„…Betonperon, a gazban cigarettás…”Bodor Béla: Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről

Az Élőbeszéd kötetlen formában írt, mégis lírai hangoltságú elbeszélés… apró lírai elemek illeszkednek egy történet menetébe, melynek alaphelyzete drámai – a narrátor, akiből átmenetileg eltávozott az élet, beszélget a Halállal.
Több dolgot kellene elmondanom Kemény Istvánról, mint amennyire korábban módom volt, illetve most helyem és főleg időm van. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Több könyvéről akartam már írni, de végül egyikre sem került sor. Két tévéműsorban szerettem volna beszélni róla, de mindkettő megszűnt, mielőtt adásba került volna. Remélem, ezúttal nem szűnik meg a Litera, nem omlik össze az internet, illetve a Sátán, aki mára ígérte az eljövetelét (midőn ezt írom, 06. 06. 06-a van) nem eszel ki valami egyéb rusnyaságot. (Mondhatnám, hogy ezért nem fogom ma befejezni. De nem mondom. Vagy csak így nem-mondva mondom.) Inkább megpróbálom eltanulni Keménytől azt a feszített, geometrikus szerkesztést, amivel rideggé és hűvössé teszi könyvkompozícióit, holott köteteiben érzelmes és impulzív költemények sorakoznak. Aztán legfeljebb nem sikerül.
Egy interjúban Kemény azt mondta: „…engem egy verseskönyvben az első vers meg az utolsó vers érdekel a legjobban.” Ha ebből a szempontból nézzük a kötetet, érdekes dolgot látunk: Kemény rejtett keretet adott a kompozíciónak. Nem az első, hanem a második (az elsővel egy ciklusba sorolt) vers, a mindössze háromsoros Kétszerkettő – „Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” – tér vissza idézetként a kötetzáró Célszerű romok végén („modulszerűen áthelyezve”, ahogy Kulcsár Szabó Ernő mondaná), némi módosítással a szövegbe illesztve, így: „Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos.” A gondolat okos és találó, ez lehetne minden rendszeres médiatudomány első tétele, de hangsúlyos megjelenése félrevezető Kemény költészetének természetére nézve, ami minden inkább, mint frappáns. Írt ő korábban is efféléket, de nem hangsúlyozta ennyire. (Szerintem például a Szlogen a Hideg első ciklusa végén jobb helyen volt.)
Ugyanakkor a Kesztyű kötetnyitó pozícióba történt helyezését telitalálatnak érzem. A terjedelmes, az egész versen végigvezetett allegória, melynek jelentése folyamatosan transzformálódik a kép kibontása során, és a konkrét tárgy leírásából fokozatosan formálódik jelképpé, méghozzá a lírában meglehetősen szokatlan módon – előbb konkrét tárgy, mely lassanként telítődik jelentésekkel, míg a zárórészben fordulatszerűen szűkül jelentése egy másik konkrét létező: a vers beszélője jelzésére –, rendkívül szélesre nyitja a lehetséges értelmezési eljárások spektrumát, és hangulati, beszédmódbeli gazdagságával és összetettségével mintegy felkészíti az olvasót mindarra, amivel a kötet olvasása során kísérleteznie kell és lehet. De még egy szempontból érdemes ezt a verset értelmezni. Versformája ugyanis, a rímtelen negyedfeles jambus, nagyon szorosan kötődik egy költői hagyományhoz: ezt a versformát hívjuk anakreóni versnek. Már másfél évtizeddel ezelőtt említettem egy előadásomban, hogy Kemény folyamatosan elevenen tartja, és saját poétikájához igazítja-formálja nemcsak a klasszikus, de a régmúlt költészet alakzatait is. Nem szívesen használnám ebben az esetben a dekonstrukció kifejezést, inkább azt mondanám, hogy úgy tekinti ezt a sokrétű hagyományt, mint a napi költői gyakorlatban folytonosan kéznéllevőt. Ebben a tekintetben tehát az anakreontikára történő utalás, mely a bor, szerelem és (akár azt felidézve is) a halálról való megfeledkezés, az életöröm tematikai hagyományát szólaltatja meg, egybecseng magának a versformának a könnyed, dallamos és szökdécselően ritmikus természetével, és természetesen kontrasztot alkot a vers tárgyával, az elvesztett kesztyű magányosságával, amit a költő magára vonatkoztat, saját sorsának ironikus jelképeként mutat fel. Szomorú, groteszk és ironikus kép ez egyidejűleg: „Megmondom, miért kérdem, / mert nem tudok vezetni, / és egy zebrára esve / heverek mint egy kesztyű. / pirosan, sárgán, zölden, / ilyenkor már csak sárgán / villódzik rám a lámpa, / el is vagyok veszítve, / meg is vagyok találva, / van is párom meg nincs is, / egyedül mint az ujjam, / akármelyik az ötből, / mert nem jelentek semmit…” stb.
Még mindig a szerkezetnél maradva: feltűnő, hogy a terjedelmére nézve Kemény legtöbb korábbi verseskönyvénél vastagabb kötetben elég kevés cím van. Vagyis a Fel és alá az érdligeti állomáson cikluscím alatt összegyűjtött tizenkét versen kívül két viszonylag hosszabb (300 sor körüli) vers (Élőbeszéd, A semmieset) és az Egy hét az öreg Káinnal című, nagyjából hasonló terjedelmű, összefüggő verssorozat adja a kötet anyagának javarészét. Ezek előtt áll az említett két bevezető darab, közéjük illeszkedik a Több ismeretlenes álom és a Kis majom, míg a kötetet a Célszerű romok zárja. Az a benyomásom, hogy mégsem ezek a kötet legfontosabb darabjai. A Kesztyű, a Szomorúan, az És nem évszak, a Fel és alá az érdligeti állomáson és a Kis majom ha nem is váratlanul, de megdöbbentően nagy vers, hirtelenjében nem is találok nekik koordinátarendszert. Persze azért még megpróbálom, de előbb valamit a hosszabbakról.
Az Élőbeszéd kötetlen formában írt, mégis lírai hangoltságú elbeszélés. Voltaképpen a Család, gyerekek, autó kisprózáira emlékeztet: apró lírai elemek illeszkednek egy történet menetébe, melynek alaphelyzete drámai – a narrátor, akiből átmenetileg eltávozott az élet, beszélget a Halállal –, és egyes mozzanatai esszészerűek, mint például a nácikról szóló eszmefuttatás: „…ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel, / akkor mit szerettek ti bennük ennyire? / – A nácikban? – kérdeztem döbbenten. – Mi? / Bennük? Már a kérdést se értem! / (Pedig értettem bizony.) / – Szerintem érted – vonta meg a vállát, – / de ha akarod, mondhatjuk / hálának is. Mintha elintéztek volna / valamit helyettetek.” Az elbeszélés alaphelyzete, nem tudom, hogy szándékosan-e, (vagy hogy lehet-e ez egyáltalán akaratlan), Mándy egyik kései novellájára emlékeztet, az Egy este címűre, ami azt beszéli el, hogy hogyan nem írta alá a Charta 79-et, amely a Charta 77 aláíróinak elítélése ellen tiltakozott. „Egyedül maradtam. Egyedül a gyávaságommal.”, így hangzik a szöveg híressé vált befejezése. Kemény versének 11., befejező szakasza így kezdődik: „Miután elment, csak ültem / gyávaságomban egyedül. / Jó félóra telt el, mire / a szekrény alól előbújt az élet / egész kisbetűs testében remegve, és / óvatosan visszamászott belém.” Ha a gesztust igyekszem értelmezni, vagyis hogy ma Solt Ottília helyett a Halál látogatja az írókat, és folytat velük eszmecserét társadalmi-politikai kérdésekről, talán arra gondolok, hogy a világ még keményebb lett. De az is lehet, hogy csak a közvetítők iktatódtak ki a diskurzusból. Nehezen értelmezhető darab az Élőbeszéd, nem könnyű eldönteni, hogy mit érezzen az ember, míg olvassa; a címben rejtett szójáték nyilván ironikus gesztus, hiszen a halállal folytat a narrátor élőbeszédet, és a befejezés is groteszk, amikor a visszatérő Élet az élet jeleként „…végül aztán macskát küldött / az udvarra, és a zúzott kavics / megbocsátóan csikorgott / a súlyos léptek alatt.” A macska súlyos léptei meglehetősen tréfás benyomást tesznek az olvasóra. A beszélgetés egészéről talán az elbeszélő Karinthy Frigyes juthat eszünkbe: a végső kérdések végletes szituációkban történő tárgyalása, ami mégis konszolidált polgári társalgás keretei között történik, az ő novelláira jellemző.
Az Egy hét az öreg Káinnal ciklus hét verse attitűdjét tekintve hasonló, de nem fűződik egységes elbeszéléssé, hanem talán jeleneteknek mondható egységekből épül. A mogorva öregemberként megjelenő ősbűnös, aki a jelek szerint halhatatlan, ezúttal fordított szereposztásban, a beszélőnek kiszolgáltatottan tűnik fel, majd el a nyomozó hatóság, a tévéstábok, szomszédok és olvasók szeme elől. A transzcendens szférák páros entitása, élet és halál, Isten és a sátán (mert Káin végül ördögi jelenségként mutatkozik: „Ülök a hegygerinc mögött / a fejem mint egy családi ház / és nehéz a szarvam, / mit szólnátok, ha most kidugnám?”) úgy jelenik meg ebben a két szövegben, mint a konszolidált mindennapi polgári lét szereplője, és persze ebben is van némi irónia, de értékelhetjük éppen ellenkezőleg is.
A semmieset, a harmadik hosszú szöveg ezzel szemben a lehető legabsztraktabb létezőkről: a számokról szól. Afféle mese ez: a számok vándorútra mennek, de a Nulla nem megy velük, csak várja őket reggelivel, ebéddel, mert neki nem szólt senki. Hosszan, tényleg hosszan vitatják a számok, hogy miért nincs szükségük rá, hogy mennyire utálják, és fogadkoznak, hogy ott hagyják, ahol van. Aztán azóta sem értik, hogy miért mentek vissza érte mégis. Ennyi a mese. Szépen van megverselve, azt hiszem, valami trubadúr-dalformában, de most se időm, se kedvem utánanézni. Kicsit túlírt, hosszadalmas szöveg, de az íve töretlen és végig hangulatos. Bólya Péter írt hasonló témájú mese-novellát, ő a betűkről, de annak egészen más a logikája. Ez inkább a verses regény lassú gördülését követi.
És akkor vissza a rövidebb, magukban, vagy a Fel és alá az érdligeti állomáson ciklusban található egyes darabokhoz. Különösebb újdonsággal szerkesztésükben, poétikájukban Kemény korábbi munkáihoz képest ezek sem szolgálnak: ritmus és hangsúly szimultán lüktetésével az élőbeszéd lejtésétől alig elemelt metrika jellemzi őket; nem nagyon pontos, hangrendileg és „nemüket” tekintve korrekt, de sok redundáns hangot tartalmazó és zöngésségükben már nem egyeztetett rímek teszik a verseket talán leginkább dalszövegszerűvé. Ha a hosszabb darabokat az 1930-as évek prózájához hasonlítottam, ezek a versek még korábbi dolgokat, Adyt, Rilkét, helyenként Baudelaire-t juttatják eszembe. Mintha Kemény annál a pontnál keresne feleleveníthető poétikai szisztémákat, ahol a szimbolizmus kezdett elválni a romantikától, a szimbólum a metaforától és az allegóriától. Ahol Ady már komoran tekint a világra, de még Reviczky, Vajda és hellyel-közzel Arany poétikai módszereit használja. (Adynak valójában nem volt ilyen korszaka. Ezért lehet Keménynek.) És mindez persze csak a grammatikai szerkezetekre vonatkozik, a szövegek jelentésére nem. A Szomorúan kezdőmondatának – „Ki kéne bolondulni innen, / Mint az öngyilkos, ha visszafele él.” – semmiképpen sem tudnám megtalálni a jelentését. A szemantikai centrum egy közönséges köznyelvi kifejezés, a visszaélés lehet. Az önpusztítás leírására használunk egyes szaknyelvekben olyan szavakat, mint a vegyi anyagokkal (alkohollal, aromás oldószerekkel, nyugtatószerekkel, drogokkal) történő visszaélés, amikor a cselekvés által megkárosított valaki éppen az elkövető önmaga. Ha az igekötőt visszabővítjük névmássá, és hagyjuk, hogy érvényesüljön a szó önműködése (tehát hogy a visszaélből ne visszásan él vagy a dolgok visszáján él frázis legyen, hanem újabb áttétellel az időbeni folyamatok vagy térbeli mozgások irányát jelölő kifejezés), megkapjuk a versbeli, reálisan értelmezhetetlen alakot. Hasonló eljárást alkalmaz Kemény a kezdősorban a bolondul igével. Ez is sokfélét jelenthet különféle igekötőkkel, de a kibolondul innen alak történetesen szemantikailag nyitott frázis, amit formális ellentéte, a belebolondulni ebbe mutat értelmezhetőnek. Ezzel a referenciálisan értelmezhetetlen versnyitással teszi a realitástól eloldott jelentőszerkezetűvé a költő a további, látszólag megfejthető mondatokat, és ruházza át az olvasóra az olvasatalkotás eljárásának egészét. Jelentéstanilag az egész vers egyetlen pulzáló bizonytalanság, míg a zárás éppen ellenkezőleg, a lehető legkonkrétabb és leghétköznapibb közléseket tartalmazza: „Elfelejteni az egészet, / Kis cetliket írni: / tej, kenyér / tej, kenyér”. Fogalmam sincs, hogy mitől válik ez a kontraszt ennyire elemi erejűvé, és az egész, konkrétan semmit sem jelentő szöveg megrendítően erőssé, de beérem annyival, hogy tudomásul veszem ezt a hatást.
Hasonló hatásmechanizmussal operál a magában ciklussá emelt rövid vers, a Kis majom is. A végigvezetett sorzáró szó gyakorlata már korábbi, hangsúlyos helyeken álló versekben is előfordult (ilyen volt Az ébresztés is A koboldkórusban). De itt, a Káin-ciklust A semmieset számjegy-meséjétől elválasztó helyen a helyiértéke is rendkívüli. „Nincs rád most ideje a fejnek. Zúg. / Nincs rád most ideje a parknak. Zúg. / Nincs rád ideje a forgalomnak. Zúg. / Zúgnak.” Éppen a napokban olvastam Földényi F. László Berlin-könyvében azt a mondatot, hogy „a világ kezd egy olyan önműködő gazdasági-politikai gépezetre hasonlítani, amely talán még emberek nélkül is tökéletesen működőképes lenne.” Hát ebben az értelemben szól ez a vers a világról, és jeleníti meg ironikusan a kis majom a metafizikai tapasztalat emberét.
Befejezésül pedig nyilván a ciklus címadó költeményéről kellene beszélnem. A Fel és alá az érdligeti állomáson azonban olyan vers, amiről vagy önálló tanulmányt érdemes írni, vagy egyszerűen tudomásul venni, mint egy természeti jelenséget. Olvassuk el, és tegyük oda az emlékezetünkben, ahol Kosztolányi, Babits, Ady legnagyobb verseit tartjuk. A tizennegyedik sora azonos ennek a dolgozatnak a címével.