A hét verse - Kemény István: Égi harmónia

Hogy mondjam el? Nem tudom elég pontosan. Azt gondolom, a mondat jelent valamit, de a tükreim csalnak. Nem az irodalom érdekel. Hanem a zsiger. Azon túl a kimondható. Az utolsó szó. A semmi előtt. (Nő vagyok, beszélhetek hülyeséget.) (Dehogy.) (Azért mondhatok olyat, amit tudunk?) Kemény István, aki mellesleg aszketikusan tűri, hogy épp ötvenéves, és olyan arccal néz, amikor az ünnepléséről van szó, hogy eszembe nem jut látens nárcizmussal gyanúsítani, egyszerűen úgy néz, mint a fű, szóval ő ebben a versében rendesen halálvágyon talál. Nem, az éntől való csodás megszabadulás Biblia-értelmezői hagyományán nyugvó utat mutatja meg, miközben dédelgeti dédelgetnivaló ittlétem, majd dédelgetve öli meg, akinek képzelem magam. És lőn, és egyszer csak meg nem lőn. Hogy attól áll össze a semmi, ez az innen nézve anyagszerűnek (létezőnek?) is képzelhető káosz, hogy megnevezem. Szóval, mondattal illetem. Égi harmónia. Én. Én. Én. Én. (Gombrovicz) Bevezetés. Tudod, hová.

Nagy Gabriella


Égi harmónia

Édes nevem, Esthajnal
menekülj, menekülj
a csupasz emberről
szállj el, szállj el

Az égnek már nincs neve
a földnek már nincs neve
a csupasz emberen
akkor minek

Semminek nincs már neve
a nevek már szabadok
édes nevem, okos nevem
menj a tieid közé