Család, gyerekek, autó 27. fejezetAutót szeretni

Valóban akar autót vezetni? Vigyázzon, mit válaszol! Holnap ilyenkor már jogosítványa lesz. Gondolkozzon! Nem lehetséges-e, hogy hamis elképzelései vannak egy életformáról? Látott esetleg egyszer egy napszemüveges lányt nyitott, piros sportkocsiban? Sálja lobogott? Vigyázzon vele. Vagy rábeszélték a barátai? A felesége? Vagy csak egyszerűen maga is ott járt idén február hetedikén a Tűzoltó utcai gyerekklinika mellett, amikor a sűrű ködből tíz perc leforgása alatt huszonnégy piros autó vált ki, és nem került közéjük egyetlen más színű sem? Mert akkor meg tudom magát érteni, az az eset valóban a közlekedés csodája volt. De tegyük hozzá, hogy csak gyalogosan élvezhető csoda.
Akar-e tehát valóban autót vezetni? Gondolkozzon.
Megszokott oktatója után ma én leszek magával. Nem tudok vezetni, maga pedig még nem képes vezetés közben idefigyelni. Ne menjünk ki a forgalomba, jó lesz nekünk itt, ülve az álló kocsiban.
Feladatom az, hogy ismertessem magával, hogyan kell szeretni az autót.
A legközönségesebb kérdés: lesz-e rá pénze? Autót vállalni a mai világban nagy kockázat. Tudja-e majd etetni, itatni, tisztán tartani, tud-e jól öltöztetett gyerekeket beleültetni, tudja-e gyógyíttatni? De hát ezeket biztosan megbeszélték a feleségével.
Súlyosabb kérdés: tudja-e, mi az autó? Ne ártsa bele magát olyasvalamibe, amivel nincs tisztában. A legnagyobb bajok éppen abból származnak, hogy az emberek az autót csak a gyors helyváltoztatás eszközeként veszik figyelembe, és ezért, éppen csak ezért tartanak tőle. A karambolra gondolnak mindig, és arra, hogy majd vigyáznak. Ez hiba. Ugyanis nem lehet mindenre vigyázni, mert az autóknak egymással is van dolguk. Az autók viselkednek. És erről még én sem tudok semmit, pedig az autó szerelmese vagyok, higgye el, és - hivatásomnál fogva - szinte mást sem teszek, mint figyelem a viselkedését. És mégis csak annyit tudok mondani erről magának, hogy az autó titokzatos, viselkedő tárgy, és ha a legkevesebb esze is volna, azt hinném, irányítja magát. De nincs neki, és soha nem is lesz. Az autók egymás közti viselkedését külső erő irányítja, ami szinte észrevehetetlenül erősödik. Forgalomstatisztikai adatokkal és az emberi tényezővel egyre kevésbé magyarázható a balesetek teljes, azaz száz százaléka. Mindig marad egy növekvő töredékszázalék. Ne féljen, a kislánya ettől még öregkorában is bátran beülhet egy autóba, viszont az unokájának sokkal többet kell majd tudnia nálunk.
Amit maga ebből feltétlenül jegyezzen meg, az hogy az autó nem csak tárgy. Emlékezzen vissza a Tűzoltó utca sarkára, amikor szólt a kislányának, hogy számoljanak együtt, mert már legalább kilenc piros autó ment el egymás után. És akkor együtt számoltak huszonnégyig. Huszonnégy közönséges piros tárgy nem okozott volna ilyen örömet.
Gondoljunk az autó sötét oldalára is. Mi például éppen egy olyan országban élünk, ahol a jelenlegi rendszám-szisztéma (három betű - háromjegyű szám) lehetőséget ad a STN-666-os kombinációra. Egy racionális rendszer, ami legális címert ígér az ország első számú magányos őrültjének.
Aztán mi van, ha nem bír vele? Ha csalódik benne? Az autót mindenki élőlénynek tartja egy kicsit, pedig tárgy, de olyan tárgy, ami a saját ösztöneinket tükrözi. Minden jármű közül a leginkább az autó az, ami ott van és nincs is ott. Városban ez több százezer helyet jelent, ami mind nincs. Parkol, kiáll, beáll a helyére egy másik. Egy autó két hely : az egyik ő, a másik a helye.
Nem biztos tehát, hogy ha egy autó áll, akkor a helyén áll. Ebből fakad aztán az irreális félelem a Magányos Autótól. A Magányos Autó egyedül áll valahol, teljesen csukott, és ülnek benne. Várnak. Még a szájuk sem mozog. Az autótól nem lehet elvárni, hogy bármi rosszat megakadályozzon. Ne az autóban csalódjon tehát. Az emberek gyakran élnek vissza tehetetlenségével. Leselkednek és gyilkolnak az autóból.
Mi van, ha pont a maga autójából leselkednek és gyilkolnak? Mondjuk már másnap, hogy ellopták. Aznap délután még a kislányát hozta haza vele az óvodából. Mi van ezután az autójával? Eladja? Elűzi? Vesz egy másikat?
Sosem felejtem el azt a Ladát a 7l-es út szélén Badacsony alatt a kiserdőnél. Minden reggel arra jártunk akkoriban. Egy nap ott volt, és látszott rajta, hogy nem parkol, hanem halott. Éppen csak egy kicsit állt ferdén, de ez elég volt, hogy látsszon. És az egyik ablakon volt egy kis zúzódás. Napokig állt, mire tiszta sor lett, hogy nincs gazdája, és a rendőrség sem viteti el. Nos, ekkor ez a kocsi a férgek martaléka lett. Az első hét végére bezúzták az összes ablakot, kicibálták az üléseket, kiszereltek mindent a műszerfalból. Valószínűleg motor sem volt már akkor bent. A lemezeket behorpasztották. Egy reggel a második héten az árokba fordulva találtuk. Hanyatt feküdt alvázával az égnek. Kerekei már nem voltak. A harmadik hét volt a legfurcsább. Akkor végképp elenyészett. Valósággal felszívódott.
Ha egyszer, csak egyetlen egyszer láttunk volna valakit, aki éppen kalapálja, cibálja, nem lett volna ilyen nyomorult érzés. De soha, senkit. Gondolja meg, hogy elveszíthet-e egy autót!
Szeretni úgy kell az autót, ahogy a rendszámrajzoló művész szeretné, ha lenne ilyen. Vagy úgy, ahogy majd az utolsó autószerelő fogja szeretni, egy öregember, valamelyikünk ükunokája, aki egy bádogvároska legszélén lakik, gombát és bogyókat gyűjt az erdőben, de ingyen javítja a rémítő tragacsokat, és a végén gyerekorvosi mosollyal húz elő nekik egy-egy üveg benzint a ládából. Vagy úgy, ahogy a kislánya fogja szeretni ha felnő: addigra megszaporodnak majd a Tűzoltó utcaihoz hasonló esetek, és csodás képzetek, babonák tapadnak az autók járás-keléséhez. A maga kislánya ezeknek lesz majd az ismerője. Ő akkor már ritkán ül autóba, inkább csak jósol belőlük, ebből tartja fenn a családját.
Szeretni úgy kell az autót, ahogy én: a gyönyörűbbik nevén. Mondja utánam: gépkocsi, gépkocsi.