Család, gyerekek, autó 3. fejezetPublicisztika

1901 január elsején (vagy kicsit később, mert nyári meleg van) hajnalban alacsonyan szálló légköri front húzódik Budapest fölé. Felhői mint benzines vatták törlik át a térképet, szaguk tán sohasem fog elpárologni a városból.
Az a félóra, amit a légtérben töltenek, egyike a történelem legcsendesebb korszakainak. Szél egyáltalán nem kíséri a jelenséget, a csillagok egyébként is halk zúgását maga a felhőzet árnyékolja le, a város természetes életfunkciói (szekérzörgés, villamosok, káromkodás, emésztés) pedig úgyis éppen ilyenkor, negyed három és háromnegyed három között a leghalkabbak, szinte nincsenek. Ebben a félórában süket, valóban süket, a csodával határos módon süket a csönd - mint földrengés vagy a földönkívüliek érkezése előtt.
Ennek a pillanatnak a fantasztikumát még száz évvel később is nehéz volna átérezni, ha nem hitelesítené hirtelen egy valódi zaj, olyan, amilyet kitalálni nem lehet: a múlt század lumpjai gyalogolnak át a kereszteződésen, cipőik kopogása soha még ennyire tiszta, részeg zajuk soha még ennyire együgyű : „Kossuth Lajos azt üzente,
elfogyott a regimentje.”
Mondják majd, hogy ezt az ártatlan, idejét múlt, magyar társaságot végül is pont a világűr emelte fel magához, amit a legkevésbé várnánk. Így tűnnek el ezen az éjszakán, s azóta lehetne választani közülük csillagot; de az a valószínűbb, hogy élve kellettek a földönkívülieknek. Egy biztos, így, együtt nem látja többé már őket senki. Ha visszatérnek, családot alapítanak, sorsuk az enyészet, háborúba mennek, újak jönnek helyettük. Vétségük, ami miatt el kell tűnniük, nem vétség. Csak balszerencse. Ők itt most majd egy percen belül olyat látnak, amit nem volna szabad látniuk : kényelmetlen tanúi lesznek egy titkos de nagyszabású természeti jelenségnek.
Igen, most. Kezdődik is. A felhőzet úgy mozdul meg mint egy szivacs egy hatalmas kézben, hat erőteljes mozdulattal (ide-oda-ide-oda-ide-oda) elvégzi a város fertőtlenítését, és arra vonul el, amerről jött. A nagy kézről jobb, ha egy szót sem.
Háromnegyed három.Tart a jelenség.
Az utolsó felhőfoszlányok most tűnnek el a Tátra utca húsz tetőgerince fölött, de már jön is a tű, jön, át a levegőégen, a hegye ferdén, langyosan a sebességtől erre tart, mögötte ott süvít a tűtest és a fecskendő. Nem mertünk beszélni a felhőket mozgató balkézről, inkább ne szóljunk a fecskendőt tartó nagy jobbról se.
Képzeljünk inkább el egy nyílegyenes utat. Autó megy rajta, megy,megy, és még mindig megy, és talán még mindig, és még mindig, és még mindig, és még mindig, és mindig, mindig, mindig, és még mindig, és az út egyenes, tíz kilométer?, húsz?, ötven?, ki tudja. Aztán még mindig egyenes és még mindig egyenes az út, majd kanyarodik. A kanyarban az autó utasai egyszerre kezdenek nevetni, annyira hosszú volt az egyenes, és annyira váratlan és frappáns helyen van ez a kanyar. Meg is állnak, mert a sofőrnek leesik a keze a nevetéstől a volánról. Körülöttük sivatag.
Ennyire egyenes utak persze csak Amerikában vannak. A példa a tű hosszának érzékeltetésére szolgál mindössze.
Amerika mint mentőötlet és szökési célpont elkésik. Tart a jelenség.
Most!
A tű belefúródik Budapestbe, a Duna balpartjába a későbbi Jászai Mari térnél, ott ahol majd egyszercsak emlékmű, egy kerámia tábla épül bele az aszfaltba, hiszen ott majd egyszercsak embereket ölnek. És zsibbadni kezd a város. (Időt ért a tű.)
Szerettem Budapestet. Sok mindent elnéztem neki. Haragudtam azokra, akik tönkretették, és azokra is, akik ezért hagyták itt. Gondoltam, majd csak megmutatja egyszer a város, mivégre is van. Tudtam persze, hogy hirtelen nőtt, és hirtelen is állt meg a növésben, de történelmi okokra gyanakodtam. Jellemhibái ellenére mindig jó folyónak tartottam a Dunát, pedig hagyta, hogy végig kikövezzék a partjait, mert sajnálja a vizét a várostól. Soha nem volt gyanús, hogy Budapest miért égeti ki magából a legrégebbi városrészeit, mért veszíti el bérházainak kupoláit, miért marad örökké félkész, soha nem volt gyanús, hogy ezeknek közös oka lehet: a század első éjszakája. Az érzéstelenített város azóta sebészeti tanterület, a medikusoknak, akik gyakorolnak rajta, patája van.
Az eset a nagy injekcióstűvel igaz. Legalábbis a világ beadta magának.