Nem lennék Kemény István bőrében. (De a kritikusaiéban sem.) Amikor egy a 90-es évek óta meghatározó irodalmi szereplő bejelenti, hogy költői tevékenységét egy időre sarokba állítja és ezúttal regényt, méghozzá feltételezhetően nagyregényt ír, az irodalmi berkekben megindul a szóbeszéd: Kemény megírja a 80-as évek kulcsregényét, mindenki benne lesz, aki számít vagy valaha számított, de legalábbis megfordult Keményék előszobájában. Minderre rátesz még egy lapáttal a megjelenő kötet fülszövege: nevelődési regény, kalandregény, sőt, megint máshol "új Utas és holdvilág" látott napvilágot. Lehet-e objektíven szemlélni egy művet, amelynek szerzője talán tudtán és akaratán kívül kánonformáló személyiség, egy generáció élő klasszikusa, ugyanakkor végletekig szerény figura, akit ez a "kegyelmi állapot" saját bevallása szerint is tanácstalanná tesz?

1. jelenet

A mennyek országának az előszobája. Fehér minden. Péter ül egy ajtó mellett egy asztalnál. Mellette nagy panorámaablak (üveg nélkül). Az asztal közelében sötét luk (enyhén füstöl). Egy létra vége áll ki belőle. A Sátán mászik föl a létrán odalentről. Szarvak, paták, farok. Van egy aktatáskája.

Délvidéki hangulat, enyhén szeles, a Margitszigeten szvetterek alá bújnak a fürdőruhák, önkéntes dalárda énekel a szökőkút körül, párok hajolnak egymásra a fűben, a Duna a régi, jó öreg és nekünk mindannyiszor lenyűgöző, otthonosan tökéletlen és megfoghatóan véges, erős és színét fényben változtató. A sziget harsogóan zöld, mint egy mindig esős holland kisváros parkja, hiába esteledik lassan, él, mintha tengerparti sétánynak képzelné magát a városi szmogban.