Család, gyerekek, autó 19. fejezetAz élet egy szép napon

Sajnos úgy alakult, hogy mindenhova magammal kell vinnem egy döglött macskát. Amikor rájöttem, hogy ezt én sem úszom meg, fogtam a csapzott, vicsorgó hullát, nejlonzacskóba raktam, és belegyömöszöltem az aktatáskámba. Ezért is megyek mostanában mindenhova táskával, pedig szabadon, zsebredugott kézzel szerettem mindig. Nem hinnéd el, de én tényleg csak most jöttem rá, hogy mi is van tulajdonképpen egy aktatáskában.
Nem mintha könnyen nyugodtam volna bele. Szándékosan többször is a macska nélkül indultam el otthonról, de ha csak egy pillanatra is megfeledkeztem róla, máris ott termett megint a hónom alatt a táska. Mivel egészséges vagyok, és könnyen feledkezem meg a rosszról, ezért többnyire már a liftben. Aztán a hónom alatt lévő táskáról megint az eszembe jut minden, és kezdődik is előlről.
Ezek után nem kéne elmennem otthonról, legföljebb három naponként a boltba, de ez rossz megoldás lenne, mert, azt hiszem, nem bírnánk ki huzamosabb ideig ugyanabban a lakásban a döggel. Az én dögömmel.
Zárt helyen, kevés szereplővel csodát várni reménytelen.
Inkább még többet járok el hazulról. Ez a családomnak legalább jó, mert segíteni rajtam most úgysem lehet, és ha itthon vagyok, túl sokat beszélek a macskáról. Próbálom megmagyarázni, de hát megmagyarázni egy ilyet nem lehet, a magyarázkodás csak gyanússá tesz... jó, nem tesz gyanússá, az élettársam előtt már nem. Ő nem hiszi el a macskát, csak unja, és ha haragszik valamiért rám, az az, hogy miért nem akartam is azt a macskát, miért csak lett úgy egyszerre nekem.
Leforrasztottam a zacskót, ezért akár évekig titkolhattam volna, de sajnos már kiderült rólam. Mind tudják már. Én mondtam el? Más is elmondta? Rám van írva? Bűzlik? Esetleg előbb tudták, hogy nekem is lesz, mint én?
Két napon belül öt kapcsolatom rohant el mellettem az utcán, és ez nem lehet véletlen. Kirakatokat néztek, vagy gyorsan köszöntek, vagy vigyorogtak is. Egy másik egyszerűen átment a túloldalba. Egy hatodiktól tudtam meg, hogy már mind tudják. Ez megállt, de nem nyújtott kezet, erre én nyújtottam, de ő olyan arccal fogadta, hogy meg kellett kérdeznem, ugye a macska miatt? Ő pedig fellélegezve és gyorsan válaszolt, hogy igen, hallott róla, és most nagyon örül, hogy nyíltam beszélhet, hiszen én magam sem csinálok titkot a dologból. És ha én nyújtom a kezemet, akkor nyugodtan kezet is fog velem, mert én nyilván utánanéztem az egészségügyi vonzatoknak. Nevetve kérdeztem meg, hogy most ugye bemész azért az első vécébe kezet mosni, és ő is nevetve mondta, hogy igen.
Ezek után persze én magam kezdtem kerülni a kapcsolataimat, hogy ne hozzam őket ebbe a lehangoló helyzetbe, és ha később mégsem bírtam a magányt, akkor már messziről mosolyogtam az egyetlen barátomra, hogy nem fogok kezet!, leprás vagyok!, ő meg - aki akkorra már mindent átgondolhatott velem és a döggel kapcsolatban, és arra jöhetett rá, hogy én mégiscsak egy értékes ember vagyok - vidáman legyintett, jó, jó, eszemben sem volt kezet fogni veled, de ha már itt vagy, itt a kezem is, tudom én, hogy nem nyulkálsz hozzá, és úgyis zacskóban van, és jól leforrasztva! Kezet is fogtunk, be is ültünk valahova, vagy feljött hozzánk, csak maga a beszélgetés lett rossz. Mert neki a macskáról már régen mindent elpanaszoltam, ő is elmondta már többször, hogy dobjam ki a francba, meg, hogy őróla ne gondoljak össze mindenfélét, mert ő engem akkor sem tart majd szemétnek, ha már engem magamat talál egy nejlonzacskóban, ülve támasztva egy kukának, csak azt ne gondoljam róla, hogy nem vállal, mert attól ideges lesz.
Nekem most nem ilyen tiszta és kegyetlen beszéd kéne. Illetve ez kéne, csak most nem bírom elviselni. Sajnálom magam, sajnálom.
Egyéb körökbe nem keveredem. Vannak körök, ahol mindenki macskával jár, kivétel nélkül, de ott aztán bárki bármikor fesztelenül elő is húzza a farkánál fogva, és jól meglóbálja. Szag nincs, preparáltatták, de ez egyszerű pénzkérdés, és ezekben a körökben a pénz nem probléma. Nálam igen. Meg probléma nálam a brutális őszinteség is. Ezért nem kerülhetek olyan körökbe, ahol a szégyenkezés egyenlő a lebukással.
Otthon már a harmadik fűtésszámlát nem tudjuk kifizetni.
Egy szövegét végre megértett idegenvezető vagyok. Pirulok, belezavarodom, aztán továbbvezetem a csoportomat a városomban. Egy felségjelzés nélküli túristabusszal járok, a fontos helyeken megállunk, leszállok. Ami mögöttem kezdődik, az maga az őrület. Keselyűk, valódi, élő, öreg keselyű-párok totyognak le a lépcsőn, és odavonulnak a fontos objektumhoz. Nem nyúlnak hozzá, csak elismerően körüljárják, csattintanak a csőrükkel. Három napja nem eszem, kedd óta ugyanezt a csoportot viszem hazám még élő szépségeihez, és a sivár, öreg madárszemek szinte világítanak.
De csak szinte. Szép és erős a napsütés éppen három napja. Minden más fényt legyőz. De mégis felhős lehet az ég, mert csönd van mint egy táskában.