Család, gyerekek, autó 31. fejezet A Frusztra

Július végén, mikor a bérházak még hajnalban is a fölösleges hőséget sugározzák, elszaporodnak és nyaralni mennek a fizetett szabadok.
Kellemetlen meglepetés ért a Déliben, mert a máskor üres félhatos gyorson ötkor már egyetlen üres fülkét sem találtam. Pedig most nagyon hiányzott. Fáradt voltam és tele szégyennel. Csak az alvás segíthetett rajtam. Egész éjszakámat egy rossz ügy szolgálatában bértollnokként töltöttem az íróasztalomnál, és aztán nem volt különb a napom többi része sem.
Öt percemmel tudok jószívvel elszámolni mindössze, azzal az öttel, ami alatt egy játékboltban óriási német strandlabdát vettem a kislányaimnak. A Föld domborzata van fölfestve rá olyan pontosan, amilyen pontosan egy német strandlabdára lehet. Elég pontosan. Ez a vásárlás kicsit megnyugtatott. Majd a vonaton felfújom, és kidobom nekik a peronra. Csak addig lehessek egyedül. Egyedül egy fülkében, de üres fülke, mondom, nem volt, és olyat is csak egyet találtam, amiben ketten voltak: Egy kövér nő meg egy csúf gimnazista. Az ablaknál ültek, és máris fejtették a rejtvényt.
Az ajtó mellett ültem le, a lehető legtávolabb tőlük, kulturált arckifejezéssel leplezve, hogy én itt mostantól otthon vagyok, mert én minden héten ilyenkor ebben a kocsiban utazom, ők pedig betolakodók nálam. Elővettem az összehajtogatott földgömböt, a könyököm alá raktam párnának, és államat a tenyerembe téve ügyesen elaludtam. Még éreztem, hogy meglódul a vonat.
Tíz perc múlva, Kelenföldön azonban máris majdnem fölébredtem, hiába voltam rutinos vonatutas és egészen friss alvó, mert öten nyomultak be rajtam keresztül a fülkébe. Ha ugyanezt csomagokkal tették volna, menthetetlenül fölvernek, ám - ezt félálomban is megállapítottam - bőrönd egyáltalán nem volt velük. Kis hátizsákjaikat, kézitáskáikat lendületből lódították föl a csomagtartóba, ők maguk pedig gyorsan lehuppantak. Teljesen tele lett velük a fülke. Megadóan vártam alva a szokásos kiabálást, röhécselést, de semmi. Valami halk duruzsolás. Ez felébresztett.
Szempilláimat följebbhúztam, hogy megnézzem, mit csinálnak. Aztán percekig küzdöttem a nevetéssel. Mind az öten walkmeneztek. Öt dúlt arcú fiatalember élvezte a zenét húsz és negyven közt, az a fajta, akire rá van van írva, hogy ha törik, ha szakad, ő mindörökre eljegyezte magát a művészettel, s - jobb híján - önnön mindenkori idegállapotát is öntörvényű kifejezésmódnak tekinti. Mivel pedig az ilyesmi tőlem sem áll eléggé távol, enyhe undort éreztem, és úgy döntöttem, alvó maradok a fülke számára. Hogy miért hittem azt az én gyakorlatommal öt ilyen pojácáról, hogy tényleg pojácák, és semmi egyéb közük egymáshoz? Talán csak, mert nem volt közös boruk. Ha lett volna, rögtön észreveszem, hogy játszanak nekünk. Nekem meg a rejtvényfejtőknek.
Legközelebb arra ébredtem, hogy már csak a vonatzajt hallom. A walkmenek hallgattak, a fickók vártak. Öt tekintet kerülte egymást. Készült a beszélgetés. Lestem őket.
- Szerintem egyfelé megyünk - mondta hirtelen (a megszólalás sorrendjében) Egy.
- Ehhez nem fér sok kétség - mosolygott Kettő, és mutatta, hogy vonaton vagyunk.
- Már úgy értem, hogy Ördögdre - pontosított Egy.
- Én oda - bólintott Kettő. - Rám van írva, mi?
Rá volt írva. A trikójára.
- ÖRDÖGDI FRUSZTRA, NAGYÖRDÖGD '96 - olvasta Három. - Szóval idén is lesz frusztra Ördögdön?
- Persze, hogy lesz - mondta Négy -, még jó. Nagyobb mint tavaly.
- És rosszabb - tette hozzá Egy. - Úgy értem, hogy még sokkal de sokkal kilátástalanabb. Szerintem persze.
- Vagyis jobb - mondta Kettő.
- Egyszóval az eddigi legrosszabb, ami nekünk elég jó - foglalta össze Öt. - Persze csak ha ti is arra gondoltok, amire én.
- Rengeteg program - mondta Egy. - Programcsomag. Programhalom. Programkupac.
- Programrakás - bólintott Öt.
- És problémák - tette hozzá Négy. - Teljes problémakör. Nem tudsz közben elutazni.
Kört rajzolt a levegőbe.
- Oda mentek? - kérdezte Három.
- Oda - válaszolta Négy.
- Én legalábbis oda - bólintott Egy. - De az egész város kivonul azt hiszem.
Kettő is bólintott.
- Mért, te talán nem? - kérdezte Négy.
- Én még nem tudom - mondta Három.
- Itt a vonaton azt már tudni szokás - türelmetlenkedett Négy.
- Én még tényleg nem tudom.
- Dehogynem tudod - mondta Öt. - Ott láttalak tavaly is.
- Én is - mondta Egy.
- Én is - mondta Kettő.
- Én tavalyelőtt is - mondta Négy.
- Az még a bátyám volt - mondta Három. - Már öngyilkos lett.
A két rejtvényfüzet megrezzent az ablaknál.
- Ja - mondta Négy -, az tényleg lehet. Akkor te most mész először.
- Hát igen - egyezett bele Három.
- Én mondtam, hogy egyfelé megyünk - mondta Egy.
Mintegy varázsütésre zavarba jöttek. Beállt a témahiány. Az öt tekintet megint kerülte egymást. Visszalopták a fejükre a fülhallgatókat. A rejtvényfejtők jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Megint alvást mímeltem.
Amikor legközelebb fölébredtem, teljesen el voltam gémberedve. Megmozdítottam a zsibbadt lábamat, ettől a többi hét pár láb is mozgásba jött.
- Mért nem szóltál? - kérdezte barátságosan Kettő.
- Sok jó ember kis helyen is elfér - szólalt meg a kövér nő.
- Te is oda mész, ahova mi? - kérdezett Négy.
- Ti hova mentek? - ravaszkodtam, mintha nem hallottam volna mindent.
Kettő a trikójára mutatott.
- Nem - mondtam. - Én Balatonkeszin szállok le. Eggyel később.
- Nem is jössz át? - kérdezett tovább Négy.
- Gyerekekkel?
- Miért? - szólt közbe megint a kövér nő. - Úgy hallottam, minden évben rengeteg gyerek van!
- Külön pedofil programok - vihogott Kettő.
- De gyerekek nélkül jönnél, ugye? - mondta Négy.
- Nem hiszem - válaszoltam.
- Nincs is műsorod a frusztrára? - kérdezte Egy - De jó neked!
- De van - válaszoltam mogorván. - Két frusztrára is elég lenne az én műsorom.
- Hát akkor?
- Mondom, hogy várnak. A feleségem meg a kislányaim. Az állomáson.
- És a műsorod?! Képes leszel rázúdítani a műsorodat a családodra, amikor a szomszédban itt egy remek frusztra?!
- Mért nem fújja fel a léggömbjét? - kérdezte a kövér nő. - A gyerekek biztosan örülnének neki. Ha már föl lenne fújva.
A folyosó végéről zaj hallatszott.
- Szerintem a büfés jön - mondta Egy.
- Akkor igyunk sört - javasolta Kettő.
- De mi van, ha a kalauz? - kérdezte Három.
- Inkább legyen a büfés - szólt Öt.
- Szóval nincs jegyed - bólogatott Négy.
- De van - válaszolta Öt. - Diákigazolványom van.
- Hamis? - kérdezte Négy.
- Persze.
- Nem fogja észrevenni - mondta Négy.
- Ha meg mégis a büfés, akkor pláne nem - mondta Kettő.
- Ha meg mégis a kalauz - tette hozzá Egy -, és mégis észreveszi, akkor még mindig hozzácsaphatod a műsorodhoz.
- A negatív élményt - mondta szomorúan Három.
- Feltéve, hogy a kalauz - folytatta Egy -, és nem a büfés.
- Tényleg a kalauz - hallgatózott Négy.
- Tényleg a büfés - hallgatózott Egy. - Szerintem.
Aludni próbáltam.
- Kielégítetlenség, nagy csalódás. Nem tudja valaki? - kérdezte a kövér nő. - Nyolc betű.
- Frusztra - sóhajtott Kettő.
Itt kezdett a kövér nő is gyanús lenni nekem. De hősi erőfeszítéssel még egyszer elaludtam.
Legközelebb sokkal súlyosabb volt a helyzet. Már áldozatot szemeltek ki maguknak. A csúnya kamaszfiút vígasztalták éppen a maguk módján. Annak az egész feje lángolt.
- Én olyan gátlásos voltam ebben a koromban - magyarázta neki Három -, hogy te azt nem hiszed el. Amikor kaptam a bátyámtól egy pornóújságot, azt hiszed, megnéztem? Eldugtam! Eldugtam egy undorító helyre, és rettegtem, hogy valaki megtalálja. Később, amikor véletlenül megtaláltam, hát férgek, ocsmány, nyálkás rovarok és gusztustalan, fekete nyálka lepte el az egészet. Nehéz kor a kamaszkor!
- Én meg olyan gátlásos voltam kamaszkoromban - mondta Egy -, hogy bezárkóztam a fürdőszobába, és heteken át gyakoroltam a rezzenéstelen arcot, ha egyszer majd társaságban elhangzik mellettem ez a kifejezés: szexuális gátlás. Mert azt hittem, hogy akkor majd egyszerre mutat rám mindenki. Nehéz kor a kamaszkor!
- Pontosan ilyen csúnya fiú voltam - kezdett bele Öt -, pattanásos, zsíros, rosszul nyírt. Még fürödni sem tanultam meg rendesen. Nem csoda, hogy a lányok...
- Hagyják már békén azt a szegény fiút, hát nem látják, mennyire szégyelli magát? - vágott közbe a kövér nő. -Úgyse fog magukkal menni oda...
- A frusztrára.
- Oda. Nem fog. De vigyenek engem! Hát nézzék meg, hogy nézek ki! Hát azt hiszik, volt nekem valakim?
- És akkor még - mormogta keserűen Kettő - egyáltalán nem beszéltünk a későbbi partnerkapcsolatokról. Azt javaslom neked, használd ki az időt, amíg még undorodva fordul el tőled minden lány. Az ember ugyanis nagy keservesen megtanul például egy bűvésztrükköt. Kínlódik, ügyetlenkedik, csakis azért, hogy új oldaláról mutatkozhasson be a szerelmének, és aztán, amikor végre úgy ítéli, hogy előállhat a produkcióval, előáll. Bekötteti a szemét a csajjal, aztán egy kicsit vár... ő pedig... neki pedig betelik... lábujjhegyen elmegy. Örökre. Én meg ott álltam bekötött szemmel!
- Szeretném kipanaszkodni magamat végre! - kiáltott fel a kövér nő. - Hát úgy nézek én ki, mint aki ronda ugyan, de legalább okos vagy van stílusa?! Ugye, hogy nem? Én magukkal mennék panaszkodni.
- És még egy - mondta Négy - a legrosszabb az egészben. Az, hogy nem mindenki hülye, aki annak látszik vagy az is. Nekem a pattanásaim már ugyan elmúltak, az eszem mint a beretva, és a világ tragikumára is meglehetősen érzékeny vagyok. És mégis: számítanunk kell arra, hogy ott is megaláznak, ahol nem várnánk. Szembekerültem egy kidobóemberrel, akinek nemcsak kétméteres hossza, hetven centiméteres szélessége, de - esküszöm - mélysége is volt.
Érzékenynek lenni sem csak a mi kiváltságunk.
A vonat fékezni kezdett. Ördögd előtt voltunk. Egy, Kettő, Három, Négy és Öt azt sem mondta, bikmakk, egy szemvillanás alatt eltűntek a fülkéből.
- Hé, várjatok! -sivított utánuk a kövér nő, akiről ebben a pillanatban értettem csak meg, hogy ő Hat. - Mennem kell veletek! Engem a parkban szürkületkor csókolózó szerelmespárnak néznek, és tapintatból kerülnek!
Az ajtóból még visszafordult, két csókot dobott a fülkébe, és a felfújható német földgömbre mutatott:
- Fújjátok fel!
Meghajolt, és eltűnt.
- Koboldnépség - intettem utánuk, hogy valamit én is magyarázzak a fiúnak, aki zavarában nem mert szólni, hogy ő is fújná, így aztán csak én fújtam, fújtam dühödten a nagy, felfújható német földgömböt, és szédültem tőle, meg a szemem káprázott, de fújtam, egészen a balatonkeszi vasútállomásig fújtam, de végül sikerült is keményre fújt földgömbbel befutnom. És ők ott álltak az állomáson ahogy szoktak, nevettek és integettek. És én dobtam volna nekik a nagy, kemény földgolyót ki az ablakon, de nem fér ki rajta, vinném a fülkeajtón, de ott sem fér ki, a szelepje jó német, biztonsági szelep, elmenne a vonat, amíg leeresztem.
- Ereszd le, a tied! - vetettem oda a csúnya fiúnak, felkaptam a táskámat, és kiugrottam a fülkéből. Mindezek ellenére megkockáztatom, hogy aznap boldog voltam.

Most gyorsan vége.