Család, gyerekek, autó 1. fejezetA huszonkilencedik óra

Legalább az ajtónállóidra figyelj oda, felséges uram! Hát hányadik délelőtt kóválygok már föl a palotába ugyanilyen másnaposan, és hányadszor lökik elém az alabárdjukat?! Hogy kit keresek? Le van-e adva a nevem? Mondom, megint én vagyok, fiúk, és még mindig nincs nevem. De, hogy ők ilyen savanyú pofával pont a bolondot nem ereszthetik be hozzád. Bárkit inkább. Mondom nekik, édes fiúk, Őfelsége egyrészt éppen ilyen ábrázatot akar látni, mivel szeretett magyarjaira emlékezteti, másrészt meg ez itt azért mégsem a bankszféra kapuja, ide a bolondon kivül ember be nem akar jutni, és különben is, ha én lennék olyan vidám, kipihent, és szolgálatkész, mint ti, akkor már rég én állnék ajtón. Ezen gondolkozniuk kell, ezért holnap reggel még mogorvábbak lesznek, és nemsokára kevés lesz már a személyes varázsom, hogy feljussak hozzád. Úgyhogy jól tennéd, Felség, ha beszélnél velük. És ha felhúznád a redőnyeidet, és nem nekem kéne minden délelőtt világosságot engednem a szobádba. Egyszercsak majd nem lesz kedvem hozzá. Időm sem.
Otthon már a második fűtésszámlát nem bírjuk kifizetni.
Most erre azt mondhatnád, hogy ez nem kedv kérdése, hanem munkaköri kötelesség. És, hogy nem kéne átmulatnom az éjszakáimat. De ez egy szemtelen válasz volna, mert mégiscsak a mestered vagyok, egy felnőtt bolond, meg tudok sértődni, tudok neheztelni, és visszavágni a legrosszabbkor. És nagyon könnyű ám visszavágni egy olyannak, aki már alig létezik, felség. Tudom, erről meg te nem tehetsz. Mi változtunk meg körülötted, de azért tarthatnád magad.
Hol a trónusod?!
Hol van az a gyönyörű, eredetileg reneszánsz, majd eklektikus stílusban átépített, később szecessziós és Bauhaus-elemekkel meghatóan el is rontott trónusod?! Nem tudod, mi? Negyvenhatban láttad utoljára. Jó. Itt egy párna, ülj föl a radiátorra, nézd a városod, amíg mesélek. Elmondom, mi történt velem ma éjjel odalent.
Este elmentünk inni Dezsővel. Kosztolányiról nevezte el magát, girhes és szűz. Órákig bizonygatta, hogy ez így már nem mehet tovább. Órákig nem mondtam el neki, hogy gyerekem lesz (hátha még elvetetjük), de végül mégis elmondtam. Itt tartottunk, mikor tizenegy tájban átült az asztalunkhoz az ördög, hogy mondjuk már el neki, mi a bajunk. Mert ő egész este hallgat minket, de nem érti. Kisördög volt, még nem volt elrontva. Csak motoszkált.
- Az emberélet útjának felén - magyaráztam neki - egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.
- És ő? - mutatott Dezsőre.
- Szerintem ő speciel tényleg csak nyafog. Száz évvel fiatalabb nálam.
Dezső rám nézett. Tekintetében döbbent szemrehányás.
Hajnalban aztán, fél ötkor, a tegnapi nap huszonkilencedik órájában a Dunapartra mentem, hogy lehűtsem a fejem. És ott akkor megláttam, mi megy itt éjjelenként.
Ma hajnalban köd volt, egy hatalmas köd. Az ekkora ködökből betűket lehet kivésni, olyan sűrűek. A nevüket valaki beléjük is vési hajnalra egy külvárosi zugban, ahol a ködök összegubancolódnak. Egy ilyen ködben sétáltam a rakparton. Mit sétáltam, rohantam, de úgy, hogy az egyetlen, óvatos autót kétszer is lehagytam. Egy régi Mercedes volt, és valamit érzett maga előtt a ködben. De vajon mit? Embert? Az úttesten? Sokkal finomabb érzékei vannak mint nekünk. Végül meg is állt, tétován fordult, és fordulás közben táskás szemével egy pillanatra rámmeredt. Aztán továbbfordult, és eltűnt, amerről jött. Egyedül maradtam a huszonkilencedik órában a rakparton.
És ekkor tényleg emberekre találtam. Rakodtak. Nem láttam, honnan jönnek, és hova mennek. Csak jöttek, jöttek a parti ködből balról, és tárgyakat cipeltek a hajóhídon be a folyó fölötti ködbe, jobbra, nyilván fel egy hajóra. Más rakodók ugyanekkor a ködből jöttek le a hajóhídon, és ők is tárgyakat hoztak, de ezek a tárgyak be voltak csomagolva. Álltam, figyeltem. Körvonalakat láttam csak, de a körvonalak mozgásából ítélve annak, amit a hajóra vittek, jó dolga volt. Szeretettel rakodtak a rakodók, puhán, lassan cipekedtek. De a hajóról hozott csomagokat ütötték, verték.
A hajóhídat két hatalmas reflektor próbálta megvilágítani. Két másik reflektor a víz felől derengett, nyilvánvalóan a fedélzetről, de olyan irreális magasságból, hogy elszorult a lélegzetem: de hiszen óceánjáró áll a rakpart mellett, bent a ködben! Tudtam, hogy most tényleg lehet itt tengeri hajó, mert ilyen későn a folyók már nagyon mélyen járnak.
Könyveket hordtak a hajóra ötösével, tizesével, de ezrével. Köztük néha egy szekrényt, három ágyat. Szállítottak egy nagy macskát is, meg szobai növényeket ládákban. Képeket is, tükröket, egy szép ágyat, és megint könyveket, könyveket. Sírtam, Felség, sírtam álmomban, mert megint egy család, egy gazdag és nemes család költözteti el a dolgait, és hagy itt, ebben a kihaló városban reggelre egy újabb üres lakást.
Aztán kiderült, hogy most valami más is, ennél gonoszabb is történik. Egyszerre csak négy rabló ért mellém lihegve, és a kezükben - a kezükben nem volt más, mint a te trónszéked, uram. Az, ami mögé elbújtam, és súgtam neked, hogy ki kicsoda a vendégeid közül, és mit kell neki mondani. A te csodálatos trónusod volt a kezükben, amelyre te magad is alig mertél már leülni, apád, a század áldozata és nagyapád, a századelő művészének a trónja, amelynek karfáján Brüll Adél húzta végig isteni karmait. Igen, a te székedet cipelték a hajójukra, elfüggönyzött tróntermed bútorát, amit már évek óta nem poroltatsz le, nem simogatsz meg, holmid királyát. Odaadtad a trónodat, felség, az enyészetnek, mert ez volt a neve az egész jelenségnek, a ködnek, amely a huszonkilencedik órában, ma hajnalban városunkban tombolt, és valahol talán bele is volt vésve szemmagasságban : ENYÉSZET. Én akkor négy elszánt papírpénzzel visszavásároltam a trónodat. A négy fickó jól járt, és a többinek sem tűnt fel, hogy mi is az, amit ittfelejtenek. Felség, a trónod nálam van, átveheted.
De nekem ebből elég. Én királyhoz szegődtem bolondnak, egy nyitott emberhez, aki valamit szeretne is hagyni maga után. De te csak alszol és ébren támolyogsz, hajdani minisztereiddel, lovagjaiddal lent, a városban szoktam összefutni, és ha rólad beszélek, legyintenek.
Kisurak már mind. Csák Máték, Borsa Kopaszok. Egy-egy kiskirályság kiskirálya, egy-egy főorvosság főorvosa, egy-egy zöldségesség zöldségese. Egy gazemberség gazembere, sőt, egy kétség kételye. Szétszóródtak.
Nincs neked semmi vesztenivalód, felség. Országod megszűnt. Gyere le! Én segítek neked. Én úgysem uralkodásra születtem. Legyél az én bolondságom királya!