Kemény István: Körülleng a dekadencia...

A hetvenes évek második felében, amikor gimnazista voltam, valahogy úgy képzeltem a könnyűzenei stílusok születését, hogy egy fickó Londonban a megfelelő időpontban előhúz az íróasztalfiókjából egy új stílust, és szól a titkárnőjének, hogy engedjen be egy-két fiatal együttest az előszobában várakozók közül, mondjuk a Sweetet meg a Smokie-t, ti lesztek a Sweet, ti meg a Smokie, és ezt meg ezt fogjátok játszani.Mindezt Magyarországon figyelemmel kísérik, és pontosan három évvel később a londoni fickó magyar megfelelője is előhúzza a stílust a fiókjából, és  kiosztja a Gemini együttesnek vagy akár az Omegának, azok pedig elkezdik játszani az új irányzatot. Ha a Beatles 1962 őszén kiadja az első lemezét, akkor '65 végéig itthon is megjelenik az első beatzenei kislemez. Ha a Beatles '70-ben megszűnik, akkor '73-ban feloszlik az Illés. És ha '75-76 táján, teszem azt, kezdetét veszi a punkzene, akkor '78-79-re prognosztizálható, hogy Magyarországon is bemutatásra kerül. Előadója a Fonográf együttes lesz vagy a Generál, esetleg Kovács Kati.

Úgy tűnhet, hogy nem voltam jó véleménnyel a könnyűzenéről, de ez nem igaz. Sőt. A magyar könnyűzenéért egyenesen rajongtam. Drukkoltam érte és féltettem. A hároméves eltolódást sorscsapásként, megaláztatásként éltem meg, és reménykedve vártam, hogy hátha egyszer két évre mérséklődik, urambocsá' megszűnik, ha meg nem is fordul. Zavart ugyan egy kicsit, hogy nálunk minden zenét ugyanazok az öreg zenészek csinálnak, de azt elismertem, hogy jól csinálják. Tényleg: a varsói szerződés egész területén, Rostocktól Vlagyivosztokig ismerték őket. Sok millió fiatal a Szovjetunióban úgy gondolhatott Budapestre, mint én Londonra. Egyébként is az akkori Magyarország - ellentétben a maival - nem egy lenézett keleti, hanem egy irigyelt nyugati provincia volt. Szóval úgy voltam büszke a magyar könnyűzenére, mint Mátyás király reneszánsz udvarára, ami Itálián kívül az első volt a világon. És szerettem a Generált, a Geminit, a Fonográfot és Kovács Katit. Csak közben nőttem, komolyodtam, lassan, de megfontoltan okosodtam, és egyre inkább éreztem, hogy mindez mégsem az igazi. Kellett ehhez az apám véleménye is, mely szerint a hatvanas évek hanyatlástörténet volt, természetesen könnyűzeneileg is: ritmustalanságba, dallamtalanságba, lagymatagságba hanyatlás az ötvenes évekhez képest, Elvis Presleyhez és a többiekhez, amikor még volt élet a zenében és egyéb téren is. És valahányszor Elvis Presleyt hallottam a rádióban, bizony igazat kellett adnom az apámnak. Közben egy villanásnyi időre az ún. hard rock megfelelő szintézisnek tűnt, mert az legalább gyors volt (tehát volt benne ritmus, ha dallam nem is sok), de az egyméteres hajú, rongyos, tarka hippik csak felbosszantották apámat. És igazából én magam is csak szükséges rossznak tartottam a hard rockot, de ha szívemre teszem a kezem, azt se tudtam, eszik-e vagy isszák.

Telt-múlt az idő. Amikor hivatalosan is megérkezett a hard rock Magyarországra, erre a célra egy Piramis nevű együttes alakult a régebbi együttesek tagjaiból. Ők már pontosan az én korosztályomat célozták meg, nem is eredménytelenül. Ez a korosztály adta az ún. csövesmozgalmat, és vette a Piramis-lemezeket. Százezrével. De énekkor már értesültem a punkzenéről, amit hasztalanul próbáltam nagy erőkkel (a csövesekkel szembeni súlyos fenntartásaim ellenére) belehallani a Piramisba. Akárhogy igyekeztem, mégiscsak valami lebutított hard rock maradt. És a P. Mobil meg a Beatrice se járt jobban velem, mert előbbiek budaörsiek voltak, mint én, vagyis egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg az egész ország szereti őket, hiszen ezek csak a falu együttese, és Technokol Rapid volt a nevük a P. Mobil előtt, vagy valami rovarirtó. A Beatricétől pedig a Gyere kislány gyere című diszkóslágert ismertem a tévéből, és szintén nem bírtam elhinni, hogy ez a '79-es Beatrice gyökeresen más Beatrice, mint a '76-os, mivel most már őszinték, és ezért kivannak tiltva Budapestről, és a korosztályom már jobban bálványozza őket, mint a Piramist. Illetve el tudtam azért képzelni, hogy na jó, akkor ők lettek a magyar punkok, csak már nem érdekelt. Mert közben már egy új irányzatról is hallottam, az új hullámról, ami végre nekem valónak tűnt: szakáll- és bajuszmentes fiúk játszották öltönyben és nyakkendőben. Néha sápadtra festett lányok is. Pár fotót láttam az Ifjúsági Magazinban, és úgy képzeltem, hogy az új hullámmal a régi rock and roll fog visszajönni, csak egy kicsit Karády Katalinosabban, akinek a nagylemeze 79 őszén jelent meg harminc év elhallgatás után, mert valakinek eszébe jutott, hogy Karády nem is volt fasiszta.

Az biztos volt, hogy az új hullám a hanyatlásról fog szólni. És nekem a hanyatlás nagyon is megfelelt, mint külvilág és életmód. Mint világnézet. Mint jövőkép. Valahogy megnyugtatott, hogy az egész emberi civilizáció el fog pusztulni hamarosan. És három évvel utána mi is. Ez igazságosnak tűnt. Az új hullámot pedig úgy képzeltem el a punkhoz képest, mint egy lányosabb, dekadensebb, mégis vadabb és őrültebb zenét, amiben végre minden benne van, ami fontos - szóval mint a hanyatlás és a pusztulás kísérőzenéjét. És tartottam tőle, hogy Magyarországon ezt a zenét - autentikusabb előadók híján - a Kati és a Kerek Perec fogja játszani. De aztán kiderült, hogy nem, mert a V'Moto-Rock. És én mégis reménykedtem, hogy talán csoda történik, és nem így lesz, de azzal tisztában voltam, hogy egy csodához legalábbis egy új évtizedre lenne szükség. És mit tesz Isten, ekkoriban éppen közeledett egy ilyen évtized, annak is a legelső napja, 1981.január elseje. Legalábbis elméletben. A gyakorlat sajnos bonyolultabb volt, mert bár ez a nap is - mint a világ összes többi dátuma - megállíthatatlanul száguldott felénk a Big Bang óta, a hetvenes évek végén mégis úgy tűnt, hogy soha nem fog ideérni. A hetvenes évtized még a hanyatlásra is alkalmatlan volt, egyszerűen nem volt képes befejeződni. És így állt a helyzet 1980 nyarán is, amikor leérettségiztem.

Szeptemberben a jogi kar első évfolyamával almaszedő táborba utaztam Rakamazra. Nagy csapatban ültünk egyik este a Tisza tokaji partján a híd alatt, és hallgattuk, mit mesél az iráni évfolyamtársunk, akinek a fél családja Irakban él, és bár az egész család kurd, a férfiak iraki és iráni egyenruhában egymást gyilkolják az éppen folyó iraki-iráni háborúban. Az évfolyamtársunk ebből a pokolból szökött meg, és ezt mesélte nekünk. Meg sok mást is. Az iráni ifjúsági fociválogatottat, amiben ő is játszott, és a csapat szétesését az iszlám forradalom után. A szegénységet. A kurd népet általában. Hogy húszmillió. De inkább negyven. És nincs országa kétezerötszáz éve. És nem is lesz. Kőolaj. Nemzetközi érdekek. És az ottani békét is mesélte. Az ottani szerelmet. A barátságot. Azt, hogy a szerelmesek nem mutatkozhatnak együtt, a barátok viszont kézen fogva járnak az utcán. Amikor elhallgatott, mély és komoly csend lett. Csak a tücskök ciripeltek. Aztán megszólalt egy lány: és a marxizmusról ti ott egyáltalán nem is hallottatok? Helyeslő mormogás kísérte szavait, hogy  bizony, bizony jogos a kérdés. Én rutinosan hallgattam, de megroggyant bennem egy világ, mert addig azt hittem, hogy a velem egykorúak nem tesznek fel ilyen kérdéseket ilyen Tisza-partokon, ilyen estéken. És nem is mormognak helyeslően. De bizony feltették, és bizony mormogtak. A marxizmus tudná megoldani a ti problémáitokat, iráni, iraki és törökországi kurdok, nézzetek ránk, a mieinket már megoldotta.

És valóban. Gyönyörű este volt. Jókedv, pár üveg száraz szamorodni, csend, vízszag, alig-szellő. A túlsó parton a rakamazi almáskertek alusznak a sötétben a világ legfinomabb almái alatt roskadozva, és túl rajtuk így szunnyad Szabolcs-Szatmár összes almáskertje a román határig, és minket várnak, hogy kora reggel újra szedni kezdjük a piros jonatánokat, de munka előtt a legszebbekbe azonnal beleharapjunk, mikor még hűsek és harmatosak, a többi alma pedig konténerekben utazzon Rostockba, Moszkvába és Vlagyivosztokba, mi pedig szombaton majd haza, négy és fél év múlva jogi doktorokká fogadjon minket a rektor, és végleg feloldódjunk a szelíd jövőben.

Ott a híd alatt komolyan gondolkodóba estem, hogy nem én élek-e tévedésben. Lehet, hogy éppen ez minden lehetséges világok legjobbika? A szocialista rendszer gyomorból való utálata nem csak egy félreértésen alapul? Talán az apám értett félre valamit, vagy még az ő apja? Vagy a pár hete sztrájkoló munkások a gdanski hajógyárban? Ezek a fiatalok itt mellettem nem is utálják a szocializmust. És tulajdonképpen én se utálom. Igazából fogalmam sincs róla. És ők az én korosztályom. És ők se hülyék, sőt, sokkal tájékozottabbak nálam, naprakészebbek, ez már kiderült. Lehet, hogy Isten tényleg nincs, és ez ilyen egyszerű? Lehet, hogy az elmúlt pár évtized nem is volt hanyatlástörténet? Nem is jönnek a szőke és roppant barbár hadak és a Birodalom se farag semmit?

Rakamazról hazafelé a vonaton kétlaki Horváth Béla, mert ilyen is volt azért az almaszedő táborban, aki lazán a családja nemesi előnevével mutatkozott be, és nem is átallotta dzsentris fesztelenséggel vinni a szót, szóval a rendkívül jóképű és ennél is viccesebb kétlaki Horváth Béla azt mesélte a vonaton, hogy valami definiálhatatlanul szaregyüttes lépett fel a Hajógyári szigeten a Beatrice előtt, és a következő számot adták elő: Nane nane nane hülyéskedj! Nane nane nane izélj már! Béla olaszos eleganciájából ítélve nem tartozott a csövesmozgalomhoz, de egészséges trendérzéke kivitte a szigetre. A hangsúly, ahogy a Bizottság szót kiejtette, ma is a fülemben van. Ironikusan mondta, de a hangjában mégis volt valami józan gyanú, a leendő jogász éber tisztánlátása, hogy talán mégis az elmebetegeké a jövő.  

És itt az jöhetne, hogy ekkor belém hasított a felismerés, hogy ez az én zeném! Itt van a várva várt új hullám! A hanyatlás és a pusztulás méltó kísérőzenéje! Nem hasított. Inkább kegyetlenül csalódtam. Nagyobbat, mint a Tisza-parton. Mi az, hogy na ne hülyéskedj?! Ne izélj már! Hülyéskednek ezek? Igen, hülyéskednek. Ez valami kiszes jópofáskodás. Pol-beat vagy mi. És ráadásul még félméteres szakállakról is beszámolt kétlaki Horváth Béla. Na ennyit az új hullámról, gondoltam elkeseredve. Szerencsére Béla a szöveg folytatását nem értette a Hajógyári szigeti zajban: körülleng a dekadencia különös és perverz illata. Ha ezt is elszavalja ott a vonaton, teljes apátiába estem volna: ezek még a dekadenciára is rátették a kezüket. De így sem voltak kétségeim, hogy kik ezek, és mit akarnak. Ők a harmincéves szakállasok, és az illúzióimat akarják.

Addigra volt már dolgom a Harmincéves Szakállassal. Kezdtem kiismerni. A Harmincéves Szakállas nem hisz semmiben, és ezt meg is tudja indokolni. Sőt, nemcsak meg tudja, hanem amikor csak teheti, indokolja. Mániákusan.Előszeretettel, élvezettel vezet be a nihilbe. 

Mert a Harmincéves Szakállasnak csak emlékfoszlányai vannak abból az időből, amikor még hitt valamiben, vagyis a hatvanas évekből. Akkor még a zene zene volt, mondja. Leszólja a magyar zenéket. Koppintás az összes. És azt mondja, hogy Jimi Hendrix. Meg hogy Woodstock. De hogy már ez se számít, mert nincs szabadság. Nem is volt soha. Azt a szót felejtsd el, hogy szabadság. A Harmincéves Szakállas már tudja, mi az élet: a nagy büdös semmi. Azt hinnéd, csalódott. Azt gondolnád, megtörte az élet, azt mondanád, hogy szegény Harmincéves Szakállas. De nem szegény. Sőt, elégedett. Már-már önelégült. Süt róla, hogy Harmincéves Szakállasnak lenni jó. Mert ő legalább tudja, mitől döglik a légy. Neki hiába beszélek a dekadenciáról, meg a roppant szőke barbár hadakról. Max. azt mondja, hogy Verlaine buzi volt. Meg Rimbaud is. És hogy ez csak szocializáció kérdése. A rómaiak mind buzik voltak. Akkor te is az lettél volna, érted. A roppant szőke barbár hadak meg büdösek. Szerelem meg nincs. Felejtsd el. A nők nem akarnak semmit, csak egy jó nagyot izélni. A Harmincéves Szakállasnak a templomtorony fallikus szimbólum. Újvidék meg Noviszád. A költészet pedig neoavantgárd. Mint Júgóban. Mert ott lent talán még történik valami. Jugoszláviának még van jövője! Itt minden rohad. Nem igaz, mondom, csak hanyatlik. Azt mondja, a hanyatlás maga a rohadás. Olvassál Petrit. Az ki? Kérdem. Az egyetlen magyar költő. Mondja. Szépség nincs. Felejtsd el. Hát akkor mi van? Aczél György. Mondja. Az van. Te is el fogod adni magad. Mondja a Harmincéves Szakállas.

Hát ő jutott eszembe ott a vonaton hazafelé Rakamazról. Hogy ő üthette fel a fejét, a Hajógyári szigeten. És szokása szerint viccet csinál a szépségből, a szerelemből és dögletes cinizmust lehel a jövőbe. És nem érdekel, hogy többnyire igaza van, attól még menjen a fenébe. Jöjjön inkább a V'Moto-Rock, mert azt legalább szeretem. Vagy tízen ülnek egymás hegyén-hátán a négyüléses szakaszban kétlaki Horváth Béla körül. Nagyokat nevetnek a Bizottságon,aztán hamar átterelődik a szóérdekesebb témákra. Nézem őket, és arra gondolok, jobb is, hogy nem jön új korszak, mert ezek észre se vennék. Vagy nem is tudom, mire gondolok. Talán arra, hogy én soha nem fogok szakállt növeszteni. Besüt a vonatba az 1980 szeptemberi nap. Fáradtan, vigasztalóan, dekadensen. Behunyom a szemem.

Egy idegen szobában nyitom fel. Üvölt a lemezjátszó, és két kislány táncol rá nevetve, énekelve. És az anyukájuk. Meg én. Hol vagyok, kik ezek? Persze tudom, hogy ez a családom, de mégse értem, hogy hova lett hirtelen két évtized. Egy pillantás a belső órára: igen 2001 szeptembere van. Negyvenéves vagyok. Semmi kétség: ez a ház a mienk. Vályogházunk van egy nógrádi faluban. Ide kerültek a lomok az eladott budaörsi házból. A lemezjátszó is. Meg a lemezek. Nicsak, itt a két Bizottság-lemezem! Ezt is de rég nem hallottam! Pedig hogy szerettem! Valaha tudtam kívülről az egészet. Hogy eltűnt ez is!  Mint minden más is ez alatt a huszonegy év alatt: eltűntek a bakelitlemezek meg a lemezjátszók, a zenék CD-kre kerültek, a CD-k is elavultak, az új hullám jött, látott, győzött és elkopott, ahogy a Smokie meg a Sweet, meg a Kati és a Kerek Perec meg a létező szocializmus is, a szabolcsi almáskerteket kivágták, a korosztályom felnőtt, megokosodott,visszajöttek a bakelitlemezek, birodalmak dőltek és születtek, a Harmincéves Szakállas tortáján is ötvenegy gyertya ég már, az apám meghalt, Petri is meghalt, az évezred elmúlt, tényleg minden megváltozott, csak a kurdoknak nincs még mindig országa. Igen, igen, 2001 van. És este. Dél óta kirándulunk, jártuk az erdőt, de a gyerekek mégsem akarnak lefeküdni. Pedig vissza kéne állni a korai fekvésre. Holnapután reggel kezdődik az iskola. Valami kéne nekik, hogy elfáradjanak. A lemezjátszó működik. Próbáljam meg a Bizottságot? Á, biztos hallgathatatlan. Zűrös, és dől belőle a rosszkedv. Ezzel traktáljam őket? Kicsik még hozzá, meg különben is. A cinikus poénokat nem értenék, és nem is érdemes elmagyarázni. Nem éri meg. El kéne mondani hozzá az egész késő-kádárkort. Az egész korszerűtlen gyerekkorunkat. Mi a fenének? Borítsa feledés a Bizottságot.

- Akartok hülye zenét hallani? - hallom meglepetten a saját hangomat.
- Akarunk!

És feltettem mégis. És most ez szól. Teljes hangerővel. Mi négyen meg táncolunk rá, nevetve és énekelve. Most jövök rá, mennyire izgultam, fog-e a gyerekeknek tetszeni. Nem is gondoltam, hogy nekem ez ennyire fontos. Pedig hol az a hét- és nyolcéves, akinek ne ragyogna fel az arca, amikor kiderül, hogy mit lát Laca? Persze hogy szeretik. Ezek gyerekdalok. Aztán rájövök. Nem is a gyerekeket meg a Bizottságot féltettem egymástól, hanem attól tartottam, hogy én nem fogok érezni semmit. De hál'isten ez is tévedésnek bizonyult, mint annyi más elképzelésem a hanyatlás kezdetéről.