Család, gyerekek, autó 21. fejezetA szökés

1993. október tizenhatodikán végre én lettem az egyik, hogy útra keljek barátommal, a Másikkal. Elhatároztuk, hogy itthagyunk családot, várost, és kimegyünk Európából, ha tényleg ki lehet. Leülünk olvashatatlan nevű kávéházak asztalaihoz olyan városokban amilyenekről Európában kávéházakat neveznek el. Elmegyünk Damaszkuszba kecskét is szállító, ócska helyközi buszokkal, mert a legrosszabbra kell számítani. Elmegyünk és visszajövünk.
Akkor majd a Másik előhívja fotóit, aztán mesélni fogunk.
Rossz lesz mesélni, mert az általunk lakott kis világ máris meg van sértődve ránk, mert semmibe vesszük tanácsait és úti intelmeit, amiknek lényege két mondatba összefoglalva az, hogy maradjatok a seggeteken, ez egy baromság. Az általunk lakott kis világ, a két család, a barátok és az ismerősök persze el tudták képzelni, hogy épen és egészségesen térünk haza. Ezért átokformula is fogalmazódott a fejükben, melyre végül mégsem nyílt az ajkuk: A balkáni háború, a bolgár útonállók, a török víz és az arab marxizmus kísérjen utatokon!
Rossz a lelkiismeretem. Végig az út során sötét és rosszalló tekintetek sandítanak majd fel rám: a középtermetű törökök és arabok.
Két túristabusz indul egyszerre Isztambulba. Buszunk túltesz a várakozáson. Nagy és erős. Sóhajtva jár, halkan böfögve fékez. Ha A busz sofőrje A busz mellett a parkolóban gyanútlanul cigarettázik, akkor az érkező B busz mögéje oson, és lökhárítójával fenéken billenti. Nem hallja meg. Ennyire csöndes út ez. A busz sofőrje meg B busz sofőrje együtt nevet a tréfán. A bajszuk tömött és fekete.
Most már biztos, hogy elutaztunk. Határozott pillanatokat várok: fél kettőkor a kiszáradt fánál kezdődik a Balkán. Miközben sejtem persze, hogy majd inkább valahogy folyamatosan fog lecserélődni Európa. Ahogy teszi is. Magyarország cserélődik először ki Szerbiára, a busz hangszóróiban a zene török zenére, az alkonyat estére, az este éjszakára, és az éj leple alatt kezdődnek el az igazán érdekes kicserélődések.
Nis városa előtt az autópálya pihenőjében fel-alá sétálgatunk. Járás a térdnek, füst a tüdőnek. Öreg este van. Semmit a szemnek. A parkoló melletti bokrokból emberi alakok ugrálnak ki, és a busz túloldalán a sofőrökkel gyors akcióba kezdenek : villámgyorsan cserélődik ki hatszáz liter magyar benzin a tankban csípős, szerb éji levegőre. A világbojkott alatt álló kivilágítatlan tájra pedig három teli benzineshordó gördül le a töltés oldalán. Kétségtelennek látszik, hogy benzincsempészés szemtanúi vagyunk. Ennél a jelenetnél utunk valószínűleg véget is érne, ha a Másiknak lenne vakuja. Én örülök,hogy nincs. Talán ő is. Bár mivel tudnánk egyáltalán hitelesíteni egy ilyen fotót? A magyar rendszámtáblánkkal? Különös.Tényleg. Reggel még magyar rendszámtáblával indultunk. Most meg török tábláink vannak.
Visszaszállunk a buszra, és lassan elalszunk. Előtte a pótsofőr végigkínál mindenkit ragacsos török süteménnyel. Szelíd figyelmeztetés a ránk leselkedő török ételekre. Aztán alvás, majd Bulgáriára cserélődik Szerbia. A határon mindenkinek föl kell ébredni és le kell szállni, mert a bolgár határőrök azt szeretik. A fehér mercedesbusz áll, áll előttem a kevés határfényben, és félálomban határozottan szép. Nemesen, puhán és megilletődötten áll, mint egy ajándék a szultáni ménesbe.
Irdatlan távolságokat érez meg az ember útközben. Agyak álltak rá évezredekkel ezelőtt arra, hogy ezeket az országnyi tájakat egy testnek érezzék, birodalomnak, és évről évre megháborúztassák ezt a szörnyű testet. Nagyvezírek, nagyvezírek.
Aztán nehéz alvás egy újabb határig. Hajnal már itt lesz, a török oldalon. Sőt, délelőtt is. Van idő körülnézni a határállomáson. A szám íze eszembe juttatja a pH-érték-reklámot. Nevetünk. BUZ GIBI COCA-COLA! Ez is egy reklám. A határállomás sakálkifutó: van egy rühes-nagyfejű sakálkölyök, van egy rühtelen nagyfejű és van két apró kölyök nagyfejű - ez már faj. Mind kutyák. Ekkor még nem tudom, hogy a törökországi emlősök a számomra - leszámítva egy-két isztambuli patkányt - kezdődnek is, végződnek is ezen a helyen. A busz eleje sűrűn pöttyös. Ezek a szétlapított szúnyogok. De hátul! Hátul is ugyanúgy pöttyös. Mekkora sebességgel tolatott ez, mialatt aludtam?!
Arra, hogy itt sztyeppe lesz, valahogy nem voltam felkészülve. Isztambulig kietlen tájak jönnek, de mi inkább attól a nagy, nyelvi sivatagtól tartunk, ami Isztambul után vár majd ránk.
Magyar szóról még gondoskodnak nekünk a busz utasai, főleg üzletasszonyok, harminc-negyven isztambuli turnéval a hátuk mögött. Ők az út végére megkedvelnek mindkettőnket, mert eldöntik, hogy nem vagyunk gazdasági rendőrök, hanem egyszerű bolondok. (Az élhetetlenség nagykövetei, akik nem vásárolnak semmit.)
Van három napunk Isztambulra. Egyszer elkísérjük vásárolni útitársnőinket. A kereskedő húszéves, tömött, fekete bajszú.
"Kedves magyar barátaim. Mind budapestiek vagytok? Voltam ott sokszor. Ki van először Isztambulban? Te? Meg te? Meg te? Igen? Tetszik, ugye? Jól ül mindenki üzletházunkban? Most almateát fogtok kapni, és aztán megnézitek áruinkat. Bőrárunk van sok és sok. És odabent aranyunk. Tizennégy karátos aranyunk, lehet megnézni, de jól! Kell ám jól megnézni, mert mi majd becsapunk titeket... Almatea. Török meglepetés. Ízlik, hölgyeim? Vásárolni nem kell."
Az olvadó, ám hidegfejű asszonyok odafent vásárolnak még, mi már lejöttünk az utcára. A mikrobusznál várjuk őket. Érdemes várni, mert a cég most át fog vinni minket egy órára Ázsiába. A várakozás alatt végre eszünk Törökországban. ( Kicsurogsz, kérdem a kebabomtól kebab nyelven. Kicsurgok, válaszol a kebabom.) Nézzük az utcát. Tálcás kifutófiúk estebédekkel cikáznak az autók között. A balkézben három teli pohár, tálca a jobbkézben. A tálcán mártás, saláta, hús és egymáson hat lepény. Ingatag, hatalmas építmény ez. A fiú fölényesen uralja. - Micsoda professzor! - mondanám, de hirtelen megérkezik az esti tengeri szél, és a felső lepényt lágyan leemeli. Földetérése pillanatában áthajt rajta egy busz. A fiú tanácstalan, a keze tele. Egy járókelő segít: fölveszi a lepényt, aztán rövid helykeresés után ráteríti egy tisztább autó motorházára. Tanácskoznak. Feszült pillanatok. A lepény szaglászása, forgatása, porolgatása.
A kifutófiú mozdulatai tökéletesen kifejezik a gazdájukban harcoló két férfit, egy erőset és egy gyengét. Az erős győz, és a lepény visszakerül a tálcára.
Mi pedig átkelünk Ázsiába. Az üszküdári part. Kilátó, szultáni teázó, alkonyat, menyasszonyok, vőlegények. Körülnézünk, visszajövünk. Ez csak kísérlet volt. Három nap múlva újra átjövünk, és úgyis mélyebben hatolunk be a kontinensre. Mi nem Isztambulba jöttünk.
A buszokról többet tudok. Buszok visznek ki Európából. Vonat szinte nincs, buszok vannak mindenütt. Csodálatraméltó buszélet éjjel és nappal.
Elméletünk a rozsdás, fapados, rablóbandákat és haszonállatokat szállító, óránként lerobbanó helyközi járatokról végképp összeomlik. Felkeresünk egy utazási irodát (nagyobb spájzban hat bajszos férfi almateát iszik) a több ezerből, és gyanakodva jegyet váltunk Aleppóig. Az már Szíria, de jegy helyett mégis csak valami sajtpapírt kapunk. Jelbeszéddel elköszönünk, és másnap a megadott időre csak azért jövünk az iroda elé, hogy úgyis itt kell majd reklamálni.
De agyak álltak rá évezredekkel ezelőtt, hogy ezeket az irdatlan távolságokat egy testnek érezzék. Az utazási irodánk működött. Mikrobusz várt csakis mi kettőnket, és kivitt egy buszpályaudvarra. Ott megmutattak minket új buszunknak. Nem volt ellenvetése. Felszállhattunk rá. Csodálatos, fehér állat volt. Mercedes ő is, csak nagyobb, szebb és fiatalabb mint az, amelyik Isztambulig hozott. Utaskísérője csaknem légikisasszony. Hűtött vizet hord, kétóránként ad hűsítő növényi olajat, sötétedés után televízió. Ánizspálinkánkat elrakatja velünk, mert tíz dohányzó férfiutas követeli felháborodva.
A buszok az éjjeli Kisázsiában. A szerájok parkolói nagy életet élnek. Áll a buszunk, nézem, ahogy melléáll egy másik. Kiválik a sötétből, csöndben ring kettőt-hármat, nem is hallom. Máris otterem mellette az istállófiú. Már csutakolja is. A mi buszunkat is kétszer mossák le csak ezen az éjszakán. A szeretet, ami ezt a karavánutat övezi, nem fiatal szeretet, történelme van. Maga a történelem. Ankarában éjfél körül a buszunk beáll egy garázs előtti busztorlódásba. A sofőr engedi neki. Ajtót nem nyitunk, a személyzet le nem száll, csak együtt pöfögünk egy órát az ankarai helyi járatokkal. Aztán ki Ankarából, és tovább.
Délelőtt Antakya. Az utolsó nagyobb török város. Itt sok már a burnuszos. Buszt váltunk, ez fog átvinni a szír határon Aleppóba. A sajtpapírunk itt is működik.
Egy óránk van az indulásig. Ez a buszpályaudvar már emlékeztet egy kicsit a bazárra. Kevés az utas, minden sofőr üvöltve dícséri a maga portékáját. - Aleb!Aleb!Aleb!Aleb!Aleb! - üvöltözik a mi sofőrünk is, hátha rá bír venni valakit, hogy hagyja azt a Trabzont vagy Gaziantepet, és jöjjön inkább velünk Aleppóba. De a trabzoni meg a gaziantepi busz mellett is üvölt a sofőr. A utasok meg csak sétálnak, válogatnak, és végül úgyis oda fognak utazni, ahova eredetileg tervezték. Október vége. Napon legalább harmincöt fok. Lovaskocsik. Egyre látványosabb bőrbetegségek.
Új buszunk már szír. Öregebb jószág. A légkondícionáló nem működik. Az út sem nagyon. A ritkán járt határátkelő felé tart az út, félig porból van. Keskeny. A hidak egysávosak. Sokszor meg kell állni. Ilyenkor ötven fok lehet a buszban. Az eltakart arcú, retikülös, kosztümös szír néni jól bírja. De hosszabb torlódások alatt ő is leszáll velünk.
Egy helyen egy órát állunk. Néhány düledező épület az út szélén. Gazdáik az útból élnek. Hogy kovácsműhely vagy autószervíz-e amit itt most mi látunk, azt majd a régészet dönti el. Gyerekek, kosz. Odébb pár fa. Mindenen karvastagságú por. Nekem ez a hely megfelelne világvégének. Ezért indultam útnak, és most itt van körülöttem. Tisztában vagyok vele, mit kéne most tennem.
De mégsem ülök le az árnyékban a földre, és mégsem maradok itt örökre.
A határ előtt és az utolsó török városka után. Kicsi kihalt park. Itt utolsó, elszánt utasszerző kísérletbe a fog a sofőr. A nagy busz letér a főútról, végiggördül a kis parkon aztán a szűk járdán egy bezárt presszó mellett, majd a fák között (van néhány fa) az ösvényen, végül megáll egy kunyhó előtt. A határig már nem lesz több magánépület. A vezető leszáll, és tisztán, érthetően bekiáltja a házba:
- Ühej nu masszá! (Azaz, gyere ki otthonodból Ibrahim Ali, szállj föl az én gazdám buszára, jöjj velünk Szíriába! Légy a segítségemre, hogy én és kenyéradóim megélhessünk üzletünkből.!)
De nem jön elő senki. Az utolsó törökországi embernek úgy látszik semmi kedve az igazi Ázsiába utazni.
Egyszer a régi Széchényi Könyvtár sötét raktárai raktárosaként levettem a polcról egy könyvet. Venezuelában az őserdő szélén kezdődött, és az első sora így szólt: "X-ben, ahol a vasút és a Coca-cola véget ér..." De nem tudtam meg, milyen lehet X-en túl, mert odakint az olvasók türelmetlenkedtek. Visszatettem a könyvet a helyére, és nem is találtam meg többé.