Család, gyerekek, autó 2. fejezetAz oltás visszautasítása

I.h., azaz Időszámítás Helyett helyszínekre megyünk. Néha elő kell venni és meg kell tisztogatni a helyeket, mert ha majd megint rajtuk fordul meg a sors, csúnyán csikoroghatnak. Hatszáznegyven éve történik. I.h.
Vagy ma délelőtt.
A Város és a Pestis képviselői tárgyalnak egy fogadóban. (Kívül Budán. Ott, ahol a budaörsi repülőtér főépülete pusztul a harmincas évek óta. Mióta megépült. Mert eleve kicsinek épült. Talán az utolsó magyar király átkozta meg ezt a helyet, mert huszonegyben innen zavarták el szeretetlen magyarjai. Itt az aranykortól a Nyári Palotának kéne állnia, félóra kocsiútra nyugatra a budai vártól. De aranykor nem volt.) Képzelj el egy fogadót a puszta közepén jó hatszáznegyven éve. Szánalmas, de egyben kísérteties biztonségi intézkedések közepette itt tárgyalnak most egymással a Város és a Pestis képviselői. Tél van még, kora délelőtt, ragyogó napsütés, varjak és hó. A múlt év tizennegyedik hónapjának a végén járunk, amit csak az nevez februárnak, aki nem tudja, hogy már a tavalyi is ugyanez az év volt. A Pestis éve. Sürgősek nagyon a tárgyalások. Most már bármelyik nap bekövetkezhet a rettegve várt felmelegedés.
A fogadó és környéke fentről nézve gyönyörű szép. Fallal kerített udvar, főépület, istállók, néhány fa. Körben havas mező. A mezőn ezer összefogózott, kis, fekete alak körtáncot jár: cordonne-t a tárgyalás helyszíne, a fogadó körül. Ők a Pestis sleppje: katonái, zarándokai, szurkolói, örömlányai, gyilkosok, flagellánsok, csavargók. A hagyományoknak megfelelően ők táncolják a cordonne-t.
A cordonne körén jóval kívül a városi küldöttség kocsija várakozik a hómezőn. Mellette szolgák topognak, járatják a kifogott lovakat.
A fogadót már egy hete kiürítették, kifüstölték. Tegnap óta lakik benne a Pestis. A négy ló az istálló végében, a négy kasza a sarokba támasztva. Maga a négy szörnyeteg az ivóban ül, és nehezen mozgó állkapoccsal olvassa föl feltételeit a négy maszkos városi előljárónak.
...kérésünk kedvező elbírálása esetén megbízónk, a Döghalál kötelezi magát, hogy élve maradóitoknak majd gondját viseli, utódaikat újra megsokasítja, nagy néppé teszi, további pestisjárványoknak ellenállóbbá, fekete-fehér viszonyokat teremt nektek, döntésképes emberekké változtat. Amennyiben viszont az oltást visszautasítjátok, nem kezeskedik jövőtökről. Boldogtalan kis nép lesztek haladékokkal, félmegoldásokkal, és megemlegetitek még a mai napot...
Ma este.
Vendégek vannak nálunk. A barátaink. Ők is haladékokról és félmegoldásokról beszélnek. Ötezer frankos párizsi ösztöndíjra próbálnak rábeszélni, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni, a fejem fogom a falba verni, ha nem megyek velük. Terhes feleségem szövetségesei ők. Mind támadnak, én védekezem. Ne zavarjon, hogy közben megszületik majd a kislányunk, vagy, hogy nem is tudok franciául, hiszen a nyáron ingyenes nyelvtanfolyam is lesz a francia offenzíva részeként az angol nyelvi világbirodalom ellen, egyszóval költözzünk el, költözzünk el, költözzünk el mindannyian, mert itt nem lehet élni.
- És majd franciául leszel király? - kérdezem ostobán.
- Vagy franciául se. Franciául francia leszek
A kisszobában ülünk, alig férünk, de a két lány csak így vehet részt a vitában. Ruhákat válogatnak, mert a feleségem kiürít egy szekrényt, hogy legyen hely a kisbabaruháknak. Rengeteg kisbabaruhát kaptunk Ausztriából, a feleségem régi ruhái pedig továbbvándorolnak keletre, román földre. Vándorolnak a ruhák. Nyugatról keletre. Még vizesen indulnak az óceántól, és útközben kicsöpögnek.
Mesélek. Voltam én már Párizsban. Tudod, nyolcvankilencben, a Kármánékkal. Éppen a forradalom kétszázadik évfordulója előtt, július l3-án, ragyogó napsütésben gördültünk befelé, át a keleti külvárosokon egy Daciával, a francia szellem és a román ércbányák fogyatékos gyermekével, és figyeltük, mit kezdenek itt ma ezek a franciák a Régi bukásával. Hát ünnepelték. Még mindig ünnepelték. Karneválra készültek. Júliusban. Karneváli járművekkel özönlöttek a városba, álruhás autókkal.. Egyszercsak megelőztünk egy traktort, mögötte pótkocsi. A pótkocsin sans-culotte-nak öltözött parasztok őriztek egy óriási tortát, egy két méter magas Bastille-makettet. Szóval ezt fogják holnap ünnepélyesen újra lerombolni, felvágni, szétkenni, lenyalni, holnapután kiszarni. Plebsz.
Mi bezzeg abban az évben valódi forradalmároknak éreztük magunkat. Nem bírtunk azonosulni ezekkel a megvadult cukrászokkal. Előzés közben kidugtam a fejem az ablakon, és odakiabáltam nekik életem egyetlen francia mondatát: Vív lö roá!
Párizs nem elég arisztokratikus, mondom. Hülye vagy, mondod.
Késő délután.
A fogadó körül a cordonne nyoma. Hatalmas, letaposott kör a hóban. A város felőli oldalon még mindig ott áll a kocsi, a szolgák mint a bolondok ugrálnak, táncolnak mellette a hóban. Örülnek, fáznak. Subáik, bundáik a lovakra terítve.
A lemenő nap irányába nézve még látszik egy távolodó, fekete tömeg, fölötte varjak.
Ott vonul el a Pestis.
Az ivóban már csak a négy városi előljáró ül a hosszú asztal végén. Előttük boroskancsók és levetett pestismaszkjaik, amik ijesztőbbre sikerültek mint Azé A Négyé. Hallgatnak. Hárman megkönnyebbülten, az orvos inkább komoran. Ő az egyetlen, aki nem hiszi magáról, hogy tudja, mi az a pestis, és mit jelentett visszautasítani.
Felség, higgyél a háromnak, s örvendj, mert egyelőre tulajdonképpen megmenekültünk. Késő este.
Kikísérem őket a lifthez, aztán mielőtt becsukom az ablakot, kinézek. Nyugatról keletre tartanak a felhők. A hagyományoknak megfelelően.