagy László. József
Attila az a költő, akivel a magyar líratörténet memóriája megtelt.
A József Attiláról szóló szakirodalom az
irodalomtudományon belül éppúgy külön iparág, mint a
Shakespeare-kutatás. Róla tudományos igénnyel újat, eredetit írni
szinte lehetetlen. Azt hinnénk, hogy már nem érdemes őt kutatni. A
laikus visszariad a hatalmas tömegű szakirodalomtól, a dilettáns
öntudatosan rendet vág benne, vagy megkerüli az egészet, és csak a
legelszántabbak vállalják a sok éves kemény munkát, megtanulni mindent
József Attiláról. Ez utóbbiakat az a veszély fenyegeti közben, hogy
belesavanyodnak a témájukba, elvesznek a részletekben. Elveszítik a
József Attila-i költészet varázsát. Valachi Anna mindezeken a
veszélyeken túljutott. Ő ma az egyik legfelkészültebb J. A.-szakértő,
és emellett - ha jól érzem ki új könyvéből - szerelmese tudott maradni
a költőnek.
Első könyvét 1998-ban jelentette meg József Jolán,
az édes mostoha címmel. Abban egy meglepő új szemponttal állt elő:
Jolánnal. Azt bizonyította be, hogy József Attila az idősebbik nővére
nélkül nagy valószínűséggel nem azzá a József Attilává vált volna,
akinek ismerjük: valószínűleg elkallódik, vagy a harmincas évek
félművelt-félvátesz népköltői közé kerül. Azt a következtetést szűrtem
le a könyvből, hogy József Attila zsenialitásához kellett egész
családjáé is. Pedig nem is ez volt az igazi újdonsága Valachi Anna
József Jolán-könyvének, hanem az a felismerés, hogy a Mama-versek
legalább annyira szólnak Jolánról, a nővérről is, mint a valódi
Mamáról. Hogy J. A. számára Jolán múzsa is volt, szerelem is, és
gyűlölet tárgya is. Tehát, hogy Jolán a kulcs az egész József Attila-i
szerelmi költészethez.
Valachi újabb könyve, az "Amit szívedbe
rejtesz..." nem akkora meglepetés, mint a Jolán-könyv volt, nem
változtatta meg a József Attila-képemet, hanem "csak" érdekes.
Élvezettel olvastam végig, és külön örömmel nyugtáztam a végén, hogy
alapvetően nem a Szabad-ötletek jegyzékére épül. Ezzel szemben
hivatkozik olyan közeli szemtanúkra, mint például Nagy Lajosné Szegedi
Boris, akinek a visszaemlékezései mindeddig csak részben vannak
publikálva. Egy-két apró kifogásom: a könyv kissé publicisztikusan
indul, és a legutolsó bekezdés is ilyen. Mintha Valachi nem bízott
volna kutatásai súlyában, megpróbálta volna "feldobni" a szöveget - de
mindez összesen csak néhány oldalt érint. Ezen kívül támadt egy
kérdésem, ami azonban már átvezet a lényegre, és ez a függelék: miért
éppen azok a levelek kerültek bele, és miért éppen annyi, amennyi?
Miért éppen ezek a fotók, miért csak egy bizonyos korszakból, és miért
kizárólag József Jolán életéhez köthető az egész függelék? Két válaszom
van erre. Az egyik, hogy Valachi Anna mégiscsak ott van a leginkább
elemében, ahol József Jolánról van szó. A másik válasz sokkal
valószínűbb: Valachi Anna a függelékkel is azt akarja sugallni, hogy
József Attila igazi szerelme Jolán volt. Csak sugallni, persze. Azt
mindenesetre határozottan állítja, hogy József Attila pszichoanalitikus
kezelése azért lett sikertelen, mert terapeutájával, Gyömrői Edittel
nem jutottak el az analízis során Jolánig.
József Attilával szemben mindmáig új és új
nemzedékek éreznek lelkiismeret-furdalást. A kortársak egymást
vádolták, hogy nem szerették őt eléggé. A későbbiek pedig, bár a
részvétlen kortársakat hibáztatják a költő sorsa miatt,
bele-belegondolnak abba is, ők vajon hogy bántak volna vele. Végső
soron mindenkit az elmulasztott szeretetre figyelmeztet József Attila.
Engem is. Valachi Anna könyvének olvasása közben mégis úgy éreztem,
hogy szerencsémre vannak nálam hivatottabbak is József Attilát
szeretni: a nők. József Attilát másképp olvassák a nők és a férfiak.
Sőt, a József Attila-szakirodalmat is. Sőt, másképpen is írják. József
Attila apákká és anyákká változtat minket.
Ignotus Pál, kissé nyersen, férfiassági
követelményeket fogalmaz meg, leírva egy vitáját, amit a barátaival
folytatott le József Attiláról: "Én is kompenzálok, te is kompenzálsz.
Kompenzáljon ő is diszkrétebben, vagy menjen a fenébe." Paradox érzés:
miközben nagyon is megértem Ignotus Pált, addig Valachi Annától elvárom
(igen, elvárom!), hogy elfogult legyen a költővel. Hogy feltétel nélkül
szeresse, és mindent megbocsásson neki. Mert nő. És Valachi megőrzi
objektivitását, egészen a 289. oldalig, ahol végre leírja első (zárójel
nélküli) szemrehányó félmondatát: "...ám arra senki nem volt
kíváncsi...". Úgy érzem, jó helyen: ha itt is objektív maradna, az már
a hitelesség rovására menne. A könyv utolsó harmadában sűrűbben enged
meg magának szubjektív megjegyzéseket. Azt, hogy milyen jó
irodalomtörténész, ekkorra már rég bebizonyította, például a
Rilke-hatások elemzésénél, vagy ahol arról írt, hogy József Attila
mennyire agyafúrtan használta a pszichoanalízist a versíráshoz. Ahol
viszont kell, ott megvédi a költő érdekeit: például nem kommentálja az
éles nyelvű Nagy Lajosné pletykáit, hogy "Attila csudamód felpofozta a
Juditot", ezt a "frigid dögöt". Valachi, mint tudós, leírja ezt a
véleményt, de mint nő, agyonhallgatja. Másutt nem fojt el egy indulatos
megjegyzést az orvossal szemben, aki zárt osztályra akarta küldeni a
költőt: "mindezt azért, mert éjjel-nappal költőként gondolkodott". És
éppen ezektől az elfogultságoktól kerül a könyv végére egyensúlyba az
emberi hitel a tudományossal: Nemes Lívia pszichoanalitikus szerint
József Attila máig is eléri nálunk, hogy őt, "a bennünk dédelgetett
költőt" meg akarjuk védeni "a zordon külvilág támadásaitól".
"Az a bajom, hogy nők neveltek" - idézi a József
Attilát idéző József Jolánt Valachi Anna. Ezt a vádat nem a költő
találta ki maga ellen. E sztereotip szemrehányást sok-sok első
világháborús hadiárva kisfiú kapta meg frontot járt férfiaktól, akik
"rendes", férfias, katonás nevelést kaptak - ezek a hadiárvák aztán
buzgón be is pótolták hiányosságaikat, és annak rendje és módja szerint
ott is vesztek milliószámra a második világháborúban. A korszellem a
katonásan férfias nevelést tette kötelezővé, és ez alól József Attila
sem bírta kivonni magát. Manapság egy látszólag jóval szelídebb, talán
nőiesebb világban élünk, ahol az egyén biztonsága egyre fontosabb, ám
éppen ezért az egyén egyre kevésbé meri veszélyeztetni az egyetlen
életét. Egyre több ember ébred sivár, modern öntudatra, egyre
kevesebben merjük kitenni saját lelki biztonságukat a másik fél
érzelmeinek. Tulajdonképpen egyfajta kis jégkorszakba megyünk bele: a
szeretetnélküliség korszakába. Ez is egyfajta világháború, melynek
során folyamatosan vonulunk vissza önmagunkba. Ez a folyamat József
Attila korában már javában tartott, de még ma sem lehet látni a végét -
vagy ha lehet is, nem jó belegondolni.
 
2006. november 3. – A kisregénysorsú ember

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető Kiadó, Budapest, 2006. 96 oldal, 1690 Ft
Oroszország nagy. Nincs az a földgömb, amin ne
látszana. Ha egy orosz író írni kezd, mindenki számára érthető, hogy
mivel foglalkozik: a világ egyik nagy történetét folytatja,
Oroszországét. Ennyiben könnyebb a dolga egy magyar írónál, aki a nagy
történetek mellékszálait szövögeti, és irigyen néz például Ljudmila
Ulickajára, aki alanyi jogon csinálhat világirodalmat, és csakis ő maga
ronthatja el a dolgát. De Ulickaja nem ront el semmit. Remekműveket ír
Oroszországról, és orosz sorsokról. Ilyen a Szonyecska című kisregény
is.
A kisregény-műfaj persze nem ismeretlen
Magyarországon sem, de az orosz irodalomban valahogy másképp mutat.
Sokkal biztosabb helye van a novella és a regény műfaja mellett, mint
nálunk. Az Ivan Iljics halála vagy Solohov Emberi sorsa nem kisebb
súlyú művek, mint íróik nagyregényei. Bocsánat a leegyszerűsítésért, de
ez is azért van így, mert Oroszország nagy - és ezért sok nagyformátumú
hétköznapi ember él benne, akiket mégsem lehet mindig elintézni egy-egy
novellával. Ezek a kisregénysorsú emberek.
A kisregénysorsú ember szükség esetén persze elfér
egy novellában is, vagy megkaphat egy cselekményszálat egy
nagyregényben, de egyikben sincs a helyén. Mindkét megoldás degradálja.
Mert az ő sorsa bár hétköznapi, mégis monumentális. És most lássunk egy
mondatot a Szonyecskából, az egyik legmegrendítőbbet, amit valaha
olvastam. A mondat Szonyecska kisiskoláskori reménytelen szerelmének a
végét beszéli el, amit osztálytársa, Vityka Sztarosztyin iránt érzett a
harmincas évek elején. "A brutális Anyegin, aki nem bírta már a
szerelmes tekintet súlyát, hallgatag rajongóját randevúra hívta a
közeli kis tér melletti fasorba, ott pedig nem fájdalmasan, de gyilkos
sértésként kétszer arcul csapta őt, a bokrokban lapuló négy osztálytárs
biztató hahotájától kísérve, akiket vele együtt meg lehetne róni lelki
durvaságukért, ha ezek az ifjú leselkedők nem estek volna el mind egy
szálig a közelgő háború legelső telén."
Belekerültünk egy irodalmi hagyományba, a
tolsztoji realizmusba, és azt tapasztaljuk, hogy működik. Modernizmus
ide vagy oda, Ulickaja a XXI. század elején is működtetni tudja. Nincs
szüksége hozzá se misztikára, mágiára, se kafkai rettenetre, arra pedig
végképp nem, hogy azon problémázzon, a Mindentudó Elbeszélő pozíciója
vajon tartható-e még manapság, avagy már nem. Egyszerűen elmondja
Szonyecska életét, elejétől végéig, szépen, pontosan, tisztán:
Szonyecska alighogy kikerül a csecsemőkorból, olvas, olvas és olvas,
amíg csak férjhez nem megy, és aztán évtizedekkel később, mikor egyedül
marad, visszatér az olvasáshoz, "eltávozik az édes mélységekbe, a sötét
fasorokba, az áradó tavaszi vizekbe". Vissza a nagy, orosz prózába.
Ennyi a történet, egy kisregénysorsú nő élete. A tolsztoji realizmus
azt tudja elérni, hogy pusztán az igazságával megrázza olvasóját. Nem
borzongat, hanem megráz.
Az orosz prózának van egy másik oldala is: a
borzongató. Az szól a világ sötét oldaláról, Dosztojevszkijtől
Bulgakovon át a Jerofejevekig. Hozzám személy szerint ez az utóbbi
közelebb áll. Szeretem, ha egy mű nemcsak igaz, hanem meg is borzongat.
Szeretem a misztikát, a mágiát és a kafkai rettenetet is. Ulickajánál
viszont pótolja mindezeket a hagyomány nagyszerűsége: biztosan érzem,
hogy ez a kisregény mindig is megvolt valahol, meg volt írva, létezik
az idők kezdete óta, csak éppen ezen az ezredfordulón lett aktuális, és
ezért valaki, akit történetesen Ljudmila Ulickajának hívnak, most
előhúzta valahonnan, készen. Ez az Á-típusú próza, ez az alap. Aki B-t
mond, Á-t is mond egyúttal. B lehet izgalmasabb, de Á nélkül nincsen B.
Petőfi nélkül nincs magyar költészet. Tolsztoj ugyanolyan lenne
Dosztojevszkij nélkül is, de Dosztojevszkij Tolsztoj nélkül nem
elképzelhető.
Ulickajára ezért van szükség. Fenntartani a
hagyományt, amíg lehetséges. A végtelenségig nem lehetséges, mert a
dolgok jelen állása szerint Európa a végleges feledésre rendezkedett
be. De azért talán tartozunk magunknak annyival, hogy a feledésünknek
megadjuk a módját. Meglévő történeteinket hagyni kéne beérni.
Egyáltalán: gondját viselni a történeteknek. (Mi, magyarok például
rosszul gondoztuk a mi 56-unkat. A felejtéssel kezdtük, aztán
nekiláttunk lerombolni. Mire elkezdenénk végre mesélni, nem les