Család, gyerekek, autóAz elhalt ágak

Az első egy ravasz szemű szabolcsi paraszt fia volt, Bálint Lacika, béna bal karral. Három éves volt, jól káromkodott, a negyedét sem értettem. Pucéran járt át a szomszédból a kertünkbe játszani, de máris túl sokat beszéltem róla. Nyolc éves koromra teljesen eltűnt az életemből, elköltöztünk, és nincs tudomásom róla, hogy később bárhol, bármilyen módon befolyásolta volna a tetteimet. Talán ha az ő és az én leszármazottaim között egyszer eltűnik a kasztkülönbség, akkor majd valahol valamikor létrejöhet valamilyen feljegyzésre méltó viszony közöttük.
A második és a harmadik egy Svédországból hazajáró ötvenhatos házaspár két gyereke volt, Tibi és Anikó. Egész nyárra jöttek, kicsit idősebbek voltak, és félisteni hanyagsággal törték a magyart. Irántuk a szerelem többféle árnyalatát éreztem. Szégyeltem a szomszéd gyerekeket, hiszen ezek voltak a Bálint Lacikás idők is. A június végi estéken - más talán Szentivánéjt mondana - minden este kiálltunk a kapunkba, és lestük az utca felső végét, hogy az utolsó ház elé mikor áll be Tibiék autója, mert akkor már csak a másnap reggelt kellett kivárni, és mehettünk át, vagy ők jöttek. Mercédeszük volt, és minden évben új. Nagy vendég. Csak állt az utca végén, és júniustól augusztus végéig rajtatartotta komoly mercédesztekintetét az egész utcán. Nehéz volt méltónak lenni hozzá. Tibi tengerész lett, Anikó nem tudom. Ők ketten sem befolyásoltak semmit később.
A negyedik Edit. Ő már az új helyen lett, ahova költöztünk. Ez egy tanyaközpont volt omladozó iskolával, emberekkel, bolttal. Mi az iskolában laktunk. Edit ezen a nyomorult helyen majdnem ugyanolyan alászállott volt mint mi. Az apja testvére egyetemet is végzett, és író volt valahol Pesten. Ők is hamar elköltöztek mint mi. Edit nekem barátom volt, a lányok közül az első. Talán az utolsó is. Nem írtunk neki. Dühös levelei még évekig jöttek. Edit családi nevének olvastán azóta is összerezzenek. Nagybátyjának, az írónak húszéves koromban bemutattak Pesten. Büszke voltam. A vezetéknevet ma egy hírhedt folyóiraton lehet olvasni. A nagybácsi a főszerkesztő, és egy veszélyes ostobaságot terjeszt, olyan fajtát, ami rosszabb, ha igaz. Most lehetne talán Edit révén hatni rá, de hol van már Edit?
És hol van az ötödik, a hatodik és még legalább tíz másik a legfogékonyabb éveimből? De hol vannak a legfogékonyabb éveim?Lassúbb anyagból voltam mint a többiek, négy évembe telt mindig, amíg valahol elfogadtak. Hálás voltam a kivételeknek. Nyolcadik osztály és a szétszéledés. A gimnáziumban ugyanez mégegyszer. Utána elhagytam őket, bár nem jószántamból. Nem jöttek utánam, pedig nagy szükségem lett volna rájuk. Ezért nem bírom elnyomni magamban az örömet, hogy most már fölénnyel sorolhatok neked ilyen neveket: Michelberger Árpád, Bodó Erika, Makói Zoli, Kiss Zsolt...
Őket már nem bírtam teljesen letisztogatni magamról.
Sajnálok közülük egyet. Nem, kettőt. Nem is, hanem hármat. Igen, éppen hármat sajnálok közülük.
Az egyik valódi barátom lett, előképe a jóval későbbi igaziaknak, akikről most nem akarok beszélni. Székely fiú volt, Mihály Ferinek hívták, majdnem úgy, mint azt a régen meghalt embert, akinek a sírköve mellett fordul be a Székelyföldre a vonat, majd nézd meg: Mihály Ferencz. Mihály Feri az osztály bohóca volt, de született bohóc. Nem amatőr mint én, hivatva volt arra, hogy reménytelenül legyen szerelmes. Neki jól állt. Egy padban ültünk, és csak barátnőkbe szerettünk bele mindig. Az érettségi után ő is eltűnt mint a többi, és ezt nem bocsátottam meg, de aztán mindegy lett. Azt a magányos évet az érettségi után nem kívánom neki sem. A további életembe való beleszólási jogát ezzel elvesztette. Még láttam nőni a későbbi nagy szakállát, aztán csak öt év múlva futottunk össze egyszer. Ugyanolyan volt mint régen, tehát már hasznavehetetlen.
A másik nélkül, akit sajnálok, minden de minden másként alakult volna. Mégpedig rosszabbul. Ő valószínűleg nem is tudja, mennyire ő volt az egyetlen az érettségi utáni évben, akivel tudtam találkozni néha. Mindig véletlenül. Soha nem keresett meg, csak én őt, de legalább tízszer jött szembe az utcán azon a nyáron. Bemutatott példaképjelölteknek, elvitt egy társaságba, ami aztán nem fogadott be, szerencsére. Azok túl hamar tanítottak volna meg inni. Elmondom a nevét is, Kádár Szilveszter, itt-ott találkozhatsz vele történelmi szakfolyóiratokban. Végső soron mégiscsak ő adta a kezembe azt a fonalat, aminek a végén aztán barátokat találtam. Zavarba ejtő, hogy éppen őt magát nem kerestem meg soha többé.
A harmadik, aki ebből az időből fontos, Pál Ildikó, akivel egyszer a tánciskola után keringőztem az utcán. Hármat fordultunk, és kiestem a ritmusból, de akkor, tizenhét évesen ettől a három fordulattól Antonioni-hősnek éreztem magam. Ildikótól később még kaptam kölcsön egy könyvet meg majdnem egy csókot. A könyv A Gyűrűk Ura. Hét, tíz, tizenhárom, tizenhat, tizenhárom, tíz és megint hét év különbségekkel akarom elolvasni. Így osztottam be az életemet, de nincs sok reményem, hogy minden a tervek szerint alakul. Ildikó orvos lett, de három volt fiújáról is tudok, akik még mindig kint vadásznak a városban. Valószínűleg sok közös ismerőst találnánk Ildikóval, ha megbeszélnénk. De már nem fogjuk soha.
Mert földtörténeti távolságok választanak el mindezektől az emberektől. Ezektől és másoktól, akiktől valaha annyi mindent reméltem, több száz név van. Nem mindről beszéltem most, csak azokról, akikről hittem egy időben, hogy véglegesek.
Ami utánuk jön, az már az újkor. Az azóta megismert emberek az újkor emberei. Közöttük zajlik, és közöttük ér véget az életem. Velük már nem játszhatjuk el, hogy nem ismerjük meg egymást az utcán. Ezek a véglegesek. Hiába tűnnek el, dühösen kutatom föl őket megint. Pár száz ember, akiknek minden tette befolyásolja az enyéimet. Egy falura való ember. Nekem ők lakják ezt a várost. Ők a korszak.
Csak a halott ágakat nyestem most le.