Cserna-Szabó András: Semmi nincs meg

Rádió
"A középkori Magyarország elbukott /
1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a / frusztrált, de küldetéses / maradványország most múlik ki / csendesen a szemünk előtt."
(Kemény István: Komp-ország, a hídról)

Az is beteg, akinek ebben a hótlan, langyos télben (ha tél ez egyáltalán) nincsenek apokaliptikus sejtései. Előbb-utóbb lekerül a polcról Balassa, természetesen az Ottlik és a hó. Irigykedve olvasom: "Ottlik havazásaira, hófödte tájaira mintha egyenesen Kosztolányi Dezső sugározná a napfényt." Aztán a legvégén: "Hiszen Ottlik és a hó: mindig voltak, vannak. Fehéren, rejtélyes világossággal, szikrázó keményen. (...) Körülötte, fölötte nyugodt, tiszta a levegő, minden megvan - ősz és tavasz között vagyunk."
Nem kell hozzá túl sok depresszió, hogy úgy érezzem: már semmi nincs meg. És erre a semmire Kosztolányi Dezső sugározza a napfényt. Kiestünk a térből és az időből, ősz és tavasz közé zuhantunk, két szék közé, a pad alá: egy fekete lyukba. Nagyjából a megváltás maradt el, a hó. Ez a nagy radír ezúttal nem törölte fehérre a városunk és a lelkünk, cipeljük tovább bűneink, cipeljük a régieket és az újonnan szerzetteket, amíg csak bírjuk. (Nem véletlenül mondja János a patmoszi barlangban a megdicsőült Emberfiának megjelenésekor: "Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó...")
Aztán itt van ez a Krúdy-mondat: "A liget fáiról úgy hullott a hó, mint az emlékezet, és a hóvirágos lombok között mindig karácsony volt." Igen, ebből a havatlan, fekete lyukból nincs kilátás se előre, se hátra: nincs emlékezet. És karácsony sincs, ezen a télen nem született meg a Megváltó.
A világvégi hangulatot csak fokozza Kemény István dupla-apokaliptikája a rádióban. A huszonkilencedik órában egyszerre veszik ködbe, lesz az enyészeté egy ország és maga a Művészet. A kihaló városban, ahol a hajnali köd olyan sűrű, hogy betűket lehet belőle kivésni ("és valahol talán bele is volt vésve szemmagasságban: ENYÉSZET"), Ady Endre csodálatos trónusát pakolja hajóra négy rabló. A trónust, melynek karfáján Brüll Adél húzta végig isteni karmait. (Akinek volt már Lédája, tudja, milyen súlyos és pontos szavak ezek, akinek volt már Lédája, hallja, ahogy a trónszék fáján felsikítanak az isteni karmok, akinek volt már Lédája, érzi, hogy az "isteni karmok" kifejezés azért tűpontos, mert éppen az emberi hiányzik belőle.)
A girhes szűz, Dezső (Kosztolányiról nevezte el magát) "órákig bizonygatta, hogy ez így már nem mehet tovább" - meséli a másnapos bolond, akinek arca Őfelségét szeretett magyarjaira emlékezteti. Ottlik hófödte tájai az enyészeté, és akkor kiderül, hogy Kosztolányi sem működik már, nem sugározza a napfényt, inkább kisördögökkel és bolondokkal iszik a kocsmában, és "tényleg csak nyafog".
A Király, Ady Endre unokája egy párnán ül a radiátoron. Csak alszik vagy ébren tántorog, míg országa szétszóródik, megszűnik. Nincs vesztenivalód, mondja a Bolond a Felségnek. Tehát nincs meg semmi, bólogatunk, ez a mi új szabadságunk: mindent elvesztettünk, nincs felelősség többé. "Gyere le! Én segítek neked. Én úgysem uralkodásra születtem. Legyél az én bolondságom királya!" - kérleli a Bolond, de talán már nincsen hová lejönni. A huszonkilencedik óra nevű fekete lyukban soha nem szikrázik a hó rejtélyes világossága, soha nem süt be a napfény. A huszonkilencedik óra: a két szék közötti padalatt, a két part közötti senkivizén korhadva hánykódó komp.
Kemény országában, ebben a hó nélküli ködben, homályban, enyészetben csupa kisurak élnek. Megint csak tűpontos, mindet ismerem, így ismerem őket, egy boltba járunk, látom őket a hentesnél, a presszóban, a téren, a trolin és a tükörben. "Csák Máték, Borsa Kopaszok. Egy-egy kiskirályság kiskirálya, egy-egy főorvosság főorvosa, egy-egy zöldségesség zöldségese. Egy gazemberség gazembere, sőt, egy kétség kételye. Szétszóródtak." Öt órával vagyunk túl az időn, az életen. Halott túlélők mind, kiesve az időből, s akinek trónszékét rablók cipelik a hajó felé, azt dalolja: "S meghalt a lélek / S így rosszabb, mint holtan a sárban / S ez rosszabb halál, mint az élet." És ebben a versben, ahol aratja a Földet a Végzet, megint feltűnik egy Brüll Adél: "S ki a szentek véréből ivott, / Szilajul, veres fenevadján / Nyargal részegen / A szörnyű asszony, a Titok / S minden ugrásra száz tetem." Úgy látszik, nélküle nincs apokalipszis. A végzethez a szörnyű asszony, úgy tűnik, hozzá van hegesztve, mint Zsigulihoz a vonóhorog. (Akinek volt már Lédája, tudja, miről beszél Ady, mikor azt állítja, halott lélekkel botorkálunk, s akinek volt már Lédája, az hallja közben azt is, ahogy az asszony kacag, sikítva kacag, mint a kősziklára ejtett lemezjátszótű.)
Lassú, kegyetlen, talán soha véget nem érő meló az apokalipszis Keménynél. A gyors halál hó lenne, megváltás. De nem, már végigcsináltuk az idő teljességét, mind a huszonnégy órát, ráhúztunk még ötöt, itt az idő megállt, de még mindig élünk. Halott lélekkel, megváltás nélkül, de még élünk, botorkálunk a napfény helyett valami sűrű és sötét ködben.
Vágvölgyinek mondta Hunter S. Thompson reggeli közben: "Tévesen hisszük azt az Apokalipszisről, hogy az majd egy villanás lesz, rövid lefolyású szenvedés, könnyű halállal a végén. Az Apokalipszis hosszú és nyűgös és kellemetlen. Már jócskán benne járunk. De az is hülye, aki azt hiszi, hogy az Apokalipszis 2001. szeptember 11-én kezdődött. Az Apokalipszis actually valamivel korábban, 2000. november 7-én kezdődött el, mikor George W. Bush megválasztott elnöke lett ennek az országnak!"
Boldog nemzet! Hét éve tocsognak a világvégében. Mi mióta járunk szügyig az apokalipszisben? Mióta élünk halott lelkű Csák Mátékként? Ady óta, Vörösmarty óta, vagy még régebben?
Lesz még csend vagy hó vagy halál?
(A huszonkilencedik óra - Kemény István novellája. Felolvasta: Bicskei István, rendezte: Surányi András, Bartók, február 9.)