Hideg

I. IGEN, NEM, TALÁN

Dél
Átadom a korszakot. Működik.
Ezek a kulcsok. Rend van.
Ezek a kulcsfigurák. Ezek
az emberi roncsok. Ez az átlag.
Ezek az ifjak. Még érnek.
Dél van. Ezek a reggeli lapok.

Ez a hivatal. Ebédelni vannak.
Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen
nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.
Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek
a folyamatok. Leírhatók.
Elronthatatlanok. Ami elromlik -
így működött.

Ez itt a ragyogás. Így ragyog.
Ez itt a lebegés. Így lebeg.
Most beljebb megyünk. Így megyünk.
És itt a gépház. Ez titokzatos.

Nem dőlt össze
Nem dőlt össze a világ.
Ez már nem az a világ,
ami összedől.

Az tényleg szakadék, ami megnyílt,
de ami csak megingott, az
nem dőlt össze, sőt.

A hegyek vajúdtak, de most
itt ülök a kezemben egy egérrel
a képernyő előtt.

Nem dőlt össze a világ,
csak eljött a nap, az óra, a perc, és
a lényeg lett a több.

A dátum
Én közvetlenül a gonosz
idők után születtem,
ott is maradt a dátum,
ott is vert gyökeret,
mire észbekaptam,
már nem volt akkora cserép -

az évszázados lombok suhogását
persze majd nem én hallgatom már,
sosem fogom megtudni, mihez
lett közöm. Egy biztos: tiszta
körömmel kerülni ki a karmolásból,
másnak lehet, hogy művészet, nekem
a szégyenem. Az megért, aki
feküdt már lelkiismerettel,
és ébredt nélküle. Mondom,
nem tudom. Az apám halála
napján mulatni mentem.
Akkor még itt volt, közel.

Negyven éve születtem, klinikán.
Öt évvel azelőtt az épületre lőttek.
Férfi lettem, nem tudok vezetni.
Három gyerekem van, de a fiút
alig ismerem. Aki nem ébredhet a volánnál,
annak nem pereg le az élete.

A tévé
A tévével voltam kölyök,
Egymással birkóztunk, együtt etettek,
engem tejjel, kenyérrel, őt árammal
és figyelemmel. Én felnőtt lettem,
ő állat, fenevad. Beszélni elfelejtett,
én megtanultam. A búcsúnál már
nem értettük egymást. Azt hittem, engem is
elfelejtett. Pár éve Romániában láttam.
Már színes volt,
de lánc volt az orrába fűzve, táncoltatták
a téren. Meglátott és kitépte magát.
Hozzám szaladt, az arcomat nyalta,
azt hitték, megöl, pedig csak
azt akarta, hogy vigyem haza.
De én egy vonathoz rohantam akkor, és
a sorsára hagytam a tévét.

A rádió
A rádió annyi volt mint én most.
Felnőtt volt már a gonosz időkben.
Nevelni próbált, meg fiatalodni,
de mindig mással volt elfoglalva.
A nyitott ablakokba nyárelőkön
kirakták, úgy gazoltak,
és apróra hallgatták azt a világot:
nótát, meccset, hírt, harangszót,
Jánost, az angolt, és társait: Pált,
Györgyöt és Richárdot. A rádió
bácsi lett, de él még.
Késő esti buszok részege.
A mellette ülő láthatatlan
embernek kiabál. Holt
diktátorokat mocskol, hogy őt
nem hagyták tanulni, pedig
az esze megvolt, és hogy én ne ugassak bele.

A műanyag
A műanyag egyszercsak itt volt,
pedig nem is volt feltalálva.
Legalább száz fésült szakállú
német tudós találta föl, vagy egy se.
Nem voltak szülei a műanyagnak,
intézetekben nőtt fel.
Sosem szerette senki igazán,
silány volt, könnyű és büdös,
ha égett. Használtuk mint egy szatyrot,
mint egy léggömböt, mint szinte bármit,
de nem védtük meg, ha szídták.
Bosszúból sosem szökött meg,
csak ránkvigyorgott a tüskebokorból, és ha
koponyának néztük szürkületkor,
szégyent hozott a halálra.
Egy alkalommal... de valahogy nem adódott igazi alkalom, soha.

Tanultam gyónni
Tanultam gyónni,
de csak a pár alapszóig jutottam,
igen, nem, talán -
Most meg az az egész nyelv kéne,
mert nincs, aki kérdez.
Az utolsó pap jó húsz éve halt meg,
és még nem tudom, milyen lesz az új.

Fel kéne szentelnem, akihez beszélek.
Előtte fel is nevelni szépen,
járatni jó és rossz iskolába,
régibe, újba, vele tanulni,
elengedni buliba, háborúba,
odaadni ingyen, jobb szülőnek,
visszafogadni bármikor,
tűrni a vádjait, ha lesznek,
és végül nem szólni, csak ha kérdez.

A gonosz idők vége
Nem vittek be a Gonoszhoz,
Túl kicsi voltam, amikor haldokolt.
Később elmondták, tudott rólam.
Emlegetett és akart látni,
Kérte, hogy vigyenek be hozzá.
Ma is meg vagyok ígérve neki.

Nem vittek be a Gonoszhoz,
Mert az ágya szélére ültetett volna,
Megfogta volna a kezemet,
Beszélni akkor már nem tudott,
De ki tudja, egy gyerek mit ért meg
Mit felejt el, és mit épít belőle...

Egyedül halt meg a Gonosz, kilenckor.
Hétkor mindenkit hazaküldtek.
(A kórházakban akkor még rend volt.)
Nem emlékszem se a Gonoszra,
se a kisírt szemekre, se a temetésre.
Lehet, hogy csak álmodta a család.

A titkos féreg
A koromtól akár megtehette volna,
hogy húsz éve behivat valahonnan,
vagy hozzámlép, igyunk meg egy sört valahol,
s egy holtnak hitt nyelven értésemre adja,
hogy legyek besúgó.

Lassan már válaszolnom kéne,
nemet mondani egyszer valahogy.
Mert nem lehet kikerülni mindent.
A tükör, amibe bátran nézhetnék,
a korától még lehetne sima,
mégis lassan elfonnyad a falon.

A fantomkép
Mindig is egy sötét bunkónak próbáltam
megfelelni, és mivel nem voltam katona,
sokáig azt hittem, hogy ott várt.
De a leszerelők évekkel később is csak
a fejüket rázták: nem volt ott senki.
Hittem is, nem is. Direkt sosem néztem utána.
Mégis, ahogy az évek teltek, úgy éreztem,
mintha őt követném. Láttam a nyomát
a sárban, a fal tövében, éreztem a leheletét,
a cigarettája füstjét, megismertem a lányát,
később az ágyát, a fürdőszobáját,
a könyveit, az egyikben a tányérsapkás
képét, a kézszorítását, ültem az asztalánál,
hallottam, hogy prolizzák jobb körökben,
később már abba is beleláttam, milyen
trehányul veszik föl a kedvenc műsorát.
Még meg is sajnáltam, pedig akkor már
magamban hordtam a sötétjét. A nemjeim
az ő igenjeit követték. Ha körülnéztem,
az ő világát láttam. Azt mondták, képzelődöm.
- Na és? Neked csak most tűnik föl, hogy miben élünk? - mások meg ezt.

A méhész
Hatezer évig voltam méhész,
száz éve vagyok villanyszerelő.
Ha nyugdíjba megyek, majd újra méhészkedem.
Valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem.

Szlogen
Csak a lényeg nem hagyja el a süllyedő hajót.

____________________________________

II. 999

Keresztény és közép
Hideg. Hideg az egész család.
A Ráday utcai ág is hideg,
a Polgár utcai ág is hideg,
a budakalászi ág is hideg,
ugyanaz a hideg kézfogás.

Hideg már az első biztos ősnél,
a királynő testőrénél Bécsben
és hideg a kétéves Luca Teréziánál
a bölcsödében, idefenn.
Hideg az egész tákolmány.

Sehol egy öngyilkos, sehol
egy betörő, sehol egy rohadt
szemét, mert hideg.

Becsülettel kielégített, de félig
megőrült feleségek, férjek
fel nem melegítik, mert hideg.

A szeretet neki hosszú,
de - mint a jég - nem is
lehetetlen, hideg.

A gyűlölet neki nehéz
de - mint a gőz - nem is
lehetetlen, hideg.

Hideg, hideg az egész család.
A Ráday utcai ág lakása,
a Polgár utcai ág lakása,
a budakalászi ág lakása
előtt is ott a szürke korlát.

A barátok ezerszer látják,
mert vannak barátok, és van szemük,
de a barátok mindhárom ágnál mások,
nem járnak össze, nem ismerik egymást.
Az a korlát nem érhet körbe
de ha körbeérne, akkor mi van?
drágább lesz a kenyér? Hideg.

Hideg az egész család.
Halakat, rákokat, skorpiókat
tart a fejében és vicceket,
mert a társalgás könnyen átcsap
beszélgetésbe, hideg.

El se hinnéd, ha elsorolnám,
milyen hősöket fojtott el egymaga.
Darwint és Freudot a szakálluknál
ragadta meg. Petőfit azzal,
hogy túl keveset élt, Bartók
Bélát meg egyetlen szóviccel
Dénes bácsi terítette le, húszban.

Hideg.

De nehogy valami tragikus, nagy nép
öntelt osztályát képzeld ám el,
ami a vesztébe rohan, és hiszi, hogy ő
csinálta a háborút, pedig csak
frontra megy, széthullik, elfújta a szél...
már hallom is a színészeidet!
jaj, nem! ez csak egyetlen család,
ami történetesen hideg.

Beleszületni egy pillanat műve,
szabadulni tőle csak gúnnyal lehet.
Együvé tartozás a többi.

Mert másfelől magát a sátánt
is felnevelné. Mert a gyerek az
gyerek. Ha már megvan, hát felnevelné,
vasárnap rántott húsra várná,
mikor már felnőtt, akkor is,
családja helyett családja volna,
pedig tudná mindenki hallomásból,
hogy ő lett a Sátán, és senki más,
és a Sátán se tudná, sírjon vagy nevessen
az ebédnél, ha megkapná a kérdést:
ugye azért nem iszol túl sokat?

Hideg, hideg az egész család.
És felmelegszik és örökre sértett
de megbocsátja, majd lehül,
és ezt csinálja csendesen.
Kihajtasz rajta: húsz év,
elfonnyadsz rajta: hatvan.
Veled is meg van áldva és
nélküled is, te jó gyerek.
Előre emlékszik, előre tervez.
Ott lesz a végén és képvisel.
Misét mondat, mert mindenre gondol.

Mindenre gondol.

"Ne emeljük föl szívünket,
fölemelkedik az úgyis."

999
1999 áprilisában, sok évvel azután, hogy a miniszterelnök búcsúlevelében hullarablónak nevezte saját nemzetét, lassú, fekete repülőgép tűnik fel Budapest fölött. Lassúbb, de nem feketébb minden eddiginél.
Trópusi tavasz. A délelőtti párákból gomolyfelhők állnak össze minden délutánra. A gép idegen gép, de a gomolyfelhőknél nem idegenebb.
Háború van. A külvilág egy közeli bokorban könnyít magán. Tudom, hogy a gép bombázóknak szállít üzemanyagot.
Tudom, hogy álmodom. Megpróbálok felébredni. Nagyra nyitom a szememet. Nem ébredek fel. El kell tehát aludni. De nem megy állva, és ilyen gyorsan. Nem próbálok semmit.
A repülő ezalatt kissé oldalra dől, mintha kanyarodna. Pedig nem kanyarodhat. Annyira lassú, ahogy repülni lehetetlen. Érzi ő is. Megáll, kissé oldalra dőlve. És úgy marad, mint minden.

Majdnem fekete
Van egy angyal odaát Amerikában,
egy kicsi város
kicsi képtárában, és
majdnem fekete. Hatszáz éve,
a pestis idején festették le
Itáliában. Zordan és keményen néz le
a pestissel büntetett emberekre,
de valami nagy-nagy szánalommal is -
a keze viszont karba van téve.

A városka mellett vízesés van,
alatta barlang. Ott bújtatta el kétszáz éve
fehér szerelmét a vízesésben
Unkasz, az utolsó mohikán,
mielőtt őt is megölték.

Van egy angyal odaát Amerikában,
és majdnem fekete. Ha még odaát van.

Címlap, április
Táncol mint a falusi szerbek
a közelbe lezuhant bombázó szárnyán -
amit emberi radar már ki nem mutatott.
Táncol mint a két klimaxos,
ünneplő ruhás, körömcipős,
falusi szerb nő, amikor már
rég azt hitték, hogy nincs igazság
ezen a földön. És most itt hever.

Az agy hivatal. Már folyik is benne
a fotó furcsává avatása, miközben
más osztályokon még csak
most kezdenek elemezni : hát

mégis ki táncol úgy mint a falusi szerbek
mi táncol úgy mint a falusi szerbek,
valamivel a Legvége előtt?!

Agy, figyelj, és ne finnyáskodj: benned
is akad olcsó szintetizátor, nyomorult
gitár és balkáni szaxofon! Most már mindegy,
legalább most hagyd megdolgozni őket
magadban az életükért!

Szégyen, háború
Hogy most az ember az összes átkozott gondolatával
ne a háborún csüngjön?! Amikor pedig
ott hordja a fejében ezt az egész
kétségbeejtően szép életet, amiben békésen
megfér egymással a madárdal, a patakcsobogás,
a meddő ifjonti viták és ártatlan emberek
vadállati lemészárlása?! Nem félek.
Még mindig okosabb vagyok mint a vacogó fogú
jósok, akik el merik mondani,
amit nem tudnak előre.
Itt ülök szemben a megismert önmagammal, és arcátlanul hazudik nekem.

Ki fog törni
A prófétát sem gyűlöljük jobban
mint azt, aki órák óta köhög.
Aki nem üres szóra nyitja a száját
az nekünk már ugyanaz.

Kis kor autójából
a vezető mellől bámészkodom ki.
Haldoklót szállítunk,
hátul ül szegény.

Micsoda gomolyfelhők
lehettek régen,
ha még ma is ennyire
valószerűtlen, hatalmas
és vakító fehér
páratornyok ígérik, hogy kitör a vihar?!

Két körkérdés
Hol tölti a mocskos éveket?

"Távol mint a Nap."
"Az előző percben."
"Az agyamban."
"Az idézőjelben."
"Egy erős csapatban."
"Nem tudom."
"Nem tudom."
"Nem tudom."

A tükörbe hogy néz azután?

"Mint a Napba."
"Sehogy, mert előbb meghalok."
"Eleve rossz a kérdés."
"Mint a ruhám."
"Mint az állatok."
"Nem tudok."
"Nem tudok." "Nem tudok."

Programok az útvesztőben
Egyszer szállj fel a legkoszosabb vonatra
amit találsz, akkor is, ha még
a lelked se jön veled. Ha van
Erdély, akkor úgyis Erdélybe visz.
Feküdj le az állomás mellett a földre,
úgyis vendégágyban ébredsz, vasárnap
délelőtt. Egyedül leszel, a háziak
részegen horkolnak vagy misére mentek.
Öltözz, menj vissza az állomásra,
szállj fel a legtisztább vonatra,
úgysem haza hoz.

Egyszer szállj fel a legtisztább vonatra
amit találsz, akkor is, ha még
a lelked se jön veled. Ha van
Svájc, akkor úgyis Svájcba visz.
Feküdj le az állomás mellett a földre,
úgyis vendégágyban ébredsz, vasárnap
délelőtt. Egyedül leszel, a háziak
részegen horkolnak, vagy misére mentek.
Öltözz, menj vissza az állomásra,
szállj fel a legkoszosabb vonatra, úgyis haza hoz.

Két mondat
A nagy aljasságot próbáltuk kerülni
teljes szívünkből, egész lelkünkből
és minden erőnkből.
A lényeget kerültük végülis helyette,
és mivel valami nagyobbra készültünk,
hát persze, hogy játszva sikerült.
Úgy bántunk el magunkkal mint az Isten
a harmadik mondatokkal, amikben
ott a tudás.

Távoli légiveszély
Nézd csak azt a repülőt,
Elrepült a Hold előtt.
Nézd csak azt a repülőt,
A Hold tért ki, tőle.

Úgyis utasszállító,
Súgod, mert megnyugtató.
Nemsokára eltűnik,
Alszanak benne.

Ott a súlya, itt a tett,
Itt a súlya, ott a tett.
Nincs súlya semminek,
Nincs súlya semminek.

Biztos útvonala van,
Startja volt és célja van.
És ha utasszállító?
Tűz hajtja mindet!

Választás kérdése csak,
Ember légy vagy égi test.
Nézd meg azt a repülőt.
Az akarsz lenni?!

Ott a súlya, ott a tett,
Ott a súlya, ott a tett.
Nincs súlya semminek,
Nincs súlya semminek.

__________________________________

III. JÓ ÉG

Haramiák tanácsa
"Fragonard. Hm. Fragonard.
Ő jár erre. Az ő neve ez.
Olcsó tájat keres, hogy lefesse.
Öljük-e meg?"

"Nem hiszem, hogy pénze volna. Túl
fiatal. Túl fiatal festő túl fiatal tájon.
Várjuk meg amíg gazdaggá
teszik egymást."

"Hogy mondtad? Fragonard? Fragonard...
Ne öljük meg! Régi róka vagyok,
régi róka. Szagról megismerem
a jövőt. Tűnjünk el. Itt valamit
megörökítettek már."

Udvari bolond egyedül
Ha díszkíséret állna itt meg
véglettől-végletig-útja közben
- elővéd, utóvéd, közte hintó -,
be kéne abba ülni ketten,
mit szólnál hozzá, szomorú
kincsem, ép eszem?

Vagy elég volna okosnak lenni?
nem kéne elválnunk úgy se, mert
te csilloghatnál és beszélhetnél
a vendégeknek, én meg kenném
a szendvicseket, szomorú
kincsem, ép eszem.

Vagy úgy gondolod, hogy
nem vagyunk kettő? hogy olyan
agyam van, hogy nem vagyunk?
Próbáljuk ki: hát akkor nem lesz
szomorú kincsem, ép eszem.

Látod, ez se megy: épeszű vagyok, de
abból, hogy megszólítottalak, most
kételkedsz persze az ép eszemben,
de jobb, ha mind a ketten tudjuk, hogy
többről van itt szó, mint mirólunk,
szomorú kincsem,
ép eszem:

bizony, bizony, az okosabb többi csak
mibennünk kettőnkben bízhat,
mert nincs jobb. A mi
létünk-nemlétünk erkölcsi
kérdés, ne röhögj, szomorú
kincsem, ép eszem.

Mi ketten együtt
tudunk egy titkot, tudunk
egy pontot, ahonnan
mozdítható minden, ahonnan
ki lehet forgatni bármit - és nem
érdekel minket, szomorú
kincsem, ép eszem.

A nullát érezzük, mint plusz és mínusz,
ahogy a szarvasgombát a disznó,
ahogy herélt a háremet, ahogy
hőmérő a lázat, színész a náci
tisztet és végtelent a bandzsa - és nem
tudjuk használni, szomorú
kincsem, ép eszem.

Ránk lehet bízni, mert nem érdekel, és ha
megőrülünk, sem érdekel.

Gyengék vagyunk, mert félünk a sötétben,
erősek vagyunk, mert félünk a sötétben.

Az, hogy mi vagyunk, semmit sem használ -
csak éppen valami, ami nem használ semmit.

Tudjuk, hogy megtehetünk mindent,
és azért kellünk, mert nem tesszük meg.

Fogalmunk sincs, hogy miből látják, de
ordít rólunk, hogy nem tesszük meg.

És szó sincs róla, hogy velünk nem lehet
bármit megtenni az égvilágon,

gyávák vagyunk és hűtlenek: a végén
talán majd mi állunk itt megokosodva,
gonoszan.

Kínos, ha így lesz. De akkor a helyünkön
már egy másik áll majd az ép eszével.
Tudod, itt hisznek a gondviselésben.

Hát higgyünk mi is a gondviselésben,
de mégiscsak jobb, hogy egyszer beszéltünk,
szomorú kincsem, ép eszem.

Az apa a nagykönyvben
Mondj egy udvart. Egy titkot. Vagy adj tanácsot.
Mondj egyetlen udvari titkos tanácsost.
Egy olyan régit, szakállast, testeset,
realistát és jelentőségteljeset,
rég halott festők diákcimboráját,
bölcs, öreg színészek szerepálmát,
olyat, aki titkon tetszik a tömegnek,
viccek hőse, de a poénon röhögnek,
kétszer volt gyűlölve, négy-ötször megunva,
de lehet, hogy holnap miniszterelnök újra,
nem is olyan régen még nőügyei voltak,
és egy kicsit mindig részeg, állítólag,
fecseg a bálokon nagy élvezettel,
de nem él vissza a rábízott közhelyekkel,
a filozófussal naponta együtt étkezik,
de inkább amatőrmód történészkedik,
nevet ad egy kornak, egy pipának s emellett
még egy egyszerű kis német fejedelemnek,
tudja, hogy volt rossz, és, hogy nem tette jóvá,
s nem is a bűnbánat - s nem is tette jóvá,
nem is tévedhetne, de azt is tudja, téved,
de most is megöletne engem vagy téged.
Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,
én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.

Eladtam magam
Nem gonoszak az erők, amiknek
a szolgálatába léptem, csak ostobák
ostobák is, de főleg vakok.
Nem is olyan ostobák,
inkább csak kuszák, kuszák.
Kibogozhatatlanok és végzetesek
talán. Rosszak is, mert az
elkerülhetetlen, és jók is talán.
Talán. Az erők, amiknek
a szolgálatában állok,
rosszak is, de jók is talán.

A komp, amire felszálltam,
mindenesetre a jó oldalt
hagyta el, de a túlpart sem egészen
a rossz. A pénz,
amin a jegyemet vettem, és
ami legalább a közönyből kiránt,
az ördögé volt, csak aztán
lett az enyém, de máris a révészé.
Összegezve: az ördögé volt ugyan,
de nem volt végzetesen sokáig
az enyém.

A munkám sem gonosz. Talán
csak butít. Butítok, vakabbá teszek
vele másokat. De lehet, hogy boldogabbá.
Sorsokba alig nyúlok. A lelkem meg
megmaradt. Nem is kellett. A lélek
úgyis eladhatatlan. A lélek
utolsónak hagyja el. Mindent
összevetve: végzetes
erők szolgálatába léptem,
büntetéstől félek, eladtam magam.
Megértelek, ha kerülsz mint a pestisest.
És ha megértesz, akkor is megértelek.
Nem ígérhetek mást, mint, hogy
egyet nem mondok ki soha:
bocs, ilyen a világ.

Az ördög visz
A túristajelzésen, szigorúan mindig
a kulisszák mögött. Az út még véletlenül se
érint sehol nézőteret. Csakis
öltözőket találsz, büféket, próbaretmeket,
csak találgathatsz, most vajon prózai,
vagy zenés színpad mögött lehetsz. A sötétvörös
jelzésen indultál el, de régen elveszett.
Az ördög festette föl, megunta,
gondolt egyet, és ő is elveszett.
A világot kerestem, itt is vagyok, de mégsem ez.
Egyszer volt, hol nem volt,
az üveghegyen is túl, élt egyszer
Egy.

A rögzítő
"Visz az ördög, megyek utánad!"
Egész este, mióta hazajöttem,
az üzenetrögzítőmet hallgatom.

Pontosan, kevés szóval beszélnek,
szépen, sorban, ahogy egy rögzítőre illik,
akiknek barátságot ígértem.

Alig van vicc vagy szemrehányás,
csak tények, időpontok, mobilszámok, helyek,
fonalak, felvehetők.

Előbb a szégyentől vörös pofával,
tollal, papírral a készülék mellett,
később az ágyon, a fülem befogva, aztán
már kabátban, káromkodva, végül
a kihalt, éji Dunaparton, egyre
csak hallgatom le a rögzítőt.

Az ember tragédiája. Balett!

(A dőlt betűk Lucifertől)

Három nullát terel a kajla kettes -
ez 2000. A Margitszigeten
Madách karja lefűrészelve ismét.
Bajszos, de csonka, döbbent bronzszobor.
Valóságos balett az éjszakában:
elől szalad a fémfűrésszel Éva,
Ádám meg én a két karral jövünk,
az Árpád-hídnál vár a roncs Lada.

Te, Istenem, mondtad pedig, mi a
tiltott gyümölcs, csak senki nem figyelt,
úgy értettük, a Lényeg az, maga.
Kerültük is, de végül csak letéptük.
Megvontad erre valószínű vállad:
ne vétkezzünk hiába - és kiűztél.
Ördögtanyák mindig a Részletek,
mért ettétek meg pont a Lényeget?!

A kezdet kezdetén is félreértés
tehát, s a végén itt egy kisszínes:
Madách tolla lefűrészelve, karból!
Műkedvelő az ember, Istenem,
külön tragédiája nincs neki.
Az ördög műve az írott szöveg,
a tudás fájából vaskarika .

Lesz belőle balett, vagy újra fa

(Minden dőlt betű Luciferé!)

Este az üdülőben
Mi a cégünk bizonyos dolgozói vagyunk.
Öt család vidékről, a fővárosból három.
Hét napja már, hogy itt üdülünk. A fordulat
rég megtörténhetett volna velünk.

Nem panaszkodunk, erről azért szó sincs.
Ne érts félre, ez nem egy szavalókórus.
Nem őrültünk meg. Az utolsó este alkalmas
a számadásra, és mi megragadjuk. Ennyi.
Röviden rólunk. Mert nem senkik vagyunk.
Egyikünk pipázik. A másikunk viccet istenien
mesél. Harmadikunk gitározik. Van egy,
aki tévévetélkedőkön indul. Ő a múltkor
látott egy indiai filmet. Mi ez, ha nem mi?
Egyszóval érdemtelenek nem vagyunk.

Megérdemeltük a hatvan fenyőt a kertbe,
a betelő hold fényét is megérdemeltük.
Az olcsó szállást, a csendet, szánkóink
alá a havat, ezt mind megérdemeltük.
Farkasüvöltés, az tényleg túlzás lett volna,
de nem is volt. Nem is hiányzott.
Az izzó, parázsló szempárok tánca
a bozótban, az egy dolog - hát ezt azért mégse.
Mi magunk is röhögnénk. De várj csak,

te ugye a különb vagy? Értjük, ne izgulj.
Van itt egy üzenet. Talán neked szól.
A felhőkre volt írva tegnap. Mielőtt
jöttél. Az erdő lélegezte tegnap. A
boltos adta, de romlott volt, és mi mégse
haragudtunk. A szívünkbe volt írva.
A hold hagyta itt, mert pár napja
kerek volt és szép. Van itt egy üzenet.
A fejünket összedugtuk
fölötte, de hát túl szép. Mi téged
mindig semmibe vettünk, tudod.
Most sincs ez másként, és jól is van így.
De olvasd el, itt van. És ha neked se sikerül,
akkor is jó lesz. Akkor mégiscsak így van így.

A világ vége nappal
(Szűcs Attila festménye: Játszótér éjjel)

Mi mondjuk nekik, hogy ez
az utolsó falu, sőt, a
szélső házat mindig megmutatjuk,
hogy na, innen nincs tovább,

mert innen már semmi sincs.
És, hogy próbáltunk persze
pénzt is csinálni ebből,
mintha csak sivatag
vagy tenger kezdődne itt,

de alig jön épelméjű ember,
nyilván mert tényleg nem
tenger vagy sivatag
kezdődik itt.

Igen, mi ittmaradtunk, és
szegények maradtunk a semmi
mellett, nyilván, mert mi itt
nagyobbrészt a hatalma alatt
vagyunk.

Ezeket mondjuk mindig el.
Kérdezik, mit tudunk még,
mondom, a dolog természeténél
fogva semmit.

Jó - mondják. - Aztán amarról
jönnek-e? Vagy mi ez
a műút itt tovább?
Ez? - válaszolom. - Az út.

Elsápadnak, letáboroznak,
azt mondják, mindent megadnak
az út szóért, ha megtanítom
őket így kimondani.

Estig csak itatnak, és kimondom
százszor, és megtanulják,
de nem tudom, hogy
el bírják-e vinni.

Megélhetés
A pénz beszélt, a kutya ugatott,
és most csönd van,

ma véletlenül megláttak, ahol
üvölteni voltam.

Gyalogoshídon álltam, percenként
kilencven kocsi húzott el lent,

lüktetett a lelkiismeretem,
aztán úgyis felment,

(Törleszteni küldtek, de egy óra
kóborlás lett csak belőle.)

épp ugyanúgy nem lehet megélni,
mint menekülni tőle.

Az idegek olcsók, de mindig
pattanásig is feszülnek,

szabad az út, de boldogok,
akik menekülnek.

Az este is olcsó, beláttam
egy lakásba,

stáblista vonult, hallatszott
a csoszogása,

mint egy temetés, ahol
a film az elhunyt.

Ami a szívemet egy pillanatra
elengedte - most újra felnyúlt.

Elmúlt éjfél. Megint nem éltem
meg a mának.

A pénz beszélt, a kutya ugatott.
A sarkon hánynak.

Égi harmónia
Édes nevem, Esthajnal
menekülj, menekülj
a csupasz emberről
szállj el, szállj el

Az égnek már nincs neve
a földnek már nincs neve
a csupasz emberen
akkor minek

Semminek nincs már neve
a nevek már szabadok
édes nevem, okos nevem
menj a tieid közé

Egy vendég Berlinben
Itt németek vannak az utcán
és a földalattin, de mind, mind
déli nyelveken beszél.
Az egyik beül a pizzériába,
pizzériát nyit a másik,
a harmadik egy sokkal régebbi
asztaltól figyeli őket -
hol van már a rend?
Németország meleg étel,
ínyencek csettintgetése
hallatszik az égből.

Az ég
különben is furcsa.
Újabban enne, folyton
csak enne az ég,
sokat mond, beszél, beszél,
de gyakran a legegyszerűbb szavak
nem jutnak eszébe. Ha
felnőtt lánya lenne az égnek, az
most titokban meghökkenve figyelné,
rábízhatja-e még a saját gyerekét.

Á, gúny!
Légy jó fiú, szállj el innen,
ne is szállj el, oszolj el idefönn,
ez most egy alkalmas ég,
jó ég, kegyelmes ég.
Ha nem megy, szállj vissza rám,
elviszlek én,
otthon vigyázok rád majd,
és ígérem, rögtön szólok, ha
kellesz megint.

________________________________

IV. ÚRISTEN

Valami a vérről
Az élet dönt fát a hintó elé, maga az élet,
Az élet dönt fát mögéje, ha megállt,
Az élet kavarja meg a lovakat, az élet,
A fák közül az üvöltéseket ő hajtja ki,
a lesből a zsiványokat ő hajigálja a célra.
Az élet metszi el a torkokat, maga az élet,
adja el a hintót, az élet, az élet.
A véren tanul, a véren gyakorol, a véren
próbál embert, gondolkozik a véren,
kifürkészi az útjait, ahol kibuggyan, ő is ott van,
szereti a vért, bort ad érte,
menj, vigyél neki, csengesd föl, alszik,
de akkor is bort vagy vért ad érte,
lejön a kapuba, hozza bármikor. Te még
nem ismered, az élet, az élet.
Te is szereted, ne tagadd le. Csinálj valamit,
mert elmegy, elmegy. Szökik, üti-veri a lovakat,
szökik a zsákmánnyal, viszi az egészet,
és közben elszórja, elmulatja,
beváltja kísérőzenére, arra
a gyerekkori, vacak filmzenére,
amivel már annyiszor átvert. Végül
a füledben hagyja a maradékot,
dúdolva, fütyülve halsz meg, te hülye.

Varjú
Tizenhét éves koráig az ember
megszereti a varjút,
de amit addig elkövet ellene,
csak egy hibátlan élettel
tehetné jóvá.

November, pánik
Reggelenként szélcsend, foltokban köd,
talajmenti fagyok .
Most követem el az apró hibákat,
amikből megítélnek.
Délre biztos, hogy mindig kisüt a nap,
és aki hajnalig hánykolódott,
az is felébred.

Két tündér ballag az erdőszélen,
mert nem parkol autó
a horizonton belül. Látszik
a leheletük, pedig most nem is
akart csodát tenni egyikük sem.
Ezután nem jönnek soha többé,
de nyugalmuk ma estig még
meglátszik majd a tájon.

Nagy baj lesz, ha addig nem
tanulom meg ezt a nyugalmat én is,
viszont ha sikerül, akkor
a szép, örök télnél
nem lehet rosszabb.

Az élő lelkiismeret
Az élő lelkiismeretem beteg.
Nincs mellette senki. Fekszik és iszik.
Elmart mindenkit maga mellől.
Engem már régen. Csúnya ügy volt.
Nincs ő már senkivel.
Fel kéne hívni,
lelket önteni bele,
tartani vasmarokkal,
éveket szánni rá. Úgy,
ahogy ő diktálta
egészségesen.

A fürdőhely fotósának
Nem olyan időket élünk, amikor
a vakufény fél percet is száguld a célig,
hogy a három hajdani barátot
a kitömött medve körül fehér
fényével higgadtan elöntse,
és kitartson halálig.

A magánrendelés
Szegény kis doktor bácsik, mit akartok még?!
Elavult már, amit nektek tanítottak.
Az öltönyötök csupa feslés, és kulcsos a lift
még a ti házatokban. Kilencvenévesen
mi a fenének rendeltek még mindig?

Szánalomból elhoztuk a mi babánkat,
hadd fektessétek a vizsgálóasztalotokra,
remegő kezetekkel hadd tartsátok erősen
szegénykét, süketen hadd hallgassátok meg
a szívét, hadd meredjetek rá lucskos-szigorúan,
mi pedig hadd teljesítsük a parancsotokat:
fel lehet öltöztetni a kislányt! hadd
mondjátok: egészséges, írjatok is föl ezt-azt
azért. Hadd kérjétek fillérre a vizsgálati
díjat, azt a nyomorult, jelképes pénzt.

Gyerekházaspár dzsekiben
az első tavaszi szombaton
két zacskó répával a zöldségestől ki,
az úttesten át, beül egy bogárhát
alá. Stoplámpa, tolatás, gáz.
És mint a kámfor. Ilyen egyszerű
és mégis irracionális ez a világ.
Meglátogatják a lovukat Fóton.

Ilyenkor kihajt magából a város.
A test vigyorog, a lélek
már megint csak a mesébe illik.
Az agy fáradt. Ártatlan
hétvégi programokat is a halálig futtat,
aztán ő csodálkozik a legjobban a ponton,
ahonnan őrült. Hé, várjatok!

"Ne haragudjatok, jelképeznétek két percre
a semmit, amíg a kapualjban
kisírom magam? Kockázat semmi,
nincs másik kijárat, rögtön jövök, és veszem is vissza!
Mint akik segítettek betolni egy autót -
az egészből csak ennyit éreznétek!"

A bújócska
Lerohanok a bújócskáig,
a bújócska fokán bújok el,
- na ez jó lesz! legalább gyerek leszek újra! -
Idáig nem ér le a fény
ha a pinceajtón belesnek.

Vadul dobog a szívem,
mert nem csak gyerekek hunynak,
felnőtt is van a bújócskában.
Felelősséggel mondja ki, harminc!
aki bújt, aki nem! És jön már.
És ha jön, akkor le is jön. Ő
lejön, mert a felnőtt az mindenütt
keres. Benéz a gyerek-nem-járta-helyre.
Beles a gyerek-nem-gondolta-helyre.
Bevigyorog a ne-a-gyerek-előtt-helyre.
Nem ismer sem Istent, sem embert, se rémet.
Lejön a bújócska fokáig és lejjebb,
ha kell, a szülésig, ha kell lejjebb.
Én is lejönnék, ő is lejön.

De a kert nagy, a gyerek sok, egyelőre
ő is inkább a napsütésben,
fönt keres. Bokrokat
nyit, apróságokat
szed össze. Eszébe sem
jutok még itt a földben,
a bújócska nyirkos lépcsőfokán,
rettegve mint az állat, amíg
az összes gyerek meg nincs,
és kórusban nem követeli,
hogy legyek meg én is,
legyek meg én is.

Nem csodajel
Három éve egy üstökös jött,
mint bőgő gyerek a homokozótól,
árulkodni a nagyobb fiúkra.
Az igazi csillagok meg
csak ragyogtak.

Hetekig látszott éjszakánként
és lassan ő lett a legfényesebb.
Igaza volt, hát várta az igazát.
Mi, szülők, össze is néztünk,
hogy kié lehet,
de csak egy bőgő gyerek volt
a homokozótól, és nem csodajel.
A mi gyerekeink a csillagok voltak.

El is halványult.
Visszarohant játszani.

Hibátlan fényözön
Most nagyon régen van, olyan a szeme.
Csodát lát, de csak jó
húsz év múlva veszi észre,
olyan a szeme.

A gyerekszem ügyetlen szem,
na lássuk ügyes szemmel is
azt a csodát:
tavaszi késődélután,
hibátlan fényözön,
most viszik, most viszik haza
az egész óvodát, és Danikáért
még a kutyájuk is eljött.
Két anya a nyitott autó mellett
egy beszélgetést képtelen befejezni.
A kapuban torlódás:
a bamba baby-sitter az ikrekkel
pont a kutya mellé ejti a napszemüvegét,
"Juj, róka! Segítség, fussunk!"
Az autó a ház, a ház a tyúkól,
és mindenki tyúk.
Az ég felhőtlen, húsz fok,
húsz éve van.

Olyan a szeme, hogy az aranykor
ez a perc lesz neki, és nem más.
Úristen, most mit csináljak?
Mit csináljak?

Bácsi délen
Hogy lehetsz-e még görög szigetnek
vagy Johannesburg egyik külvárosának
magányos, motyogó apója?

titokkal, jó sötéttel, mi mással?
vérfertőzéssel vagy náci múlttal
vagy bankrablással, vagy csak adócsalással,
akin, ahogy öregszik, egyre jobban
kiütnek újra egy plasztikai
műtét nyomai. Találgatják
a boltosok meg a pincér,
ha elcsoszog az étterembe,
és kikéri akcentusával,
amit mindennap szokott:
mibe bolondult bele, mert
valamibe bele kellett neki.

A Nagykönyvben meg van írva,
benne van. Meghasonlott. Ezt a
régi szót használja rá
a Nagykönyv.

Az utcán kártyásokat néz,
és a kártyások föl se néznek.
Egy tref hármassal se ér fel -
csak a pakli volna
üresebb nélküle.

Mogorva, szótlan. Idegen
teste valamennyit elnyel
az itteni fényből, de hát itt úgyis
minden ragyog.

Becsületes, magába roskadt csillag,
kívül az időn, fekete lyuk.

Ne mondd, hogy a Nagykönyv romantikus,
régi pontatlan és naív! Mert új kiadás
úgysincs, és már nem is lesz ezután:
senki többet! a szívünkbe ez van írva.

Ha nem leszel bácsi délen,
nem voltál férfi itt sem.

Először a végén
Mellőlem ma éjjel sorra kihaltak,
akik már mondhatnának valamit.
Azt nem hiszem, hogy egyedül maradtam,
egyedül más... én ne tudnám?
De most nincs más senki itt.
Egy olyan éjszaka végén vagyok,
amikor minden kiderült, sorra minden,
és magam se hiszem, de végigmentem
a járható szakaszon. Először
voltam a végén. Hajnalodik.
Ezek megint a trolihangok,
ezek megint a madarak,
ez itt már megint a kékülő égbolt.
Véletlenedik.

A titkos élet
Ha egyszer majd számonkéri tőled,
akitől semmiképp se várnád,
hogy mért nem volt titkos életed,
nem foghatod rá senkire.

Nem az agyadra gondol ő se,
abban akármi megterem,
hanem annyira, annyira egyszerűen
arra, amiért felelős nem vagy,

mert csak fütyülsz, és közben éled,
míg itt a csodák történelme
csodáról csodára pereg le, és te
azt mondod, köszönöm, van nekem szebb,

és közben nincs, mert honnan lenne,
de mégis időnként hallod a sínpár
koccanását a végtelenben,
és tudod, hogy nem a fogad vacog.