Jóság 2flekken - 2009. május 15.

A hatos áll a Nyugatinál a megállóban. Már két-három perce. Innen, a villamos gyomrából nem látni, mi történt, egyáltalán történt-e valami, mért nem megyünk.


Két lány beszélget mellettem. Mért kell mindenkit megvárni, hát két perc múlva úgyis jön a következő négyeshatos, mondja az egyik. A másik bólogat, elismétli, hogy tényleg nem kéne azért mindenkit megvárni, aztán az első bólogat. Majd másról beszélnek. Ennyi. De nem esik jól ez a kis párbeszéd. Hány ilyenben veszek részt én is, és észre se veszem?

Mi is történt? A lányok szándékai világosak. Dolguk van, türelmetlenek, mennének. Másrészt viszont (nagyon is derék szándék, talán ez tette az embert emberré!) nem elégszenek meg annyival, hogy regisztrálják a problémát: nem indul a villamos, hanem bennük van a szellemi igény, hogy a helyzetet, amibe kerültek, elemezzék: előbb megmagyarázzák, majd tágabb összefüggésbe helyezzék. Rendet tegyenek a világban.

Beszédjükből egyértelmű, hogy ismerik a Nyugati téri viszonyokat. De ha véletlenül nem ismernék, akkor is mondhatnának mást. Szidhatnák a dugókat, a zsúfolt várost, a polgármestert, a BKV-t, még akár József nádort is, aki kétszáz évvel ezelőtt rossz hagyományt teremtett azzal, hogy imádott Pestje utcáira nem engedte be a fákat. József nádor persze nyilván nem jut eszébe a lányoknak, mert ő speciel nekem jut eszembe, mivel én olvastam róla nemrég, Budapest Krónikájában. József nádornak az volt a fixa ideája, hogy a fa nem a városba való. Pedig két dolgot szeretett igazán: a kertészkedést és Pest városát. Ő segített a legtöbbet abban, hogy Pest kisvárosból nagyvárossá váljon, de (és ez innen már az én fixa ideám:) sajnos a komorságához is hozzájárult, mert normává tette, hogy fátlanok, szűkek és fullasztóak legyenek a pesti utcák, és később is (ahogy nőtt a város) minden utcát keskenyebbre tervezzenek az ideálisnál, legalább egy fasornyival – még a fás utcákat is (maga a Körút is keskeny). Ezért van összenyomva a Belváros. Ezért nincsenek benne jóformán parkok, ezért van sűrűn körbeépítve a Bazilika és az Opera, ezért nem lehet rendesen megnézni őket, ezért vannak a huszonegyedik század forgalmi dugói. Ezért nem jó biciklizni Pesten. Ezért érezzük úgy, hogy ez így is van rendjén, mert az igazi város olyan, mint a romantikus férfiú: komor és sötét, és végül elborul az elméje. Persze nem lehet a világon minden rosszat József nádorra visszavezetni (milyen jó is lenne!), de én mégis igyekszem a társadalom káros jelenségeit lehetőleg egy-egy hajdani nagy ember pillanatnyi rosszkedvére vagy rigolyájára magyarázni.

Szóval gondolhatnának mást is a lányok, például azt, ami valószínűleg az igazság: a csúcsforgalom miatt feltorlódtak a villamosok, és a mi kombínónk ezért nem tudott kihúzni az előző zöldnél a megállóból. Tehát most a következő zöldet várjuk, ezért állunk. De nekik más jutott az eszükbe: haladéktalanul felelőst kerestek a kialakult helyzetért, és ezt megtalálták a villamosvezető személyében. Majd ítélkeztek felette. Az ítélet inkvizitorikus: alapja egy feltételezés, hogy a vezető tette elkövetésekor mások érdekeit is figyelembe vette, tehát az emberi jóság vezérelte.

És ez jó! Mert azt mutatja, hogy a lányokban feltétlen reflex-szinten az emberi jóság lakik. Egyszerűen ez jutott eszükbe legelőször. A többi már feltételes reflex: a veszélyérzet. Vigyázat, valaki a közelben jócselekedetet hajtott végre! És ők nem akarták elszégyellni magukat. Villámgyorsan elnyomták a lelkiismeretüket, ami – kihasználva a kedvező alkalmat – esetleg figyelmeztethetné őket, hogy ők maguk hány alkalmat szalasztanak el jótettekre. Gyorsan biztosították egymást és magukat, hogy a jóság lúzerség: lám most is egy csomó embernek okoz kétpercnyi időveszteséget. Tehát nemcsak értelmetlen, de egyenesen káros dolog segíteni a másikon, mert két perc múlva úgyis jön a következő négyeshatos, majd az segít. Mindez ugyanabban a két mondatban megtörtént.

Mindez egy lelkifurdalásos, rosszkedvű világkép lenyomata, ami ott munkál minden mondtunkban, ítéletünkben. Ezért tűnünk rossznak és gonosznak, bár legalább ezt utáljuk magunkban. Ezen a világképen kéne változtatnunk, ha nem akarjuk, hogy tényleg elboruljon az elménk.