Gesztusok Litera - 2009. június 18.

Barátaimmal két-három éve azt tervezgettük, mivel lehetne javítani az elkeserítő közállapotokon. Erősíteni kéne a bizalmat valahogy, mert senki nem bízik senkiben. Ez akkoriban történt, amikor rekordidő, pár hét alatt egyesült erővel sikerült az egész országnak megtanítani, hogy mi az az árpádsáv, hogy néz ki, és kiket kell gyűlölni miatta (egymást).


Az egyik ötletünk az volt, hogy létre kéne hozni egy tárcarovatszerűséget (olyasmi terjedelemben, mint a kétflekken) a magyarországi politikai napilapokban. Jobb-  és baloldaliakban egyaránt. Az volna a lényeg, hogy ebben a rovatban, ugyanazon a napon, szó szerint ugyanaz a szöveg jelenne meg mindenütt. A (mondjuk) négy szerkesztőség megegyezne egymással, hogy ezt a felületet mindannyian biztosítják, garantálják, és egymást váltva iratnak bele bármit, általuk kiválasztott szerzőkkel. Amit aztán az újságolvasók egyszerre kapnának kézhez. Mindenkinek volna egy lyuk, amin bekukucskálhat az ellentáborba. A részt vevő szerkesztőségek felelőssége lenne, hogy mit és kit tesznek ki a kirakatba, és ezért érdekeltek is volnának abban, hogy a legjobbat (de legalábbis ne a legrosszabbat) mutassák meg magukból. Aki hülyeséget vagy gonoszat ír, az őt és az övéit minősíti. A felkért szerzőkben dolgozna a felelősségérzet, az olvasókban pedig nőne a bizalom. Mert ezzel mindkét oldal gesztust tenne a másik felé, egyúttal szó eshetne akár a lényegről is.

Szóval ezt tervezgettük a barátaimmal, aztán persze hagytuk a fenébe az egészet. Mert belőlünk is hiányzott a bizalom. Mert hát hogy is bírnánk mi megszervezni ilyesmit, mivel tudnánk rávenni a politikai ellenfeleket, hogy minimálisan együttműködjenek, és persze mindig arra jutottunk, hogy semmivel. Ezek régesrég beásták magukat, túl mély a gyűlölet oda-vissza, a saját oldalakon belül meg vérszerződések, klientúrák, hűbéri láncok vannak érvényben, amik kizárnak mindenfajta együttműködést az ellenoldallal (legalábbis nyilvánosan, mert a háttérben persze összedolgoznak, de arról meg ugye nem lehet beszélni). Szóval hagytuk a fenébe az egészet, mert bennünk éppúgy nem volt semmiféle bizalom, mint másokban.

Nem tudom, hányan csináltak és hagytak a fenébe hasonló terveket az elmúlt években, de az az érzésem, hogy többen, mint valaha gondoltam. Mostanában volt egy pár jó tapasztalatom.

A baloldalon egy minden bizonnyal bekövetkező megrendítő vereség és összeomlás… teremthet esélyt egy… megújult, igazi szociáldemokrata formációnak, amely végre szembe mer nézni a nemzeti kérdéssel, s a nemzeti hűséget nem az ördögtől valónak véli, továbbá hajlandónak mutatkozik együttműködni a jobboldallal egyfajta közös nemzeti alap megteremtése érdekében. Ezt Gyurgyák János esszéjében olvastam nemrég, ami egy új magyar nemzetfogalomról szól. Meg se próbálom összefoglalni, csak ajánlom.  Egy hibátlan elemzés valahonnan középről, tárgyilagos, csak éppen a kormányoldal kapja benne a nagyobbat, persze, mert ő a kormányoldal. Ami gesztus benne, hogy a Népszabadságban jelent meg.

Június negyedikén vendég voltam egy kelet-magyarországi faluban, és ott voltam a trianoni megemlékezésen. Komoly arcok, gyászszalaggal letakart kicsi Nagymagyarország-jelvények a szív fölött. Koszorúzás, énekkar. Komoly volt, ízléses és szép. De én végig ideges voltam, vártam a beszédet, mert tudtam, hogy beszéd az lesz, beszédnek kell lennie, és attól tartottam – mivel kevés volt bennem a bizalom –, hogy mindjárt kiáll valaki középre, és zsidózni kezd, és az lesz a beszéd.

De nem ez történt. Először is nem kiállt - mert kerekesszékben ült. Idős református lelkész volt. Mesélt. A gyerekkoráról, Trianonról, majd elmondott egy történetet az ezernyolcszázötvenes évekből. Arany János, mint a nagykőrösi gimnázium tanára zsidózni hallotta az egyik diákját, és ezek után megtagadta a tanítást. Három napig jártak hozzá követségek, teljes osztályok, mire hajlandó volt megbocsátani a következő szavak kíséretében: gyerekek, egy elvesztett szabadságharc után vagyunk! Ha most még erkölcsi fölényt sem tudunk felmutatni, akkor végleg elvesztünk.
Ezt mondta el az idős lelkész a kerekes székéből a trianoni évfordulón egy faluban. Megtehette volna, hogy egyáltalán nem beszél zsidókról, nem lett volna muszáj, de ő nem ezt választotta, hanem azt mondta el, hogy mi az, ami biztos, hogy nem fér össze az igazi magyar hazafisággal: az antiszemitizmus (kirekesztés, rasszizmus stb.). Megragadta az alkalmat. Aztán mindenki békében hazament.