Kemény István vitorlabontó beszéde a 2005-ös JAK-hajón

Kedves Közönség!

Most itt mindjárt ünnepélyes aktus következik. A motoros folyami állóhajó vitorlát bont, és a József Attila Kör pár órára át fog alakulni József Attila Tiszteletkörré. Az ellentmondásos részletek összeállnak, és eszünkbe jut a dinnyehéj.
Sokáig nem lehet következmények nélkül egy ilyen folyam közelében élni, mint a Duna. Naponta átkelni a hosszú hídjain, nézni, mekkora éppen, meddig ér, mi úszik rajta, egyáltalán: hogy van, mit csinál ma. Aki olvasva villamosozik át fölötte, az is vet rá egy ellenőrző pillantást. Ez a víz túl nagy, túl széles, túl sok - muszáj elgondolkodni rajta időnként, de főleg muszáj álmodni vele időről időre. Ha a Dunás álmainkat össze tudnánk önteni, ebből a közös álomképből minden egyediség eltűnne, viszont maradna egy ijesztő szürke áramlás, inkább áradat, ami itt zúdul át a város közepén, és mossa-mossa, mosogatja partjait, mossa a város összes szennyesét. Mossa-viszi Budapestet. Előbb-utóbb elviszi az egészet. És mivel a közös álomképünkről van szó, mossa-viszi a közös szennyest is, a közös mindent, közös semmit. Iránya pedig – és ezt már felébredve elemzi ki az ember - a majdnem lefolyástalan, szigetek nélküli, félig-meddig halott vizű Fekete-tenger. Abba mossa-mosogatja bele a Duna fél Európát, és azt, amit oda hord, itt megmutatja nekünk, valamennyit le is rak itt belőle, de a legközelebb már azt is viszi tovább, tovább, kifelé. A Duna kifelé folyik mindabból, amit mi innen központnak érzünk.
És ez így megy a középkor óta. Budapestnek a Duna a végzete. Nem tudok még egy olyan városról, amin ennyire uralkodna a folyója. Ennyire széles és mély folyóra ekkora város sehol nem merészelt rátelepülni. Tulajdonképpen arcátlan ez a merészség. Bécs okosan a jobbpartra húzódott, a Szajna, a Temze, a Tevere, a Moszkva mind patakok. Át lehet őket ugrani. Budapesten kívül más város nem települt olyan folyó két partjára, amire ne lehetett volna kőhidat építeni. Volt is állandó hídja minden városnak, kivéve ennek itt. Buda és Pest évszázadokat töltött el egymással szemben, úgy, hogy álmuk, a kőhíd szinte képtelenség volt ugyan, de sajnos mégsem volt egyértelmű őrültség. Isztambul szerencsés: a Boszporusz olyan széles víz, amire csakis őrült elmék képzelhettek hidat. De a Duna Buda és Pest között kihívta az egyszerű vágyakat. Kellette magát. A két város előtt egy látszólag reális feladat állt: összenőni. De soha nem sikerült, mégsem. Nem lettek egy város. Így fejlődtek ki külön-külön, magukban, pusztultak el, épültek újjá, sóvárogva egymásra, és jobb híján lenézve egymást. Mire a Lánchíd (a később megbomlott elméjű Széchenyi főműve) megépült, késő volt: már egy tudathasadásos, önutálatos város jött létre. Aki később ideköltözött, az mind ebbe költözött bele, ezt vette át. És ebbe nőtt bele az egész új Magyarország az utóbbi kétszáz évben. Ezt a skizofrén várost tekinti természetes központjának, erre veti a szemét. Ezért válik szét egész Magyarország Budára és Pestre. Ezért lett volna nyugalmasabb, jobb főváros Fehérvár vagy Debrecen. De hát ezt a helyet választották elődeink. Ezért vesztegelhetünk itt ma mi is, egy hajón.
Furcsa parthoz vagyunk hozzáerősítve. Furcsa környék is ez. Nemrég még itt volt a város vége. Még ma is annak, aki a Ferenc körúton közeledik a Petőfi hídhoz, a híd enyhe emelkedése miatt kissé fölfelé kell néznie - és ekkor egyszercsak szembetalálja magát a Dunapart meg a Lágymányos fölötti égbolttal. Világvége-érzés. Valaha itt kezdődött a semmi. Erre távozik a Duna Budapestről. Volt idő, amikor ez a város végi semmi még szinte érintetlen volt. Hozzátartozott a lágymányosi tó a nádasaival, közepén kis szigettel, a Senki szigetével, ahova úgy lehetett eljutni, hogy az ember egy bizonyos Pali bácsitól halászcsónakot bérelt, mindez pár száz méterre a Hadik kávéháztól légvonalban, ahol Karinthy Frigyes ült. A túlsó parton a ferencvárosi teherpályaudvar volt, ahonnan József Attila lopott fát és szenet. Aztán elvitte őket a Duna. Az írót is, a kávéházát, Pali bácsit, a csónakjait, meg a Senki szigetét, a fát, a szenet, és József Attilát. Ezeken a partokon most színház van, múzeum, egyetem, info-park. De van itt, a város hajdani végén, ezeknél a partoknál egy sokkal titokzatosabb partszakasz is: Csepel szigetcsúcsa. Idelátszik az is. Ott van az a pont, ahol a Sorstalanság hősét tessékelték le az autóbuszról és emelték ki egyúttal az európai jó hagyományból. Pár éven belül éppen azon a ponton fog felépülni Budapest központi szennyvíztisztítója. Mintha valamiféle vezeklésül történne. Pedig semmi rendkívüli nincs ebben a kísértetiesnek tűnő helyválasztásban: a fizika törvényei (a gravitáció) ebben az esetben egybeesnek a történelem és az irodalom törvényszerűségeivel. Tényleg erre lejt ez a város. Jó helyen vagyunk kikötve, de jobb, hogy ki vagyunk kötve.