Élőbeszéd

I. Kétszerkettő; Kesztyű

Kétszerkettő

Kétszer kettő az négy.
Ha sosem mondod el - elfelejtik.
Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.

Kesztyű

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek mint egy kesztyű.
pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.

____________________________

II. Fel és alá az érdligeti állomáson

Szomorúan

Ki kéne bolondulni innen,
Mint az öngyilkos, ha visszafele él.
Leszedni az i-ről a pontot,
De visszarakni, ha a helye fehér.
A legjobb, ha úgy marad minden,
Ahogy találtam, nem is volt rossz az úgy.
Megvetni a megbomlott ágyat,
Földön aludni, és meggyógyul a múlt.
Ajándék volt. Hallom, hogy koppan,
Mielőtt leesne, jóval hamarább,
Angyal száll át, helyreáll a rend,
Kibomlik a papír, kiesik a tárgy.
És akkor megkezdeni szépen,
Mint az öngyilkos, ha visszafele él:
Elfelejteni az egészet,
Kis cetliket írni: tej, kenyér
tej, kenyér
Család, nulla óra
Az ideálok megöregedtek
és az utolsó alomnyi kölyök
már buta lett, kicsi és gyönge.
Meg kellett tartani őket,
mert sem elajándékozni,
sem vízbe fojtani nem ment.
Felnőttek hát az öregekkel.
Reszketve együtt alszanak, és
ha megszimatolják, hogy
az éjszaka ördögálarca mögött
szájon nyalja magát a nap,
a kis falka odakint olyankor
egyszerre felnyüszít.
Mi tartjuk magunkat. Még mindig
ég a villany, még mindig
körülüljük az asztalt,
még mindig ott a társas-
játék előttünk, még mindig
ott a kocka a kisebbik
lányunk kezében, és még
mindig nem dobtuk el.
Egy tragédia
A régi kutyánk, amikor gyerekünk született,
okos lett, mint a Nap.
Két lábra állt és táncolt,
gondolkozott,
majdnem beszélt,
értett a szóból. Rákos lett,
elpusztult idő előtt.
Harcra kelt, küzdött
és elbukott.
Pénz
Te csak a sárkány voltál,
annyi ostoba fejjel,
amennyit éppen nem lehet levágni.
Akkoriban már visszafejlődött
a szárnyad, és a nagy test
súlyától ülnöd vagy feküdnöd
kellett. Későn születtem,
én már csak ezt láttam belőled:
egy borzasztó féreg hever
a kincsen.
Ez zavart össze. Azt hittem,
le bírnálak győzni, és aztán
csak két dologgal nem bírnék el:
a dögszaggal meg a kinccsel.
Egyszóval: megsajnáltalak.
Két szóval: gyáva voltam.
El is ment így az ifjúságom.
Azt te se mondd, hogy észre se vettél!
Királyfi voltam, karddal
és lovon. Lángot is fújtál rám,
úgyhogy ezt ne mondd!
De minden másban neked lett igazad.
Csak egy kincs van a világon,
és belőled is csak egyetlenegy van,
Sárkány. Azt hiszem, feladom.
Megcsalt űrhajós
Csak azért, mert hajdanában én
leszálltam rád egy párszor, és most
szóváteszem, hogy mennyire
idegen lettél már megint, még
nem vagyok megsértve rád.
Elfogadom: neked ott mindegy.
Én magamtól vártam többet,
és kettőnk közül persze te vagy a Hold.
Másoknak ennyit se mondanék,
mert voltak, akik énrám néztek így,
tudnának mesélni páran, akiknek
én voltam a Holdjuk, úgy bizony!
Sokat tanultam tőled,
stílust, hidegséget,
bölcs hallgatást.
Sokszor megaláztam őket,
mert az én hűvös felszínemre szálltak.
Szegények azt hitték, hogy a tiéd.
Talán még most is azt hiszik.
Bár… régi történet ez már nekik is.
De én jártam rajtad, tényleg,
és szörnyű volt ott nekem
mindannyiszor!
Űriszony, ügyetlen ruha,
fény-árnyék, átmenet nélkül,
örökös tiszta helyzet.
A szabadsághoz köze semmi.
Rettegés a hazaúttól,
hazaút, aztán szégyen, mert
meséltem, és mindig belesültem.
Nekem ilyen volt a holdutazás.
Azóta mások is jártak rajtad.
Újak, fiatalabbak.
Lesülve jöttek haza mind.
Mesélték, mennyi
kalandjuk volt a Holdon.
Sokfélét meséltek, szörnyűt is.
Kitalálni olyat nem is lehetne,
kétségtelen, hogy jártak rajtad ők is.
Nem hinni el beteges volna,
felszínes, bamba gőg.
Megcsaltál velük, de nem baj.

Sokáig rád se néztem,
azt hittem, már mindegy,
de történt most valami furcsa.
Tegnap kinevetett a lányom.
Megtudta valaki mástól,
hogy az apja járt a Holdon,
és megkérdezte tőlem, igaz-e.
És amikor meghallotta a választ,
nagyot nevetett. Azt hittem,
haragudni nem lehet rá.
Pedig lehetett.

Kedves Hold, nem arra kérlek,
hogy igazolj előtte: hős vagyok.
Hazugság volna, hisz mondom,
nekem minden egyes találkám
maga a sivár iszonyat volt veled.
És mégis azt szeretném
- bár a kérés férfiatlan -
hogy ne tagadj majd meg engem,
hogyha egyszer megkérdezi tőled,
voltam-e én is valaki.
És nem évszak
- Most szépen elmormolom a várost -
pózoltam magamnak, mint aki mormol,
mint aki joggal beszélhet magában, pedig
ki se láttam az irodalomból.
Talajlélektani Kutató Intézet -
így becéztünk arra valami villát.
Most épp a kerítése mellett
járok, szemembe süt a csillár.
Huszonhat éves vagyok, más ilyenkor -
sarokhoz érek, de tudom az utat:
most két társasház jön. Igen. Meg is állok,
lakónévsor: Pogány, Ellinger, Kutas,
Kéry. Stimmel. Mormolom a várost.
Megint kimondtam. De túl magasztos.
Még háromszáz méter és villamossín.
Egyetemre járok, évet halasztok.
Itt majd egy gyógyszertár... Igen. ZÁRVA-tábla,
mellette az ügyeletes patikák.
Tovább a fasoron befelé. Jó nagy
csönd. Velem sem kihaltabb a világ.
A lépteim puhák, de kabátzsebemben
három kulcscsomót csörget egy kéz:
a régit, az újat és az igazit
(utóbbi még meg sincs, a többi elvész).
Váratlanul elhallgatnak a kulcsok,
mint a nagycsalád, ha csönget az angyal.
Még két napom van, hogy elengedjen
egy lány, testében a fiammal.
Most szépen elmormolom...
Mintha egy autót hagynék ott az utcán
nyitott ajtókkal a helyszínelőknek -
nekem semmi közöm a jellememhez,
két külön szó vagyunk, talaj és kőzet,
jelen és múlt, jövő és jelen. Térek
haza. Nincs pofám kihívni a sorsot.
Nem gravitáció vagy szerelem, csak
a megszokás fűz ehhez a korhoz.
Azonos pályán a Földdel: közös hold,
közösen kivédett meteorzápor...
Városmajor utca, telefonközpont:
mormoló, nagy, sötét ironizátor.
Most szépen elmormolom a várost
- mormoltam, de csak a város mormolt,
az igazat mormolta a színtisztát,
de az egy ironikus kor volt.
Ironizált az az ősz, az az éjjel,
azok a házak, ahogy következtek,
ahogy a szél fújt, ahogy látszott,
de mégse látszott a vég meg a kezdet.
Csak tértem, tértem, tértem haza folyton
éveken át, éjjel, a bukás helyett.
Néha jöttek párok: elkésett,
veszekedő vagy szótlan idézőjelek.
Sanzon
A szemembe néz, és rólam kérdez,
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Így beszél: te és neked és téged.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Áttér magára, kitárulkozik,
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
"Ásíts nyugodtan, te úgyis értesz!"
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Azt mondja, szeret, és megalázkodik.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Hogy mondjam neki, ha én se értem,
Hogy lehetséges, hogy nem vagyok én?
Hogy most jövök rá, hogy mindig is tudtam,
De én se értem, hogy nem vagyok én.
Nem vagyok itt, és nem vagyok máshol,
Kettő sem vagyok - csak nem vagyok én.
Azt mondja, sokszor vele is így van.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Azt mondja, mondjam csak, mondjam, csak mondjam.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Azt mondja, érti, és tényleg sír is.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Azt mondja, jó, csak legalább te menj el.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Mint aki megérti, feláll, de nem megy.
Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?
Elmegy, de visszafut, leül, feláll -
Egy megmaradt házasság
Naiv maradtál, mint a pára.
Felszállsz, leszállsz,
meg-megülsz az ablakon,
én pedig nézlek, lélegezlek,
ki is, be is,
mert én is itt lakom.
Egy eltűnt színházban élünk,
már csak két elhúzott
függöny jelzi, hol volt.
A nap besüt, az idő múlik,
nem mondanám,
ha nem volnál meghatódós.
Az idő múlik, a nap elsüt
ferdén, mert tél van,
egész az alvó kutyáig.
A kétszer kettő jutott eszembe
róla reggel
s jár az agyam még délután is.
Most boldog vagyok, mert egyben látom,
aminek rég
szét kellett volna esni,
te naiva vagy, bízol bennem,
megmondod: négy,
és tudom, hogy nem nevetsz ki.
Állástalan táncosnő
André Kertész fotójához: kávéházi asztalnál fiatal lány kabátban újságot fut át
Vissza a kályhához, ha megvan, ha nem dobták ki még,
de úgyse dobták, mindig ez a sértődött kis bácsi volt
a hátrabillent vaskalappal - minthogyha ő megmondta
volna már a múltkor is, de hagyjuk ezt: jönnek be még
újak, hálistennek, nekik talán még nem hiába járatom…
- De Kályha úr, édes, én pont magához jöttem, higgye el,
és tudom, hogy most utál, mert tényleg régen jártam itt nagyon
de az élet elsodort, maga ne tudná, hogy van ez? Igenis a
a tanácsaira szomjazom, amúgy meg intelligens a háta…
- Ült volna szembe, már bocsánat, üresek az asztalok,
a kabátjára nincs szavam, habár egy becsületsértéssel ér fel
hogy képes volt kabátban leülni… de ezt is megszokom,
a tanácsaim pedig, na persze, a tanácsaim, na ja,
hát nézze, kislány, a tánc az annál fontosabb dolog,
mint hogy a táncosokra lehetne bízni, itt vagyok példul
én: egyetlen lépést se tettem életemben, de mondhatom,
nem egy és nem két balerina fordult már meg itt,
és a fűtésre nem volt egy rossz szavuk! - Nekem talán volt?
- Mi az, hogy! Most is vacog, csak jólnevelten! Manapság
ennek is örülni kéne, de én már hadd ne essek hasra ennyitől!
Maga nem azzal jött be, hogy milyen jó kis meleg van itt,
de bezzeg künn a szél sikolt, hanem csak úgy… bejött.
- Pedig tényleg sikolt, ez nem tavasz, tavasz csak itt van,
itt magánál, Kályha úr! - Csak hízelegjen, táncosnőnek akkor
se szólítom, nem én! Az élet, kérem, az nem tánctanfolyam,
hogy a hirdetési oldalt böngészgetve a kályha mellől újrakezdjük!
- De akkor mi, az Isten szép szerelmére, mégis micsoda?
- Na hagyjon ezzel, kislány, ne mérgesítsen, mert a végén
még el találom mondani, hogy az összes belépő részeges
csibészben az ócskást látni, az milyen. Na nem! lnkább maga
meséljen valami szépet, hadd fiatalodjak, nem baj, ha nem igaz.
Indulás a koordináta-rendszerből
A pont, az Origó, mint testből a lélek
kirepült egy nap, kilebegett, kiszállt,
elindult világot látni belőlem,
a világot, ami központot keres,
királyt - zérust, vagy királyt - és vitte, vonta
magával a rendszert: mindhárom tengelyét,
hogy felverje őket akárhol másutt
s azzá legyen ott is, amiből egy
elég; kilebegett belőlem az Egy Pont,
de nem messze megállt, és ott lebeg,
a megfoghatatlan volt idebent eddig
és most kell megfogni, különben hogy
legyek. A Pont, az Origó még nem
a lélek, a lélek megmaradt idebent,
mint repülőablaknál, lesütött szemmel -
még érzi az Origót, és tűnődik: mire ment?
Fel és alá az érdligeti állomáson
A gazban román cigarettás doboz
és bánat a szívben,
leszegett fej, erős napsütés,
még mindig fiatalnak látszom.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, nincs már itt semmi,
nincs bizony, bezzeg valaha.
Harminc éve helyes kis állomás volt,
telente fűtött váróterem, kint fehér
murva és piros-fehér padok,
sok hosszú szerelvény, egész mondat.
Most földig rombolt épület,
betonperon, a gazban cigarettás
doboz és pontatlan
érzés a szívben.
Régen az hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, meglátod, te is ilyen leszel,
ilyen leszel, bizony, mert a jellem
a büdös életben meg nem változik.
Közben ráérősen,
mintha győztes csatából érnének ide,
örök vesztes-külsejű emberek
szállingózzák végig a peront,
kis ácsorgások, föl-le séták,
cigaretták, sok kis kevés idő.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
azt mondtam, csúfak és prolik,
azt mondtam, várakozók.
Most földig rombolt önérzet,
széttaposott cipő, borosta, bánat,
egy szinte véletlen arany karóra,
leszegett fej és félrenevelt múlt.
A múlt, ha nem múltnak nevelték,
kamaszkorától csak bosszút áll, mert
mindennap így szól egy szép napon:
"nézz rám: az érdligeti állomás voltam
egykor. És most is csak az vagyok.
Mondjad, mi érdekel.
A bogaras bácsi meghalt.
Szétnyílt tenyeréből
a szarvasbogár elrepült.
A jövő már keményebb dió."
És ezzel vállat von a múlt.
A hangosbeszélő viszont beszélni kezd,
mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is,
és jövőt ígér: egy vonatot.
Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, ők csak egy kis
pont ugyan, de az is jobb mint a semmi,
és hogy változnak az idők.
Szomorkás csönd lesz, mert ugyanazt
szégyelli megkérdezni a gaz és
a szív és a román cigarettás doboz:
ugyan mivé?
És vonat jön, mint a menetrendben,
egyszercsak itt áll, és elvisz innen,
rövid szerelvény, hiányos mondat,
leülök, nézek, mint az ablak.
Ugyan mivé.
Nem sajnálok és nem vetek meg,
célt akarok és könnyű lelket,
ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van:
zengő érc fölött, személyvagonban.
De nem tudom.
____________________________
III. Élőbeszéd
Élőbeszéd
1.
Egyedül voltam otthon, csöngettek,
és belépett a Halál.
Beszélgetni jött, ahogy szokta
- jóban vagyunk, sőt, barátok.
Szeret annyira, hogy fölényesen
el bírjuk kerülni egymás közt
barátságunk sötét foltját,
az egyenlőtlen viszonyt.
Neki erről megvan a maga
elmélete, el is mondta egyszer.
Nem volt könnyű beszélgetés, de aztán
túltettük rajta magunkat.
Így legalább nincs köztünk hazugság
és tudunk beszélni bármi másról.
Most is, hogy bejött, és a lakás
sötétebb lett, és villanyt kellett gyújtani
és a kávé, amivel megkínáltam,
megint csak jéggé dermedt,
inkább csak nevettünk,
hogy ezt eljátsszuk minden alkalommal
és nálam, úgy látszik, nem fog ő már
kávét inni sohasem.
- Nem hoztam semmit a gyerekeknek - mondta.
- Talán jobb is! - vágtam rá bátran.
Nevettünk megint, és máris újra
megvolt köztünk a régi hang.
2.
- Egy idős úrtól jövök - kezdte. -
Ismerted messziről.
Nem hangsúlyozta ki a múlt időt,
a vérem mégis megfagyott, de hagyján,
hogy megfagyott a vérem,
mert egy rossz, silány kis érzés is elfogott:
hű, megint meghalt valaki!
- Ne mondd! - sajnálkoztam, de
fogalmam se volt, kiről beszél, ezért,
hogy részvétlenségemet ne vegye észre,
gyorsan hozzátettem viccesen:
- Na várjál, előbb tisztázzuk: én
haltam meg, vagy ő?
- Ő hát, te hülye! - válaszolta, -
hogy kérdezhetsz ilyet?
- Kicsit megnyomtad a múlt időt -
hazudtam. - Tulajdonképpen
lehettem volna én is, végülis.
- Akkor bocsáss meg, félreérthetően
fogalmaztam. Nekem kéne figyelnem,
de folyton átlépem ezt a vacak
kis határt, én se látok le már
a lábamig… Szóval nyugodj meg,
ő halt meg, sőt, a végén már
ő hívott meg magához engem,
mert nem bírta már a szenvedést,
nagyon beteg volt. A neve idegen,
és nem fog sokat mondani neked,
az utolsó náci volt, na,
ez a lényeg, bizony,
így telik az idő!
- Na erre nem számítottam! -
válaszoltam, és ez őszinte volt.
3.
És azonnal gyanakodni kezdtem,
ahogy egy ilyen kényes témánál
óhatatlan.
- De hogyhogy éppen hozzám
jöttél tőle? Semmi közöm hozzá!
Vagy hallottál rólam valamit?
Vállat vont. - Gondoltam,
érdekelni fog. - Ja, persze, hogyne! -
nyugodtam meg kicsit. - De mondd, és
az biztos, hogy ő volt az utolsó?
Nem lehet, hogy még mindig él
egy reszkető vénség valahol délen,
egy montevideói öregek otthonában,
száz éves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen…
Bár itt elakadtam, ő válaszolt.
- Nem, nem él még egy, valahol délen,
reszkető vénség egy montevideói
öregek otthonában, száz éves
elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
És csúfolkodva tette hozzá:
- De, mint tudjuk, mindig él még egy
valahol délen, reszkető vénség
egy montevideói öregek otthonában,
száz éves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
4.
- Egy furcsa kérdést szeretnék
feltenni neked - folytatta
rövid csend után. - De tényleg
nagyon furcsa lesz, lehet, hogy
ki fogsz belőlem ábrándulni.
(Mosolygott, mosolyogtam én is,
pedig ki nem állom, ha így viccelődik.)
Mi a különbség közte és
mondjuk teközted? Tudom, hogy létezik,
de nem tudom, mi az. Várjál,
kérdezem egyszerűbben: mi a különbség
gyilkos és áldozat között,
hát nem együtt érnek valamit?
Meg vagy lepve, mi? Azt hitted,
ha valakinek illene tudni ennyit,
az éppen én vagyok. Hát bizony,
nem tudok. Erkölcsi érzékem nulla,
anélkül dolgozom.
5.
- De úgy látom - folytatta rögtön, - hogy
magyarázattal tartozom. Én már
ott voltam a legelső halottnál. Ezt tudod.
Bólintottam.
- Tapasztalatlan voltam, hiszen
emberhalottat addig
nem látott senki, én se,
ezért még jó sokáig
meg voltam győződve, hogy az,
ami Ábellel történt,
úgy volt természetes.
Később aztán gondolkodóba estem,
mert ott voltam persze máig
minden alkalommal, és bizony
igencsak sok szelíd elalvást
láttam később, többet talán, mint
ahány szörnyűségeset, sőt,
Ádám és Éva pusztulása elméletben
előbb is volt kész, mint Ábelé,
de mindent összevetve én azért
mégiscsak egy gyilkosságról
kaptam a nevem.
6.
- Apropó a nevem… szóljál,
ha irtózol tőle, jó?
(Nem a nevedtől irtózom,
hanem tőled, gondoltam,
de nem mondtam ki persze.
Ilyet az ember az ellenségének
se mond. És közben zavart,
hogy nem jut eszembe semmi,
pedig most le kéne kötnöm,
szórakoztatnom kéne, hogy minél
később menjen tovább. Kutya
kötelességem lenne húzni az időt.)
7.
- Tudod, az az érzésem néha -
folytatta, - hogy az én munkám
szinte fölösleges. Pedig jókedvemben
szinte mindenhatónak
képzelem magam. Munka közben
régi slágereket dúdolok, sőt,
gondolkodom a világ folyásán.
A történelem az élet tanítómestere,
dúdolom, a történelemé pedig az élet,
melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás
és a végére vajon melyikük marad?
És a nagy háború, ötvenmillió halott
távolabbról nézve már csak két
későkeresztény szekta vitája,
később még az se lesz -
kérdezz ma meg tíz embert: ki
ölte meg Káint? Öt nem is hallott róla,
két díszpinty meg rávágja: Ábel.
Nevetett.
- Szóval nekem jóformán semmi dolgom.
Úgy érzem, mintha ez az egy szem
Káin meg ez az egy birka Ábel
tenné a dolgát vég nélkül,
értelmetlenül. Jókedvemben
ilyesmiken töröm a fejem. Ha lenne
tehetségem hozzá, biztos
megírnám ezt az egészet egyszer -
tette hozzá félig szégyenlősen,
félig fanyarul. - De látod,
már megint csak rólam beszélünk.
Te nagyon hallgatsz. Veled mi van?
8.
- Az a helyzet, hogy félek - folytatta
kelletlen csend után. - Maholnap
száz éve forgatom a fejemben
ezeket a ti dédelgetett
kedvenceiteket, a nácikat…
tudom, mit akarsz mondani,
hallgass végig légy szíves! Nem értem,
mi ez a rajongás bennetek. Én nem
látok bennük se jót, se rosszat,
de ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel,
akkor mit szerettek ti bennük ennyire?
- A nácikban? - kérdeztem döbbenten. - Mi?
Bennük? Már a kérdést se értem!
(Pedig értettem bizony.)
- Szerintem érted - vonta meg a vállát, -
de ha akarod, mondhatjuk
hálának is. Mintha elintéztek volna
valamit helyettetek. Vagy tévedek?
- Először is: kik azok a ti? - próbáltam
egy kis időt nyerni. - Mi, emberek?
- Hát persze - válaszolta. - Tudtam,
hogy értesz. Én őszintén bevallom,
eddig alábecsültelek titeket.
Sokáig néztem rátok úgy
mint egy csapat majomra,
akik ott lökdösődnek mindig
valami tűz körül, amit
nem is ők gyújtottak, és úgyis
magától alszik ki a végén.
De ez a tűz szét lett rugdosva,
el lett taposva, hogy
költőien fejezzem ki magam, és
kiderült, hogy drága az emberélet…
Te mondd: nem estetek ti át
a ló túloldalára?
Véletlenségből nem az öröklét
lett újabban a célotok?
- Csak nem a haláltól félsz? -
kérdeztem elhűlve, és
elnyomtam egy vigyort.
- Mért csodálkozol? Talán igen.
9.
- Hát te bolond vagy! - bátorodtam fel.
(Jólesett, hogy szidhatom, és mégis
szóhoz jut végre egész szolgalelkem.)
- Te félsz a haláltól? Te?!
Ép vagy és egészséges! Erőd teljében!
Ennyi dolgod nem volt még soha!
Ami meg a jövődet illeti, hát
én nem is szívesen gondolok bele,
hogy mi lesz itt nemsokára,
mert úgy felejtünk, mintha
fizetnének érte, és szép csendben
szörnyű idők közelednek.
Ha csak a saját memóriámra
gondolok: hetekre, hónapokra képes
vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen
mi lakik bennem… Te félsz?
Mit mondjak én? - fejeztem be
szinte lelkesen.
10.
Ideges lett és dühös. Hazug
prófétálásom felháborította.
- Hagyjál már békén a nácikkal! -
mordult rám. - Állandóan
velük jössz elő! Nem róluk van szó,
hanem rólatok! Hogy velem mi lesz,
azzal meg ne törődj, azt majd
megoldom én!
Felcsattant, szinte rikácsolt.
- De ez?! Ez állat! Állat! Ettől
meg kell szabadulnotok! Ez állat,
és akármit csináltok vele,
állat volt, és állat is marad!
Adhattok neki pénzt,
írhattok róla regényt,
beleszerethettek,
belétek szerethet,
akkor is állat, és az is marad!
Éheztessétek, etessétek,
vetkőztessétek, öltöztessétek,
tagadjátok le neki, micsoda,
csináljatok akármit vele,
csak egy kicsit nézzetek félre,
saját lelketekbe vagy a végtelen égre,
az állat kibújik belőle újra:
a keze véres, a pofája rémült,
veszélyt szimatol az orra,
ő maga félelemszagot áraszt -
állat volt, és állat is marad!
Ha valaki, akkor én ismerem,
végigpróbáltam vele
mindent az égvilágon,
de csak annyit fogott fel az égvilágból,
hogy ő halandó. És mint
a rosszul meglőtt állat,
úgy él azóta. Szenved.
Szabaduljatok meg tőle, és
szabadítsátok meg magától!
Irtsátok ki, végezzetek vele! Ne
hagyjátok félbe, amit elkezdtetek!
Magatoknak tartoztok ennyivel -
fejezte be a Halál.
11.
Miután elment, csak ültem
gyávaságomban egyedül.
Jó félóra telt el, mire
a szekrény alól előbújt az élet
egész kisbetűs testében remegve, és
óvatosan visszamászott belém.
- Hát azért mondhattál volna
egy nemet neki - jegyezte meg
óvatosan, de tovább nem
feszítette a húrt - érezte, nincs
túl sok egymás szemére
hányni valónk. Munkához látott inkább.
Megborzongatott, megnevettetett.
A fejemet is megcsóválta párszor.
Kiszellőztettetett velem.
Hazahozta a családomat.
Hazudtatott nekik, meséltetett
velük nekem, szép álmokat
kívántatott velem.
Ébren tartott, az erkélyre állított, egy
majdnem kitelt holdat tett elém
és azt nézette velem, hiába. De
végül aztán macskát küldött
az udvarra, és a zúzott kavics
megbocsátón csikorgott
a súlyos léptek alatt.
____________________________
IV. Több ismeretlenes álom
Több ismeretlenes álom
Két szál füstön lóg a Föld,
a vékony az enyém, az övé a vastag.
Elnyomom a csikket, már nem rakok a tűzre,
egy szál füstön lóg a Föld,
aztán az is elvékonyodik,
elszegényedik, megöregszik, meghal.
Azt álmodom, hogy gyilkos leszek,
ha nem lesz egy hajszál, ami megtart.
Hajnal körül, bibliai tájon
balról jobbra átvonul a dátum.
Elől a nyáj: a másodpercek,
a perc, óra, nap, majd a hónap,
mögöttük végül három
fiával elballag a kettes.
És reggel lesz, budapesti reggel.
Azt álmodtam, hogy gyilkos vagyok,
mert voltam már, legalábbis egyszer.
Két szál vízszintes füst az égen,
repülőszar, egészen friss még.
Cigaretta, utca, újság, levegő
és már nincs is kondenzcsík az égen.
A gyilkosság a füstbe ment, tudom,
benne bújt el nehogy elkövessék
és van mögöttem valaki a sorban,
akire már nem jut felelősség.
____________________________
V. Egy hét az öreg Káinnál
A mítosz
Káin, ha valahol rátalálnak,
pár nap alatt összeszedi magát,
nyugtalan lesz, elkezd kutatni,
a nevéért feltúrja a házat
és előhúzza valahonnan
a nevét. Állati félelem fogja el,
kimegy a kertbe, és a ház mögött
becsörtet a sűrűbe, eltűnik.
A nyomozók rendre megszületnek,
elvégzik a szükséges iskolákat,
rendőrök lesznek, előrejutnak,
megbízzák őket a Káin-üggyel,
keresnek, olykor rátalálnak,
maguk se hiszik, kicsit haboznak
(ő becsörtet megint a sűrűségbe),
leváltják őket, vagy nyugdíjba mennek,
elhalnak dolgukvégezetlen.
Sokan állítják azt, hogy Káint
elfogni nem is akarja senki,
legalábbis egyes köröknek
érdeke az eljárás hátráltatása.
Hogy testvérgyilkosok vagyunk, és
közös kincsünk a rossz lelkiismeret,
talán erre gondolnak ezek.
De ami Káin régi kertjeit illeti
rendben váltják a lombjukat.
A kis ház bennük elhagyatva áll,
a hajléktalan belefészkel,
az új tulajdonos elűzi, és
házat épít, és a háznak
lakói jönnek, új család. Kis füles
ketrecben meghozzák a macskát,
a macska pedig akár a közhely
még a legmélyebb beszélgetésben is,
körbesétálja az új lakást, és
elfekszik a legpuhább helyen:
valahol mindenkinek igaza van.
Előkészítő látogatás
"Káin úr, ne féljen tőlünk.
Az életéért jöttünk ki önhöz,
de nem elvenni, csak följegyezni.
Beszélgetnénk, és ha hozzájárul,
be-bekapcsolnánk a kamerát -

Nem várunk azonnali választ.
Ez itt a szerződéstervezet.
Gondolja át, mi egyelőre
nem kérünk többet, csak gondolja át -

Önnek is meg kéne szólalnia végre.
Meg kéne törnie hallgatását.
Világméretű kihívások
érik az emberi civilizációt -

Értékválság van, Káin úr!
Szükség lenne a hiteles szóra,
apát keresnek az emberek,
és a Biblia azt mondja, önt -

Tragikus sorsú testvéréről,
aki miatt ön így él, morogva,
a világ zajától távol, úgymond,
nem is kérdezzük, ön dönti el,
kitér-e rá -

És egyelőre nem is zavarnánk tovább,
Káin bácsi, most elmegyünk -

A kertkapuja tárva volt,
kerti útján a lucskos ágak
áthajoltak, és a háza
kilincsnyomásra nyílt.
Kifelé menet zárjuk-e házát,
kössük-e félre ágait,
csukjuk-e be a kertkaput,
vagy minden maradjon így?"
Káin hangja közelről
"Tegnap az ördög járt nálam,
egy kicsit rendet is rakott.
Ezt nem szeretem, mert
utána mindent keresni kell.
Még mindig jobb, ha
csak beszélgetünk, bár
az meg abból áll, hogy
ő beszél.
Persze, mert mindent tud,
amit én tudok,
és a saját hangját
akarja hallani.
Az még néha őt magát is
meg bírja lepni.
Onnan tudom, hogy
mondta ezt is.
Neki se lehet könnyű.
Sose volt senkije.
Az embereit látogatja
körbe-körbe.
Neki mi vagyunk a családja,
ezt szokta mondani,
és hogy túl fogja élni
az egész kurva bandát.
De attól ő is fél ám,
mert a magány az magány.
Amikor tegnap meglátta
a beesett pofámat,
észrevettem rajta, hogy
most megijedt."
Káin és a Biblia
"Az Első Négy Oldalt böngészgetem,
az Első Négy Oldalt betűzgetem.
Én, Káin, vén bűnös, vénségemre
megtanultam ezt is.

Az Első Négy Oldalon fehéren-feketén
ott áll, hogy bizony, született öcsém.
Én, Káin, vén bűnös, vénségemre
megtanultam ezt is.

Bizony, bizony, megtanultam én,
bizony, bizony, még örültem is én,
Hogy mégse a vén bűnös - nocsak,
no lám! - az egyetlen ősapa.

Nem fognak nyugton hagyni mégsem!
Ha minden oldalon ezer öcsém születne,
az emberek fejéből nem verné ki az se,
hogy tőlem származnak mindannyian!

Káin kell ezeknek, a vén bűnös, bizony!
Vénségemre megtanultam ezt is."
A szomszédok kara
"Ő volt Káin? Tényleg? Ne mondja!
Az a kisöreg? Pont az? Ki hitte volna!
Mindig olyan szerényen köszönt.
Várjon csak… ő csinálta a vízözönt!
Nem, az Noé volt, mi is tudjuk azért!
Szóval itt bujkált. Összeáll az egész.
Bizony, most így visszagondolva tényleg
Volt valami ereje a szemének.
A kerítés mellett, ha csak ott állt,
A kutyák is féltek, nem ugatták.
Mért ölték meg? Nézze: volt pénze, biztos!
Vagy tudott valamit, valami titkot.
Vagy betörtek, ő aludt, de megmozdult,
Vagy egy zsidó állt rajta bosszút.
És magyarázza tőlünk bárki másra,
Higgye el nekünk: egy zsidó csinálta!
És jól is tette, mondjon bárki bármit,
A bűnösön meg kell a bosszút állni!
Mert valami tábort csináltak ezek
És aztán oda bezárták ezeket...
Ja, meg se ölték? Hát akkor bocsánat.
Egyszerűen nekivágott a világnak?
És ez a sok rendőr? És a tévék?
Ja, hogy itt valami csoda történt!
Itt élt Káin? Tényleg? Ne mondja!
Az a kisöreg? Pont az? Ki hitte volna!
Mindig olyan szerényen köszönt.
Várjon csak… ő csinálta a vízözönt!"
(És így tovább.)
Epilógus
Ki tudja pontosan már, ki volt az, merthogy rég volt,
Magellán ottveszett, hát tegyük fel azt, hogy Drake volt.
Elindult napnyugatnak, keletről jött meg ő,
Vagy épp fordítva járt el, ez felcserélhető,
A lényeg az, hogy hős lett, egyként rajongott érte
A királynői udvar s a kocsma tölteléke,
Golyó volt ő, ki megjön, minden fabábút földönt,
S minden fafajet meggyőz, hogy gömbölyű a földgömb.

Ki tudja pontosan már, mi volt, igaz se volt tán,
Egy kérdés volt, ha volt, csak egy öblös hang a botrány,
És talán föl se tették az ünnepélyes csendben,
S így ünnepet se rontott a válasz rá: "Hát rend nem!"
S ezért a csőcselék sem vághatta rá: "Halál!"
S ezért lehet talán csak, hogy mát írunk ma már.
A kérdés ez: "Na jó, de abból mégis mi lesz,
Ha napnyugatra tartva keletről megjöhetsz?"

És hagyjuk ezt a kocsmát Shakespeare korával együtt,
És induljunk előre, vagy egész vissza menjünk,
Előre tegnap estig, vagy vissza Káinig,
Ki így nyelvelt az Úrral egyes rabbik szerint:
"Se törvény nincs, se bíró!" Vagyis mindent szabad,
S azóta kóborolnak e megvadult szavak.
A gyilkos, hogyha büszkén fölkél és újra lépked,
Ártatlan lesz majd másutt, mert gömbölyű a lélek.

És itt van újra Káin, és tegnap este van:
Ágyáról épp feláll, vén, de mégse testtelen,
Tévét kapcsol ki, vécét húz le, kezet törölget,
Lefekszik, megkerülte ma is megint a Földet,
Végigvonult alatta az összes régi tette,
És mind helyes, hisz mindet belső parancsra tette…
S megsértődik ma is, ha a súlyuk rázuhan:
Te küldtél körbe-körbe, ne mondd, hogy élsz, uram!
Káin hangja messziről
"Én vagyok Káin, nagybácsi
és űzött nagyvad. Fejemet idétlen
szarv koronázza, kiszáradt fára hasonlít,
a fejem ősvilági nagy fej, amekkorát csak
ki tudott agyalni a középkori rabbi,
hogy el bírjon hinni teljesen -
akkora mint egy családi ház!
Akarjátok látni? Kidugjam
a hegygerinc mögül?
Mit szólnátok, ha kidugnám,
és felkínálnám? Tessék a fejem,
lője keresztül Lámekh, a vén vak,
lője keresztül végre nyíllal,
célozzon helyette a fia, az az idióta,
dirigáljon a vaknak, hova lőjön,
történjen meg a hülye baleset!
Túl nagy már a testem, múljon ki végre!
Mesélni szeretnék nektek,
de ekkora testtel nem lehet!
Én vagyok Káin, nagybácsi vagyok,
és kicsi dolgokról szeretnék mesélni,
de mindig elfelejtem, mekkora lettem.
A hangom minden az égvilágon,
csak nem emberi beszéd.
A nevem tönkre van gondolva régen,
gyerekpróféták gyakorolnak rajta,
de ők is ásítoznak tőle.
Pedig tele vagyok történettel,
érdekesekkel és részletesekkel,
tele vagyok nagybácsi-mesével.
Kicsikkel, amiket értenétek,
de ekkora testtel nem lehet.
A fejem mint egy családi ház,
még egy szarv is kiáll belőle,
értem én, hogy megijednétek,
ha mesélni kezdenék ekkora testtel.
Lőjék már keresztül ezt a nagy fejem!
Káin vagyok, nagybácsi, egy
színes, elrontott, hatalmas élet
és csupa tanulság, nem fogtok unni,
csak hallgassatok bele a mesémbe,
majd meglátjátok, ott se bírtok hagyni!
Komoly, nagytudású öregember vagyok,
nagyszabású öregember, úgy ám,
nem fogtok csalódni bennem.
Ha Ábelről egy szót se - már
meg is van értve! Értek ám
én a ti nyelveteken!
El fogtok ájulni a kalandos,
bűnös, vidám és
nagyszerű történetektől!
Gondolkozni sem muszáj,
levonom én a tanulságot,
láttam én már mindent, ami kell!
Káin vagyok, nagybácsi, és csakis
nagybácsi, alig-alig apa,
két lábon járó tapasztalat.
Soha ne öregedjetek meg!
Réges rég megelőztem már magam,
tessék, újra itt vagyok,
jókora nagyvad, űzött nagyvad!
Ha akarjátok, akkor szörnyeteg!
Most éppen a műtétre várok,
a hagyomány szerint
keresztüllövik nyíllal a fejem,
és akkor kisebb leszek megint.
Nem nagy ügy, csak humorosan kell
felfogni, nagybácsisan. Egyelőre
nem tervezem, hogy elpatkolok.
Majd elmesélem, milyen volt,
csak legyek már rajta túl
Káin vagyok, nagybácsi, nagyvad.
Fel lehet ezt fogni humorosan is.
Ne öregedjetek meg soha.
Ülök a hegygerinc mögött
a fejem mint egy családi ház
és nehéz a szarvam,
mit szólnátok, ha most kidugnám?
Szeretnék már túlesni rajta.
Kérjétek, hogy dugjam ki!
Segítsetek nekem!
Visszhangosak ezek a völgyek
és elnyelik a hangot a hegyek.
Humorosan is fel lehet ezt fogni
fel lehet ezt fogni,
fel lehet ezt fogni
fel lehet
____________________________
VI. Kis majom
Kis majom
Nincs rád most ideje a fejnek. Zúg.
Nincs rád most ideje a parknak. Zúg.
Nincs rád ideje a forgalomnak. Zúg.
Zúgnak.

A város se ér most rá. Ő is zúg.
Az éjszakai ég is elfoglalt. Zúg.
A légkondicionálók is zúgnak.

Semmi se ér most rá. Minden zúg.
Nincs idejük rád, ők most dolgoznak.
Osztozkodnak a halk morajon.
Játsszál egyedül, kis majom.
____________________________
VII. A semmieset
A semmieset
Egy, Kettő, Három és a Többi,
Csak a Nulla nem, csak ő nem,
Holnap meg fog majd együtt szökni,
Egy, Kettő, Három és a Többi,
És nem fog többé visszajönni,
Mert egyre vágyik: el innen!
Egy, Kettő, Három és a Többi,
Csak a Nulla nem, csak ő nem.

A Nulla itt marad, szegényke
És várja a többi számot
Reggelire, aztán ebédre,
A Nulla itt maradt, szegényke,
Próbálkozik, hogy megértse:
"Nulla vagyok, tök világos!"
A Nulla itt maradt, szegényke
És várja a többi számot.

"Egyedül rossz nullának lenni,
Még annál is szinte rosszabb,
Alig vagyok több mint a semmi,
Egyedül rossz nullának lenni,
Nem kérdi senki: maga mennyi?
És nincs, amit erre mondjak,
Egyedül rossz nullának lenni,
Még annál is szinte rosszabb!"

A vacsorát főzi a Nulla,
A semmiből főzi ezt is,
De legalább nincs vele munka,
A vacsorát főzi a Nulla,
Ha nem jönnek egy óra múlva,
Akkor ő bizony lefekszik,
A vacsorát főzi a Nulla,
A semmiből főzi ezt is.

Le is fekszik a Nulla tényleg
És pont alakú az ágya,
Álmában sincsen semmi lényeg,
Le is fekszik a Nulla tényleg,
De bizony rögtön fel is ébred
Mert túl szomorú az álma,
Le is fekszik a Nulla tényleg,
De pont alakú az ágya.

"Nincs többöm, mint a semmiségem,
Semmiségem, nullaságom,
Nincs, aki engem megértsen,
Nincs többöm, mint a semmiségem,
Nulla az én személyiségem,
El is hagyott a társaságom,
Nincs többöm, mint a semmiségem,
Semmiségem, nullaságom!"

Egy, Kettő, Három és a Többi
Ezalatt messze baktat,
Egyikük elkezd nézelődni:
Egy! Kettő! Három! És a Többi!
Talán nem fogtok kiröhögni,
De engem valami aggaszt!
Egy, Kettő, Három és a Többi
Ezalatt messze baktat.

Ahogy mondod, így szól a másik,
A helyzet engem se nyugtat,
Valaki közülünk hiányzik,
Ahogy mondod, így szól a másik,
Egyik zseblámpa nem világít,
Számoljuk már meg magunkat!
Ahogy mondod, így szól a másik,
A helyzet engem se nyugtat.

"Egy! Kettő! Három! És a Többi!
Számoljuk meg a világot?!
Én nem akarok kötözködni,
Egy, Kettő, Három és a Többi,
De itt fogunk megöregedni,
Túl sokan vagyunk mi, számok!
Egy! Kettő! Három! És a Többi!
Számoljuk meg a világot?!"

De számoltak, mert megszavazták,
Megvannak-e mindannyian,
Egy, Kettő és Tízezer-hatszáz,
Csak úgy fejben, mert megszavazták,
Trillió-egynél elhibázták,
És így szóltak: mindegy, mi van.
De számoltak, mert megszavazták,
Megvannak-e mindannyian.

"Hagyjuk már abba, erről ennyit!
Ne kezdjük még egyszer újra,
Mért ne lennénk meg egytől egyig?
Hagyjuk már abba, erről ennyit,
Azoknak, akik valamennyik,
Más úgysem lehet az útja!
Hagyjuk már abba, erről ennyit…
Te jó ég, eltűnt a Nulla!"

A Nullát mind ismerte persze,
Ismerte, akár a rossz pénzt,
De most nem tudták, hogy mi lelte,
A Nullát mind ismerte persze,
Tudták, milyen a Nulla lelke,
És boncolgatni kezdték,
A Nullát mind ismerte persze,
Ismerte, mint a rossz pénzt.

"Megsértődött megint, szerintem!"
"Azt hiszi, otthagytuk direkt!
Hogy miatta mondtuk: el innen!"
"Megsértődött megint, szerintem!"
"Mért, szerinted mit kéne higgyen?"
"Mit tudom én!" "És most mi lesz?"
"Megsértődött megint, szerintem!"
"Azt hiszi, otthagytuk direkt!"

"Ti itt csak vitatkoztok, úgy ám,
Miközben otthon a Nulla
Hever a pont alakú ágyán,
Ti itt csak vitatkozok, úgy ám,
Ő közben mérget vesz be gyáván,
Talán már ki is van múlva,
Ti itt csak vitatkoztok, úgy ám,
Miközben meghal a Nulla!"

"Most akkor menjünk vissza érte,
Vagy maradjunk itt, szökésben?
Nincs többje, mint a semmisége,
Pont azért menjünk vissza érte?!
Nulla az ő személyisége,
Ne maradjunk itt szökésben?
Most akkor menjünk vissza érte
A semmiért egészen?"

"Én nem megyek vissza semmiképp,
Aki akarja, mentse!
A Nulla egy hisztis, rossz színész,
Én nem megyek vissza semmiképp,
Nem tört ki rajta semmi-vész,
A semmi meg sincs teremtve!
Én nem megyek vissza semmiképp,
Aki akarja, mentse!"

"Hagyjuk őt cserben, ejnye-ejnye?
Felejtsük őt el, aszondod?
Ez azért mégis csúnya lenne,
Hagyjuk őt cserben, ejnye-ejnye?
Menjünk tovább a végtelenbe?
Én inkább semmit se mondok.
Hagyjuk őt cserben, ejnye-ejnye,
Én inkább semmit se mondok."

"Hát, ami a Nullát illeti,
Mondhatnék róla egy s mást,
És - bár még hibája sincs neki -
Ami a Nullát illeti,
Szeretnélek óva inteni,
Ismertek, nem vagyok pletykás,
De ami a Nullát illeti,
Mondhatnék róla egy s mást."

"Jelezném egyetértésemet,
Mert nem vagyok pletykás én se,
De a Nulla sajnos nehéz eset,
Jelezném egyetértésemet,
És kérlek, félre ne értsetek,
De ne menjünk vissza érte!
Jelezném egyetértésemet,
Bár nem vagyok pletykás én se."

"Én meg utálom, úgy, ahogy van,
Le bírnám köpni, tessék,
Fulladjon csak meg ott, ahol van,
Mindig utáltam, úgy, ahogy van,
Hozzá nem értem, meg se fogtam
A tojás alakú testét,
Mert én utálom úgy, ahogy van,
Le bírnám köpni, tessék!"

"Beteg a Nulla, mondjuk már ki
És azt, hogy előle szöktünk,
Soha nem tudtunk vele bánni,
Beteg a Nulla, mondjuk már ki,
Az agyunkra ment, be kell látni
(Ettől még nem kell leköpnünk),
Bolond a Nulla, mondjuk már ki
És azt, hogy előle szöktünk!"

"Csak meg ne sajnáljuk, könyörgöm,
Nem sajnál minket ő sem!
A kenyér visszajár, ha kölcsön,
Csak meg ne sajnáljuk, könyörgöm,
Nyilván főz, de nekünk ne főzzön,
Mert magát sajnálja közben!
Csak meg ne sajnáljuk, könyörgöm,
Nem sajnál minket ő sem!"
"Nos akkor hadd mondom én is el,
Mert nem tarthatom magamban:
Bizony a Valamit óvni kell,
Épp ezért hadd mondom én is el:
Az, amit a Nulla képvisel,
Az felvállalhatatlan!
Épp ezért hadd mondom én is el
Mert nem tarthatom magamban."

"Hát én a Nullát védeném is,
Nem olyan szörnyű a semmi!
Nem mindig rombol, néha épít,
Szívem szerint én védeném is:
Színtiszta másság, szinte szép is,
Csak nem most kell érte menni,
Én személy szerint védeném is:
Nem olyan szörnyű a semmi."

"Vitáznak itt a semmiről se!
Mi a szösz, amiről szó van?!
Asziszik, ők a bölcsek bölcse,
Vitáznak itt a semmiről se,
De közbe' ám nem értik ők se:
Nem kell a Nulla, azt' jóvan!
Vitáznak itt a semmiről se,
Mi a szösz, amiről szó van?!"

"Egy! Kettő! Három! És a Többi!
Javaslom inkább, szavazzunk!
Nem kell egymásba belekötni,
Egy, Kettő, Három és a Többi,
Kérdésem a vitát eldönti,
Arra kell jó választ adnunk!
Egy, Kettő, Három és a Többi,
Javaslom, erről szavazzunk:

Akad olyan, aki esetleg -
Izé… szereti a Nullát?
Angyalok köztünk is lehetnek,
Van-e köztünk, aki esetleg -
Adjunk a lelkiismeretnek
Egy esélyt, még egy picurkát!
Van-e köztünk, aki esetleg…
Szóval - szereti a Nullát?"

Egy, Kettő, Három és a Többi
Nem szól egy árva mukkot,
Vállat von, elkezd fészkelődni,
Egy, Kettő, Három és a Többi
Egy halk igent se bír kinyögni
És magának el se suttog,
Egy, Kettő, Három és a Többi
Nem szól egy árva mukkot.

"Hát akkor eldőlt, senki többet?
Összegezném az eredményt,
Durván, hogy tiszta vizet öntsek,
Mert ezzel eldőlt, senki többet:
A Nulla tőlünk megdögölhet,
Döntöttünk, mostantól ez tény!
Hát akkor eldőlt, senki többet,
Összegezvén az eredményt!"

És a számok fellélegeztek,
"Na csakhogy ezt is kimondtuk!"
Amit akartak, ezzel az lett,
Mi tagadás, fellélegeztek,
Mert végre őszinték lehettek,
"Ezentúl nincs semmi-gondunk!"
Bizony-bizony fellélegeztek:
"Na csakhogy ezt is kimondtuk!"

(Mért mentek vissza érte végül?
Máig tűnődnek, miért is.
Az ész itt megáll és visszaszédül,
Hogy mért fordultak vissza végül.
Az éj nappalt, a nappal éjt szül,
Titok van - nyitja mégsincs.
Hát ezért mentek érte végül,
Ezért tűnődnek, miért is.)
____________________________
VIII. Célszerű romok
Célszerű romok
Egy szép napon, mikor egy régi fénykép,
egy fél pár kesztyű
vagy más kacat miatt, nem is tudom,
de a régi önmagammal
szembesültem már megint,
hogy milyen buta voltam és szívtelen
és bár a helyzet nem túl sokat változott,
valami csoda folytán mégis vannak
gyerekeim, múltam, sőt, gerincem,
egyszóval, hogy ma mennyivel boldogabb vagyok,
és váratlanul
és ennek ellenére
és e pillanatban
és vigasztalhatatlanul
a régi önmagamat kezdtem el siratni,
mert mégiscsak elárultam őt
és luxus minden, ami azóta lettem,
mert megváltozni öngyilkosság…
ez jutott eszembe egy szép napon.
Szép nap pedig azért volt ez,
mert váratlanul
és ennek ellenére
és e pillanatban
estéje is lett neki
és a nagy sötétben a belgák,
igen, a belgák jutottak eszembe,
akik nemrégiben egy alkalommal
- így mondja a fáma - nagy jólétükkel nem bírván
már mit kezdeni, gondoltak egyet
és kivilágították az autópályáikat.
A kis Belgium sokáig úszott
fényben éjszakánként,
még akkoriban is, mikor már
réges rég hanyatlott és szegényedett,
mikor már öreg és magányos volt Belgium.
Megálltam ebben a csúfondáros
fényben, ahol ébren nem jártam soha
sem azelőtt, sem azután.
Az első érzés a szánalom volt
- mégiscsak gaz nőtt ki Belgiumból -
a második lett a kíváncsiság, hogy
minek is éltem a fénykorában,
a harmadik, hogy pusztuljon,
ami menthetetlen -
és a negyedik volt menteni
a menthetőt.
Itt állok most tehát,
és tudom, amit tudok:
fölösleges fények nincsenek
és célszerűek a romok.
Kétszer kettő pedig négy.
Ha sosem mondom el - elfelejtik,
ha túl sokszor mondom - nem hiszik el.
És gúnyolódni tilos.
Az És nem évszak és a Lengni legalább címek Vörös István egy-egy versére utalnak.