A különcKemény István: Kedves Ismeretlen, Magvető, 2009.

Nem lennék Kemény István bőrében. (De a kritikusaiéban sem.) Amikor egy a 90-es évek óta meghatározó irodalmi szereplő bejelenti, hogy költői tevékenységét egy időre sarokba állítja és ezúttal regényt, méghozzá feltételezhetően nagyregényt ír, az irodalmi berkekben megindul a szóbeszéd: Kemény megírja a 80-as évek kulcsregényét, mindenki benne lesz, aki számít vagy valaha számított, de legalábbis megfordult Keményék előszobájában. Minderre rátesz még egy lapáttal a megjelenő kötet fülszövege: nevelődési regény, kalandregény, sőt, megint máshol "új Utas és holdvilág" látott napvilágot. Lehet-e objektíven szemlélni egy művet, amelynek szerzője talán tudtán és akaratán kívül kánonformáló személyiség, egy generáció élő klasszikusa, ugyanakkor végletekig szerény figura, akit ez a "kegyelmi állapot" saját bevallása szerint is tanácstalanná tesz? Aligha. Éppen ezért én még itt, az elején szeretném leszögezni, hogy véleményem és olvasatom magántulajdon, nem akar és nem is tud minden szomszédos érdeket szem előtt tartani. S ha már így belejöttem, gyorsan hozzátenném azt is, hogy Kemény István regénye nem akar megfelelni a hozzáfűzött reményeknek, hál' istennek, hanem olyan összetett és szerteágazó alkotás, amely megosztja az olvasótáborát és számos vitára, beszélgetésre és gondolatfutamra adhat még alkalmat.

A Kedves Ismeretlen tulajdonképpen három nap története: egy húsvéti rokonlátogatás, egy könyvtári karácsonyi buli és egy erdei kirándulás alkotja a három fő pillérét, s ezekből ágaznak el a további történetek. A három időpillanatot összekötő személy, a narrátor Krizsán Tamás, a tulajdonképpeni főszereplő. Ám Tamás mint narrátor ügyesen megszökik a szerepe elől: a legkevésbé karakteres személyiségként szerepel saját történeteiben, s róla alkotott életlen képünk csak a további szereplők hozzá intézett megnyilatkozásai révén alakul ki. Ez a látszólag tulajdonságok nélküli ember mindenkinek másra kell: a bosszú angyala a Krizsánok álmaiban, egy legendás barátság feltámasztója, egy szexmániás őrült nő vágykielégítője vagy épp a nyugodt családi háttér megteremtője lenne. Tamás igyekszik beleállni a felkínált helyzetekbe, s minden meggyőződése ellenére próbál megfelelni az elvárásoknak. Eleve kudarcra ítélt vállalkozásai eredménye, hogy a sokat hangoztatott Nagytörténet csetlései-botlásai révén körvonalazódni kezd, s bár a főhős alakjához hasonlóan csak sejtetés szintjén létezik, de a jóval izgalmasabb melléktörténetekre és mellékszereplőkre annál nyilvánvalóbban hívja fel a figyelmet. A beteljesületlenség, kibontatlanság, a rejtélyhez vezető út fontosabb lesz a várva várt, soha el nem jövő katarzisnál.

A Kedves Ismeretlen alapmotívuma az elkészíthetetlen időgép, a mindenki-időgépe, az a vállalkozás, ami illethető a "nagy mű", "főmű", az életcél fellengzős kifejezésekkel is. A regény minden szereplőjének van ilyen vállalkozása: időgépe az apának, mindent-vivő nagyregénye Emmának, a narrátor nagy szerelmének, majdnem-megírt memoárja egy másik figurának stb .Ezek a soha el nem készülő, csak folyamatban létező dolgok lennének a múltat és az időt rögzítő sarokkövek, erre húzhatnánk rá az emlékezés pantheonját. Ám Kemény István regénye amellett teszi le a voksát, hogy az idő nem megragadható, rögzíthető szubsztancia. A történetek, a regényt alkotó cselekményszálak, hasonlóan a motivikusan megjelenő búvópatakokhoz, csak a maguk nagyon személyes, mondhatni földhözragadt módjukon válnak jelentésessé s ugyanígy kapcsolódnak egymásba is - a kor tablója, a panoráma attól válik élővé, hogy ezek a mikrotörténetek kelnek benne-rajta életre.

A klasszikus keretes szerkezetű, lassan kibomló, az oda-visszautalások révén át- és újraértelmezhető regény látszólag a jól ismert toposzt, jó és rossz harcát tematizálja : a "jó" szerepébe bújtatott narrátor és a "rossz" jelmezét viselő Patai nevű hős leszámolását ígéri, s ez az ígéret végül beváltatlan marad. Ám nem ez az egyetlen kifejtetlen motívum a történetben. Tulajdonképpen már maga a viszály is magyarázat nélkül marad, hiába kezdenek neki többen is a Patai-Krizsán saga elmesélésének, valami mindig megakasztja a befejezést, s akár az állítólagos Olbach-memoár, ez a történet is töredékes, sőt láthatatlan marad. A nagyregény és a nagytörténet nem azért nem készül el, mert Tamás alkalmatlan a rákényszerített szerepekre, hanem azért, mert a narrátor valójában a mesélésben, a beszéltetésben, a születendő alkotásban hisz, s ebben leli örömét a késztermék helyett.

A regény egész eszköztára egy magánmitológia, a Krizsán-szótár megteremtését szolgálja. A családi sztorik, a jól ismert, ezért csak félig mondott poénok, a "listák" és összenézések teremtik meg a regény miliőjét: egy parkoló pályára kényszerült értelmiségi család élete, a budai várban, a Széchényi Könyvtárban ülésező vének tanácsa, a Vár katakombáiban megbújó underground kolónia titkos világa sejlik fel az olvasó szeme előtt. Hogy mennyire élethű ez a tabló, nyilván szubjektív megítélés kérdése, számomra a legjobban átélhető és legszórakoztatóbb részlet a család élete volt, s a legkevésbé eltaláltnak a Tabaki nevével fémjelzett zenészcsoportosulás bohémélete tűnt. Ez utóbbit inkább korfestő kelléknek, mintsem valódi cselekményszálnak éreztem. E kicsit darabos, a jól kidolgozott családi viszonyokkal és alakokkal szemben inkább groteszk figurák kontrasztja azonban korántsem egyedi a szövegben: a sokszor végletekig finomított leírást, helyzetábrázolást például ugyanilyen intenzitással robbantja szét az egyik leghangsúlyosabb, rejtélyes utalásnak tűnő mondat, a "Törekedj, te marha, a szeretetre". Ez a mondat, amely nemcsak furcsán alulstilizált voltával, de minden helyzetben előzményt nélkülöző felbukkanásával sokkol, egy újabb feloldást nélkülöző, ám annál fontosabb epizódra utal, s minden fontoskodása ellenére úgy tűnik el a süllyesztőben, hogy valódi űrt hagyna maga mögött. Vannak a regénynek ilyen tévútjai vagy ha finomabban szeretnénk látni, mellékvágányai, amelyek nemhogy nem vezetnek sehová, de időről időre blokkolják is az olvasást. Kis túlzással: a regény legfontosabb pillanatait ilyen ösvények szabdalják szét. Így nem kerül sor Olbach Emma sorsdöntő találkozására az életét megrontó főgonosszal, így sikkad el a Hugi nevű szereplő öngyilkossága vagy épp az előbb emlegetett Krizsán-alaptörténet, Patai árulása. S ami ezek mellett-közben, "mellesleg" történik, az válik igazi főszereplővé: a véletlenül fogant gyerek, a barátság, a szerelem vagy épp egy karácsonyfa története. A regény szándékosan játszik rá a Nagytörténet tradicionális jelentésére: nemcsak a két fő ünnep, a Húsvét és a Karácsony adja a főidőt, hanem Krizsán Tamás is egyfajta Megváltó-szerepre predesztinált lény, akit ráadásul "kicsi Jézusnak" is becéznek születése után. A megváltás ezúttal elmarad. Maradnak a fragmentáltságukban élő, személyes emlékek-történetek, mellékszereplők, árnyékkormányok és búvópatakok. A Kedves Ismeretlen krónikása "mellémegy", hol lekési a főszereplést, hol szándékosan tesz ellene, s a korhoz hűen, amelyet megmutat, különc módjára beírja magát a sorok közé vagy a föld alatti vizek krónikájába.
 
 
Kemény István: Kedves Ismeretlen, Magvető Kiadó, 468 oldal, 3490 Ft