Család, gyerekek, autó 22. fejezetKeresztes kötelességek

Damaszkuszban lettem harminckét éves. Megadatott. Lázasan, hányással, hasmenéssel feküdtem a szálláson, de mégiscsak ott. Barátom, a Másik ápolt.
Másnap pedig, a harmincharmadik évem első napján megláttam a Szentföldet. Ez is megadatott. Csakhogy nem tűnt fel nekem. Méltatlannak bizonyultam. Hetekkel később, már itthon jöttem rá, hogy mi történt velem aznap.
A Szentföld legszélét láttam meg, a Hermón-magaslatot, az ős-izraeli megszállás alatt álló Golan-fennsík legszélét. Alig-alig Izrael, alig-alig Szentföld. És alig-alig láttam, mert húsz kilométerre voltam onnan egy autóban, egy délnyugat-szíriai hegyi úton. A földjén nem álltam, és esélyem sem volt odajutni szíriai vízummal az útlevelemben, átkelve egy huszonhat éve megszáradt frontvonalon, szóval nem. Bizonyítékom nincs, hogy tényleg a Hermón-magaslatot, tehát alig-izraeli földet, tehát alig-Szentföldet láttam, nincs, mert a térképpel összevetve is csak nagyon valószínű. És végül: aki megmutatta nekünk, az is tévedhetett. Viszont: a Hermón most mégiscsak Izrael, pillanatnyilag mégiscsak a Szentföld. Szír vízum ide vagy oda, mégiscsak láttam. Mégiscsak azt mondták róla, hogy az ott a Hermón. És végül mégiscsak egy katonatiszt mondta, akinek egyéb, ellenőrizhető állításai pontosaknak bizonyultak.
Az ő autójában ültünk. Sütött a nap. Elől ő a feleségével, hátul pedig a két "utazó": én, vagyis az egyik és a barátom, vagyis a Másik. Ők hátra-hátranéztek ránk, és azt hiszem, a nevetésükkel küzdöttek. Zakónk, nyakkendőnk, félcipőnk komikusan ellensúlyozta az Antilibanon hegység csupaszságát. Hiszen ma már egy kávéházban sem úgy ülnek az emberek, ahogy mi itt az autójukban. Szóval befelé nevettek.
Másfelől hálásak voltak nekünk ezért a meglepetés-társaságért, értünk, magunkért. Mi meg persze nekik, mert az autójuk, a diplomáciai mentességük és vidám kalandvágyuk nélkül nem juthattunk volna fel ide, ahova emlőstől fölfelé csak a szír hadsereg engedélyével juthat be élőlény.
Ábel sírjánál voltunk, fontos zarándokhelyen, Szíria legbiztosabb Ábel-sírjánál. A többi három-négy inkább hamisítvány mint ez. Ábel Szíriáé. Vele kötődik Szíria az Ószövetséghez, Szent Pállal pedig az Újhoz. Úgy viszonyul Szíria a Szentföldhöz mint a kilencedik kerület Nemecsek Ernő házával a nyolcadikhoz, ahol a fontosabb helyek vannak, a Füvészkert, a Mária utca és maga a Grund. Ezzel a profán gondolatmenettel váratlan sikert aratok az autóban, ami végül is nem csoda, mivel közönségem hatvanhat százaléka (ők ketten) már hosszú éveket töltött távol Budapesttől. Miközben fúrjuk, fúrjuk az oldalukat.
Egy diplomata meg egy pszichiáter - ezek ők - nem hinné el nekünk a zarándok-mesét, nem is próbálkozunk tehát azzal, hogy mi egyenesen Ábel sírjához jöttünk otthonról. Tapintatosan egyszercsak mégis felteszik az otthon ezerszer hallott kérdést:
- De mért pont Szíria?
Nem és nem jön a szánkra a durva valóság : turizmus. Hallgatunk, de egy diplomata meg egy pszichiáter együtt éppen elég ahhoz, hogy rájöjjön arra, esetünkben viccnek is vicces a kézenfekvő gyanú, miszerint kábítószercsempészek vagyunk.
(Vagyis minket itt semmilyen szempontból nem kell komolyan venni, vagyis itt minket szeretni kell. Végre beszélgethetünk felelőtlenül, magyarul.)
Bohócok vagyunk, döntik el, és nem várnak választ. Szóval bohócok. Két betegség tüneteit észlelem magamon utunk arab szakaszán. Az egyik a gyomormérgezés a maga jellegzetes tüneteivel, a másik valamiféle kergekór. Naponta van egy órám, amikor fékezhetetlenül röhögök, röhögök magamon meg az én egzotikus kalandomon, ami úgy látszik, nem más mint egy hasmenés különleges környezetben, és röhögök azon például, hogy a világ legrégebben lakott városának címére pályázó büszke Aleppót hogy voltam képes a múlt héten huszonnégy óra alatt évszázadokra megunni. Hogy hát mit keresek én idelent.
Két nappal ezelőtt kibuszoztunk a sivatagba, hogy lássunk sivatagot, oázist, tevét. Mikor leszálltunk Tadmor oázisban, szakadni kezdett az eső. Siralmas látvány volt. Tadmor mellett van A VILÁG LEGHÍRESEBB ROMVÁROSA, Palmyra. Itt végre megpillanthattuk az általunk bejárt Kelet mindkét tevéjét, és ekkor sem azt tettük, amire mindketten készültünk, vagyis nem ültünk rájuk, hanem - az én kedvetlen legyintésemre - mindketten odébbáltunk. Nem vagyunk mi túristák. Még csak az kéne.
Állok zokniban Ábel sírjánál, és kezdődik a röhögés. Szerencsére csak enyhébb roham. Mert Ábelnek öt méter hosszú sírja van. Vigyorgok befelé, nem lesz baj. Nem fog kitörni.
A sír körül mohamedán zarándokok. A sír fölött kis mecset. Péntek van, zarándok-családok pöfögnek föl ide ilyenkor szegecselt buszokon. Sokáig tart, amíg kikászálódnak. Kisbárányt ráncigálnak, le fogják ölni. Amikor ezt a Másik meglátja, őrjöngeni kezd, hogy a katonai zónába nem hozhatta fel a fényképezőgépét. Éppen csak ide nem.
Állok bent Ábel sírja előtt. A sírt szőnyegek borítják. A szőnyegeket minden család minden tagja homlokával-ajkával érinti sokszor. Csak most, itt előttem legalább ezer érintés történik. Nem tudom, miért nem a fertőzéstől félek, de nem attól. Illetve most itt nem félek semmitől, csak egyszerűen nincs képem utánuk csinálni a szertartást, azért, amiért a tevére sem ültem föl. Nem vagyok én zarándok. Nem baj, most legyél. Tevét még találhatsz, de itt már nem leszel soha többé. Fordulj vissza szépen, botorkáld szégyenlősen legalább körbe a sírt, csináld meg a hurkot köré, legyen a tiéd is - legalább formailag - zarándokút.
Kint a mecsetudvaron víz forr. A bárány leölve.
Mi autóba ülünk, és öt perc múlva az alezredes - csak úgy mellékesen - megmutatja nekünk a Hermón-magaslatot. És én csak itthon jövök rá, hogy akkor ott a harmincharmadik évem első napja volt, és hogy ott, akkor lehet, hogy mégis találkoztam egyszer az életben a sorsommal.