Család, gyerekek, autó 10. fejezet A napnyugati bölcsek

Amikor még minden falunak volt királya, szürke szakállú, nagyerejű pátriárka volt az. Feleségei, szolgálói, fiai, lányai, unokái voltak. Bokáig érő világos leplekben járt, vidáman ébredt, és az ajtó előtt várta felszerszámozott lova.
Reggel azonnal bement a városba, mert akinek minden szava törvény, bölcsen teszi, ha csak a bajban terem otthon. Még így is féltek tőle, de ez jótékony, könnyű félelem volt, mert ettől tette a dolgát mindenki a családban. Ezért tudtak mindennel végezni estig, ezért nem kellett tartaniuk vad hazarontásoktól, dührohamoktól, veréstől. Jól tudták mind, hogy mikor és milyen állapotban jön haza a gazda a kávéházból, ahol estig a többivel ül.
Egyszer hónapokig nem jött vissza, de még akkor is mindent rendben talált. Akkor még minden falunak volt királya.
Délelőtt volt.
Dezsőt, a barátomat kerestem, hogy odaadjam neki karácsonyi ajándékunkat, egy rondán csomagolt könyvet. A Váci utcai kirakatokban betlehemi csillagok voltak. Majdnem mindegyikben egy.
Először az egyetemen kerestem Dezsőt, de nem jött be a vizsgájára. Ennél jóval különösebb, hogy az irodalomelmélet-professzor sem ért még be a vizsgára. A vizsgára várakozók szeretettel beszéltek mindkettejükről, azt gyanították, hogy ezek ketten az Izsákiban ülnek, és Dezső éppen stilizálja az adjunktus tanulmányát, amit annak még karácsony előtt le kell adnia, de belegabalyodott a saját körmondataiba. Ők (mármint a többi vizsgázó) a maguk részéről köszönik szépen, jól vannak, hozzá vannak szokva a várakozáshoz, de ha tényleg találkozom a tanár úrral, említsem meg őket is.
Dezső egyszer már csinált ilyet.
Az Izsákiban senki.
A Kispilzeniben senki.
Az Ibolyában senki.
Az egyetem környékével végeztem. Minden pont olyan, mint amikor idejártam, beleértve Dezsőt is, akit akkor ugyanígy nem találtam volna mint ma, lévén akkor még csak tizenötéves, és gimnazista Szabadkán.
Egyszer már csinált ilyet. Akkor sem hittük el neki. Még a kórházban sem.
Az Ibolyában ott van Attitüd, az egyetemista. Részegen felvételizett, hippiként folytatta, anekdotahős volt fénykorában, pénzt kért a büfénél, majd kikopott az anekdotákból. Egyszercsak az egyetemen már ciki lett Attitüd-anekdotát mesélni, egy évig volt ciki körülbelül, aztán az is elmúlt. Aki ma jár az egyetemre, annak ő az Ibolyából ismerős figura: átmenet a dekoráció és a szemét között. Öt éve nem láttam.
- Három dolog van - hadarja. - Egyszer olvastalak az És-ben, gondolom, nem nagyon érdekel, de tetszett, aztán meg kéne egy darab papír, tollam van, egy hete megint írok, és hosszabb lesz mint hittem. Megírom az emlékirataimat. Ehhez kapcsolódik a harmadik dolog : egyszer tudod, bejöttem részegen az egyetemre, talán nyolcvanhétben, és a büfénél ott találtalak, és pont az én szerelmemmel beszélgettél. Kell emlékezned, mert éppen akkor rúgtak ki titeket a nyelvészek. Szóval ez biztos. Azért kérdezlek, mert akkor például te is beszéltél a szerelmemmel. Na most a kérdés: hogy hívták?! A lányt! Igen, a szerelmemet! Nagyon kínos, két évig voltunk együtt. Ha mégis eszedbe jut, telefonálj ide az Ibolyába, felírom a számot. Délután háromig feltétlenül itt vagyok! Ha mégsem jut eszedbe, ne aggódj, másokat is megkérdezek, meg még persze én is töröm a fejem.
Dezső utálja a karácsonyt. A karácsonyt utálni a legkönnyebb, de Dezsőnek minden oka megvan rá. Minden évben meghívjuk, karácsonyozzon velünk, és minden évben visszautasítja. Telefonja nincs, és félek, hogy lekésem, amikor megszökik. Ki szoktam kísérni a Keletibe december huszonnegyedikén, kiválasztunk egy vonatot, és kiutazik az országból.
Vissza az egyetemre, de már senki nincs a folyosón.
Nincs időm erre. Ajándékokért szaladgálok. Elkésve. Tudom, hogy úgyis csak könyvesbolt lesz ennek a vége, de most mégiscsak van majdnem két órám, akkorra kell hazamennem, hogy még Doroti is elrohanhasson. Most még bízom abban a csodában, hogy léteznek már valahol az ajándékok, csak jól ki kell nyitni a szememet, és szép nyugodtan, sorban mindent leszüretelni.
Dezső első kávéháza útba esik. Tíztől egyig van itt, és nem ír, csak olvas és tanul. De hiszen én csak az esti sávját ismerem Dezsőnek, az esti Dezsőt, és nem tudom, annak mennyi köze a nappalihoz, itt most mindenesetre egyik sincs.
- Túl sokan járnak ide - válaszol a pincérlány. - Az a kalapos fiú? Nagyon régen nem láttam. Sőt, soha.
Furcsát mondani könnyű. Nem is veszi észre.
Most mindenki kint van az utcán. Ismeretlenek is, de az ismerősök is tömegesen. Vásárolnak. Magányos Zolikkal találkozom, akik kijátszották Zsuzsát, magányos Zsuzsákkal, akik kijátszották Eriket. Magányos Erikekkel...
Nem idegesítene az egész, ha Dezső - a szokástól eltérően - nem adta volna ide az ajándékát már tegnap este, egy rondán csomagolt könyvet, azzal, hogy csak a fa alatt kibontandó. De esküdjek. Reggel mégis kibontottuk, mert egyszerre lett rosszérzésünk. A könyv mellett ott volt Dezső firenzei vonatjegye huszonnegyedikére. Erre ijedtünk meg. Vagy véletlenül csomagolta be, vagy az idén végleg akar elutazni. Egyszer már csinált ilyet. Jó, akkor most megkeresem, és - a szokástól eltérően - ma kapja meg az ajándékát, így aztán csak innen a polcról valamit. Az első könyvet, ami a kezembe került gyorsan becsomagoltam, gyorsan kicsomagoltam, gyorsan becsomagoltam egy másikat, és elrohantam.
A legközelebbi valószínű hely Dezső "lakása". Zárva. Kívülről. A nagy lakat a helyén. A pince ablaka sötét. Nem lehet lelátni.
Ha már úgyis itt vagyok, bemegyek a könyvesboltba, és végre bevásárolok. Idegesen válogatok, lehet, hogy éppen ezen a húsz percen múlik minden. De mért idegesítem magam, ha ő meg nem?
Nem fogom egész nap a Dezsőt hajkurászni. Közben meg lehet, hogy már jelentkezett is otthon a jegyéért. Hazatelefonálok : nem.
Jó. A második kávéháza. Itt kettőtől négyig van, és csak írni szokott. Persze, hogy most nincs itt. Mindjárt haza kell mennem. Doroti már ideges. Ő sem vett még nekem semmit. Aztán délután megint én menjek el?! Kereshetem tovább Dezsőt.?! Délután már takarítunk. Muszáj takarítani.
Ez felakasztotta magát. Belülről kirakta a lakatot kívülre, és bent.
Nem létezik.
Futtában megveszem a kislámpát Dorotinak
Dezső harmadik és egyben főkávéháza előtt csődület. Közvetítőkocsi, fények. A Dohány utcától számított második tükörablak van bevilágítva kívülről. A teljes járdát kordon zárja el, nem tudok belátni. Főpincéri segédlettel bejutok a kávéházba. Dezső sehol. Olasz tévések három pátriárkát filmeznek. Az ablaknál ülnek egy asztal körül, szürke a szakálluk, világos lepleket viselnek, lábuk keresztbe vetve, térdtől kilóg a farmernadrág. Az arcukról folyamatosan távozó mosoly nem más, mint a világhír.
- Ez most a három napnyugati bölcs. New Yorkból meg Párizsból meg Bolognából, vagy honnan. Ez a három legnagyobb élő filozófia-professzor, és most a világ nagy kávéházaiban vitatkoznak. Viszik őket, tudja, mint a Pavarottiékat. Nagy bohócok.
- Dezső?
- Ma még nem láttam.
- És tegnap?
- Tegnap maga is látta, nem?
Öt telefon. Semmi. Dezső nyomtalan. Ma nem volt rajta a körén. Mert neki köre van, különben elvész. Nekem pontom van, az valamivel jobb. Vonala csak a kisjézusnak van, az a legjobb.
Vissza a pincéhez. Tíz percig dörömbölök az ajtaján. Lejön a szomszéd. Ő már egy hete nem látta. Ne féljek, ezt a lakatot nem lehet így kitenni belülről. Biztos, hogy nincs itthon senki. Cetliket írok, egyet a szomszédnál hagyok, egyet becsúsztatok az ajtó alatt. Hívj fel karácsony előtt, ne idegesíts. Két kávéháza útba esik hazafelé. Ezekben is hagyok üzenetet. Jó, jó, jó,jó! Visszarohanok a harmadikba is!
Ott forgatási szünet. Sétálnak a bölcsek. Két bölcs is telefonál. A harmadikkal, nicsak, Dezső irodalomelmélet-professzora beszél. Az, amelyik ma elfelejtett egy vizsgázó csoportot.
Lám, lám. Vannak fontos dolgok, és kevésbé fontosak.
Most aztán haza. Mit szokott tenni még egy barát? Rendőrség? Korai.
Délután mi takarítunk! Én ma már nem tudom tovább ápolni ezt a barátságot.
Haragszom Dezsőre.
De még mindig nem tettem meg mindent emberileg. Nem érdekel!
A villamosról három dezsőt látok, pedig csak két megállót megyek. Az elsőnek meg a harmadiknak sikerül látnom az arcát, a második dezsőre próbálom tehát ráfogni, hogy tényleg a Dezső. Csak az a baj, hogy a járása meg a termete éppen a másodiknak hasonlított a legkevésbé. Meg miért lett volna edzőcipőben? Az edzőcipő, tényleg, az kizáró ok.
De akkor is legyen elég. Megtettem mindent emberileg, ez egy mocskos kifejezés, de én ma már akkor sem érek rá. Majd meggyónom Dezsőnek, és jól berúgunk. Karácsony? Az én karácsonyaimat már úgyis elhasználtam. Most érek haza.
Doroti elrohan ajándékért, a gyerekek alusznak.
Kikönyökölök a konyhaablakba. Egy cigaretta a takarítás előtt. Nézem az ablak alatti kereszteződést, ahogy szoktam. De ma mintha erősebben nézném.
Egyszercsak eszembe jut valami. Varázslat, mágia, de ebben a pillanatban teljesen egyszerűnek tűnik. Az egyetlen megoldásnak, hogy keressem még egy kicsit a Dezsőt. Próbáljuk meg. Rászánok még egy órát. Visszaveszem a kabátomat, mert most egy órát nyitott ablakban állni egyenlő a megfázással. És nézem a kereszteződést.
És nézem, nézem, nézem. Elhatározással. Tekintetemet egy óra alatt magukra veszik az autók, a járókelők, a levegő, az éppen áthaladó felhők, magára veszi minden, amit innen az ablakból most látok, átveszik a dolgok, és széthurcolják. Széthordják a városba. Ezt a várost egy óra alatt bejárják, bemozogják, magukon a tekintetem kis nyomaival. Nem lehet Dezső a város olyan pontján, hogy ez alatt az óra alatt ne találkozzon valamivel, amit én itt most láttam. Akkor talán eszébe jut, és fölhív. Nézek, nézek kifelé, a karom elgémberedik, elszívok öt cigarettát, és még mindig csak háromnegyed óra telt el. Háromnegyed óra mágia vajon mire elég? Ekkor föltépik a fölöttünk lévő ablakot, és valaki leüvölt az utcára:
- Orsolya! Az egyszerűt! Ne a villogósat!
Orsolya nevetve bólint odalent, a szájára teszi az ujját, és hátán a tekintetem kis nyomával eltűnik a sarkon. A gyerekeim fölébrednek az ordításra, nincs időm tovább nézni a kereszteződést. Csukom a konyhaablakot.
Orsolya!
Az Attitüd szerelmének a neve. Ez is eredmény. Igaz, hogy az Attitüd azért nem a Dezső. Messze nem.