Ilyenkor augusztusban2flekken - 2009. augusztus 21.

Most olvastam másodszor a 22-es csapdáját. Kerek huszonnyolc és fél év után. Amikor először olvastam, tizenkilenc múltam. Akkor nagyon tetszett. Tudtam előre, hogy nagyon fog tetszeni, mert a padtársam már harmadik gimnázium (és a pad) alatt elolvasta, és állandóan idézgetett belőle. Azt is tudtam, miről szól a könyv: a háborúról. A háborúról is tudtam. Akkoriban – ezerkilencszáznyolcvanegyben - első- vagy másodkézből mindenki tudott a háborúról. Negyven fölött még mindenkinek voltak saját emlékei róla. Például az apámnak, aki akkor negyvenöt éves volt.


Apám tíz éve halt meg, kilencvenkilenc augusztus hetedikén. Pár nappal a napfogyatkozás előtt, amit nagyon várt. Azt még szerette volna látni. Kétezret is szerette volna megérni, de azért abban már nem bízott, mert realista volt és nagyon beteg. Végső soron így is többet látott, mint amennyit valaha remélt az életétől (Kádárt megbukni például, és egyszer Velencét is, pár órára).

Régen ilyenkor augusztusban mindig megnézte velünk a tűzijátékot (ami nekem névnapi ajándék volt, már csak ezért is bejött a családdal huszadikán a Gellérthegy tövébe Budaörsről), de nem szerette. Ilyenkor eszébe jutottak a bombázások, amiket nyolc-kilencévesen, olykor a csodával határosan élt túl. Például nagynéném ölében ülve a konyhában, amikor csak egy csempe pottyant az ölébe a falról, miközben a fal túloldalán öt emelet zuhant egymásba. Túlélte a bombázásokat, és csak a téli várostromokkal együtt járó elkerülhetetlen kényelmetlenségek (járvány, éhezés, fagy, nyirok, gyógyszerhiány, stb.) következtében hitte azt a család sokáig, hogy örökre meg fog bénulni. Mivel nem bírt megmozdulni hosszú hónapokig, egy kézikocsiban tologatták Buda romjai között. De aztán ez is elmúlt, mégpedig a gellérthegyi páloskolostor Sziklakápolnájában, egy csoda folytán. Apám felkelt, és újra járt. (Azt tervezgette ezután, hogy szerzetesrendet alapít, ha nagy lesz. Aztán erről is letett, mint évtizedekkel később - a napfogyatkozáson kívül - az egész életéről.) De a tűzijáték robaját soha nem szerette meg, mert az a bombázógépekre emlékeztette.

Nem dicsekedtem el neki a 22-es csapdájával. Hogy azt olvasom. Mert ő nem olvasott háborús könyveket, és nem nézett háborús filmeket, és szégyelltem, hogy engem ezek érdekelnek. Ami a 22-es csapdáját illeti: kiemelten rossz véleménnyel volt az apám a bombázókról, márpedig a 22-es csapdája éppen ezekről szól.

Négy amerikai bombázószázad állomásozik egy szigeten a Földközi-tengeren, és párnaponként bevetésre repülnek a kontinens fölé. Ilyenkor a légvédelem célba lő rájuk, és néhányan meghalnak közülük. Egyéb napokon élik a luxus katonaéletet, fürödnek a tengerben, esznek-isznak-kurváznak. És rettegnek a következő bevetéstől. Yossarian, a főhős tudta, hogy meg akarják ölni. Megdönthetetlen bizonyítéka volt erre: idegenek, akiket nem ismert, ágyúval lőttek rá minden egyes alkalommal, amikor fölszállt a levegőbe, hogy bombát szórjon rájuk, és ebben semmi vicces nem volt.

Én ismertem ezt a cinikus hangot, és örömmel fedeztem föl egy amerikai regényben. Ezt tanultam a felnőtteimtől, akik százával és ezrével láttak halottakat, és hosszú éveket töltöttek életveszélyben. Egy ilyen felnőtt, ha meghallotta mondjuk hetvennégyben, hogy felrobbantották a spanyol miniszterelnököt, csak ennyit fűzött hozzá az esethez: az ilyesmi rendkívül egészségtelen! És ez jóféle cinizmus volt. Nem is cinizmus. Bajtársi önirónia inkább: ez van, ezek vagyunk. Apám is tudott ilyen vagányul beszélni a halálról, jókedvében.

De azért ritkán volt jókedvű. Én meg nem beszéltem neki a 22-es csapdájáról. Csöndben elolvastam, halkan hülyére röhögtem magam rajta, és abszolváltam magamban: igen, ilyen a háborús regény. De valójában nem is ezt gondoltam, hanem azt, hogy ez csak egy háborús regény. Hogy mért gondoltam ezt? Valószínűleg az tévesztett meg, hogy a háborúban játszódott. Na meg a bajtársi önirónia.

Aztán eltelt a fent említett huszonnyolc és fél év, és a felnőtteim nagyobb része meghalt. A háború, mint téma, porlik, és lassan szóródik ki az életünkből. De a 22-es csapdája megmaradt. Tudom, mert a múlt héten olvastam el újra. Arról szól, hogy a társadalmat háborúban és békében egyaránt a hülyeség, az önzés, és valamivel kisebb mértékben a gonoszság mozgatja.

De az emberség tartja életben.

Most már tudom, hogy nyugodtan megmutathattam volna az apámnak. Jólesett volna neki. De mi soha nem tudtunk bajtársként beszélni egymással. Maximum úgy tudott rám nézni, mint Yossarian a húszéves újoncokra.

Négy talpraesett kölyök, akik irgalmatlanul jól érezték magukat, és az őrületbe kergették Yossariant. Nem tudta velük megértetni, hogy ő a huszonnyolc esztendejével már dilinyós vén csodabogár, aki egy egészen más generációhoz tartozik, egy egészen más korszakhoz, egy más világhoz, aki állatian unja, és akinek nem éri meg, hogy irgalmatlanul jól érezze magát, és aki őket is unja.

Vajon ennyire idegesítette az apámat az élet?