Család, gyerekek, autó 7. fejezetLili Marlen

A pályaudvar órája ugyanazt a legendás fél négyet mutatja, mint azon a napon, amikor megállt. A Lili Marlen dallama van a fülemben már a harmadik reggel. Most már megőrülök tőle. Köd van, reggel fél nyolc. Csakis lovagtársaim utazásának jelentősége bírt rá, hogy fölkeljek, és kikísérjem őket a vonathoz. Prágába mennek, Prágába, hogy még ma este felolvassák verseiket és novelláikat a prágaiaknak, holnap pedig meghallgassák a PVO ördögi zongoristáját, Filipet, aki a hírek szerint a májrák előtti utolsó fellépésére készül. Én már nem mehetek velük, mert bármelyik pillanatban megkezdődhet a szülés.
Álmosan és irigyen állok, feltartom őket, ők is feltartanak engem. Beszélgetni nem tudunk, el is jövök, nem várom meg az indulást.
Hajdan más célra tervezett hatalmas lépteimmel hazamegyek. Gyönyörű, terhes feleségem, a kádban alszik. A szülés után két hónapig csak zuhanyozhat, ezért most, amíg lehet, itt tölti az idejét. Kislányunk lesz, utánanéztünk. Talán Lili lesz a neve.
Henye életmódot folytatunk. Kakaót hozok, és beülök én is a kádba az újsággal. Reggelizünk. Énekel. Egymást fertőzzük a Lili Marlennel. A kutyánk karikában hever a kád mellett, mintha tubusból nyomták volna oda. Telik az idő, bár vissza-visszanéz ránk.
A telefon a kezem ügyében, de hallgat. Szeretteink még békén hagynak, mert nekünk most még nagyon-nagyon korán van, ilyenkor még alszunk más napokon. Mégis, akárhogy nézem is a telefont, nem jóindulatúnak látszik, hanem tettrekésznek. Mint ami mindjárt csörög. Rádobom az újságot, és bámulom. Aztán félrenézek, és azonnal meg is szólal.
- Halló. Aprilka Jutka vagyok, és nálad nyílt ki a telefonkönyv. Csak azért hívtalak, mert eltört a lábam, és most itthon fekszem egyedül. Olvasni fogok. Ha valami jót találtam, hívlak.
És leteszi.
A telefonkönyvek nálunk nyílnak ki, mert már régóta mindig itt. Mellettünk van a Vízügyi Hivatal, talán azért. Ezt tudjuk. Gyakoriak a téves hívások és a névtelenek is. Mi ketten ott a kádban sokat tudnánk panaszkodni egymás névtelen telefonjairól. Aprilka Jutkáról annyit kell tudni, meséli Doroti a saját lábtörését, hogy tizenkét éves, és ma valószínűleg a legboldogabb a városban. És lehet, hogy ő maga erre soha nem fog rájönni. Este korcsolyázott, ott tört el a lába, onnan vitte be a nagymamája taxival a kórházba. Gipszet kapott, és most reggel mentő hozta haza. Felszakadt a köd, és a reggeli nap éppen akkor árasztotta el az utcát, amikor a mentősfiú nyakát átkulcsoló Jutka ölben a kapuhoz ért. Sokan látták a jelenetet, és mindenki valamilyen irigységet érzett a hunyorgó, gipszcsizmás kislány iránt.
Pedig semmi más nem fog mostantól történni vele, mint ami kiszámítható. Két hetet tölt gipszben, nagymamája a kedvenc ételeit főzi, déltájban feljön hozzá a két barátnője, mindent elmondanak, ami az iskolában történt, ő pedig elmondja nekik, hogy reggel felhívta az első számot, amit talált, és bejelentette a lábtörést. Elhatározzák, hogy két hét múlva, mikor leveszik majd a gipszet, együtt felhívják azt a számot újra, és elmondják, hogy minden jóra fordult. Fel is írják a telefonszámunkat a gipszre, meg rajzolnak is rá, aláírják, aztán a két lány hazamegy. Jutka pedig folytatja azt a könyvet - élete legkomolyabb könyvét, amit reggel féllábon ugrálva lecibált a polcról, és csodálkozik, hogy ezt ő bizony érti. A könyv pedig nem más, mint az én régi kedvenc könyvem, a Kőbe zárt fájdalom, amit az a Karel írt, akinek az unokája a PVO ördögi zongoristája, Filip. Jutka a Kőbe zárt fájdalmat olvassa most, fullasztóan sűrű soraival, befejezetlenségével, szép zsarnokaival, zsúfolt városaival, mérgeivel, hulláival és orrbavert, magányos Michelangelójával. A két hét alatt lassan végig is olvassa, és a végén mégsem akar Borgia-lány lenni, sem méregkeverő, sem szép, sem bátor.. Neki jó így, nemgonoszan is. A most következő két hetének későbbi szerelmeihez semmi köze. Kizárólag a délelőtti napsütésekhez van, mert ezek mostantól két hétig minden nap megjönnek a szobába. Ő pedig mesélni fogja majd ezeket a napsütötte délelőttöket. Elmeséli tíz év múlva, elmeséli húsz év múlva, egyre többet fogja mesélni, és minket hamar kifelejt belőle.
Egyszercsak eszembe jut, hogy vállaltam egy gyereket.
Leteszem a kagylót, kiszállok a kádból, és elmegyek. És mentem, mentem délutánig. Óráról órára tudtam, hol jár ilyenkor a prágai vonat, mikor lesz a síkságból Pozsony, hánykor érnek át a fiúk a cseh határon, hol látják meg az első igazi lovagvárat, mikortól érnek a sűrű, morva erdőkbe, ahol felüljárók vezetik át a vasút felett a vadcsapást, hol kezd bántóan besütni a fülkébe a téli nap, és melyik város pályaudvarától áll be végleg az az érzés, hogy Berlinbe utazunk, Berlin a centrum, Berlin húz magába, még mindig Berlin, és még jó, ha sikerül kiszállni Prágában.
Mentem, mentem, és a Lili Marlen dallama járt a fejemben, akkor már harmadik napja,a Lili Marlen meg a barátaim, akik elmentek, és itthagytak, csak mert nekem kötelességeim vannak itthon, nekik meg nincsenek, egyedül vannak, és ők meg alig várják, hogy legyenek végre kötelességeik, mentem, és duzzogtam.
Mért nem lehetett előbb szűlni? Mért kell nekem ottlennem a szülésnél? Én nem vagyok apa. Hagyjanak engem békén.
Volt még valami magasztos is a fejemben, amivel, ha kérdezi valaki, le tudtam volna önteni ezt az irdatlan önzést, de nem kérdezte senki. Álltam egy hídon, és néztem a ronda Dunát, álltam kint, az autópálya kezdeténél, ahol a Budapestet elhagyó autók felgyorsulnak,
hosszú ideig álltam egy moziműsor előtt, elintéztem egy ügyet a dékáni hivatalban, megszámoltam a pénzemet, telefonáltam haza háromszor, és tudtam közben, hogy mindez a szentimentális bolyongás nekem most meg van engedve, én ezt most itt mind csinálhatom, én most vállaltam egy gyereket, én most tisztulok, én most búcsúzom a régi életemtől. Szolgálatba állok.
Amikor majd a gyerek megszületik, beáll a végleges szépség korszaka. Aki idáig eleget gyűjtött, az simán boldog lesz, aki nem, annak van még egy lehetősége. Sétáljon végig egy napsütötte napot egyedül, és búcsúzzon el mindentől mint egy férfi. Ez lennék most én.
Mivel ezt tudtam, nem is használt. Végigduzzogtam ezt a napot, és szólt, szólt közben a Lili Marlen.
Nem tudok férfiként veszíteni. Nekem végleges szépség nem létezik. Ahogy nem uralkodik benne király. Ahogy a kőbe sincs zárva fájdalom. Nekem csak a Lili Marlen van a fejemben, és ezeket is csak évekkel később gondolom.
A délutáni napsütés segített rajtam. Elvakított. Befordultam a Király utcába, ami nyugatra néz, és akkor. Szembejött a nap. Szembetaláltam magam a Király utcán szembejövő nappal. Hunyorogtam, fintorogtam, nem láttam. Valamik jöttek szembe. Emberi formák. Emberi alakzatok.Tárgyak. Izék. Kitértek, különben keresztülgázoltam volna rajtuk. Én voltam ott a ragyogás kiválasztottja, egyedül. És akkor, ott, a délutáni napsütésben, elvakulva, a Lili Marlen dallamára valami olyan közönséges ocsmányságot gondoltam a többi emberről, hogy soha, senkinek nem merném elmondani.